Imádok az Annával találkozni, mindig inspirál és egy csomó fontos dologra rájövök.
Tegnap általa döbbentem rá, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét félnek van fejlődési lehetősége, kvázi nehézségeket állítanak egymás elé.
Na én ezt totál elcsesztem.
A kapcsolatunk elején (elején.. az első másfél-2 évben) nekem megvolt a kihívás, mert nagyon sokat idomultam, alkalmazkodtam, viszont mindenben engedtem M.nek és neki nem igazán adtam semmi olyat, ami által segítettem volna, hogy kibontakoztathassa magát. Igyekeztem nem korlátozni és ez vagy sikerült, vagy nem. Egyszer azt mondta, miattam hagyta abba a bringázást és ez annyira fájt, mert soha nem akartam visszafogni, tudatosan lökni akartam előre és ez aztán nem sikerült. Ha kevesebbet adtam volna magamból és erősebb határokat húztam volna, és nem rohantam volna mindig hozzá, nem helyeztem volna mindennel és mindenkivel szemben őt legelőre, akkor talán inspirálhattam volna őt. Talán jobban tanult volna a suliban. Talán megértette volna, milyen fantasztikus ember és pasi és jobban bízna magában. Talán belekezdett volna valami új, klassz dologba, amivel önmagát kifejezheti.
Utálom, hogy nem tudtam erősíteni. Annyira sajnálom és bánom.
