macskakaparásocskák

Kiderült, hogy anya olvassa ezt a blogot és annyira dühös vagyok, egy csomó mindent elmondok neki, de amit nem, azt nem, és ez már megint egy bizalomvesztés, és annyira szerettem ezt a blogot, nagyon a szívemhez nőtt, nem fásult el és közel állt hozzám és most váltani leszek kénytelen.

Mindenhol ez jön elő az életemben, otthagyni azt, amihez/akihez ragaszkodom, amin/akin még nem léptem túl, amireakire még szükségem lenne, amiaki jó és amibenakivel jól érzem magam, és szépen váltanom kell mindent és mindenkit.

Lekéstem a blog első évfordulóját. :) Mert pontosan tavaly a tavasz legelején kezdtem el írni. Amely szóban forgó tavasz kábé 6 napja megérkezett, de csomóan észre se vették, a kifinomultabb orrúak és érzetűek viszont már nagyban buliznak vele együtt.

Jelenleg
a, tabukat döntögetek
b, áltatom magam (mindenki választhat majd kedve és affinitása szerint).

Annyi van, hogy M.mel szakítottunk, node azért beszélünk, még mindig. Továbbá újabban kavarunk is. Volt egy buli, ahol mindketten ott voltunk és rákattantunk egymásra. Nem tudom, mit gondoljak erről, mert a konvenciók azt mondják, nanee, ilyet nem lehet, egyszerűen hagyjál már. Az érzések pedig azt mondják, hogy senkinek sincs semmi az ellenére, minden tisztázva van, nem csapjuk be egymást (magunkat vajon igen?), ez így egyelőre teljesen jó mindkettőnknek, akkor hol van vele a baj?

Csak épp nem vagyok biztos benne, hogy ezek valódi érzések-e vagy pedig érzéseknek álcázott gondolatok. Hova hallgassak?

Uhh, tegnap este.. hát a tegnap este felkavaró volt.

Az elején furán éreztem magam, mert nem voltam biztos benne, kivel hogy állnak a dolgok, mit gondolnak rólam (páran tanúi lévén annak, mikor a múltkor elszállt az agyam), ráadásul ott volt M és az járt a fejemben, hogy mennyire nem vagyunk részei egymás életének már, és hogy egyre kevésbé leszünk ezután is.

Később jót beszélgettem egy csomó mindenkivel.

Elég durva sebet szereztem a homlokomra, mert tánc közben hátradöntött egy srác és mikor felemelkedtem, ott volt egy rúd, most egy 5 centis repedés található rajtam, már-már hasonlítok HarryPotterre, csak túl függőleges a csík.

Lesmárolt egy srác csak úgy és teljesen meglepődtem rajta és nagyon fura volt, nem számítottam rá és nem akartam, velem még nem történt ilyen soha, és tudom, hogy ez piti dolog, de nekem nem, mert egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel csókolóztam életemben.

M.mel teljesen kiütöttük magunkat a gellérthegyen, majd kavartunk, és ez most nagyon fura, mert emiatt csak még jobban fog hiányozni, és akkor annyira jó volt, most meg nem tudom, azt se, hogy ő mit gondol, fura az egész és azt beszéltük, hogy ha felébredünk, majd beszélünk, de már fél3, lehetséges, hogy eddig alszik vajon? Vagy csak eltűnt valahova, nem tudom. Pedig azért jó lenne megbeszélni vele ezt a dolgot, hogy hogy látja meg ilyesmi.

Imádok az Annával találkozni, mindig inspirál és egy csomó fontos dologra rájövök.

Tegnap általa döbbentem rá, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét félnek van fejlődési lehetősége, kvázi nehézségeket állítanak egymás elé.

Na én ezt totál elcsesztem.

A kapcsolatunk elején (elején.. az első másfél-2 évben) nekem megvolt a kihívás, mert nagyon sokat idomultam, alkalmazkodtam, viszont mindenben engedtem M.nek és neki nem igazán adtam semmi olyat, ami által segítettem volna, hogy kibontakoztathassa magát. Igyekeztem nem korlátozni és ez vagy sikerült, vagy nem. Egyszer azt mondta, miattam hagyta abba a bringázást és ez annyira fájt, mert soha nem akartam visszafogni, tudatosan lökni akartam előre és ez aztán nem sikerült. Ha kevesebbet adtam volna magamból és erősebb határokat húztam volna, és nem rohantam volna mindig hozzá, nem helyeztem volna mindennel és mindenkivel szemben őt legelőre, akkor talán inspirálhattam volna őt. Talán jobban tanult volna a suliban. Talán megértette volna, milyen fantasztikus ember és pasi és jobban bízna magában. Talán belekezdett volna valami új, klassz dologba, amivel önmagát kifejezheti.

Utálom, hogy nem tudtam erősíteni. Annyira sajnálom és bánom.

Nagyon furcsa ellentétek vannak bennem. Nem tudom pontosan definiálni magam, még nem döntöttem el, milyen legyek, próbálok figyelni az érzéseimre és rájönni, mi okozza ezt a kettősséget.

Egyrészt a sulinál jön elő. Annak ellenére, hogy szeretek oda járni és tetszenek a tárgyaim és még az embereket is szeretem, van bennem egy olyan érzés, hogy valami nincs rendben ezzel. Hogy nekem nem való, vagy alapvetően bűzlik az egész, azt nem tudom. De olyan máshogy gondolkoznak ott, és olyan gyökeresen más szemléletet preferálnak ott, mint az enyém, hogy az megdöbbentő. Ami nekem egyértelmű, az nekik kérdőjel. Csak ebből a mai, őrült, pénzmániás világból indulnak ki, és sokkal bonyolultabban, mint az egyszerű parasztlogika. Nagyon rossz, hogy elvárják, mit mondj, és ez olyan dolog, ami tőlem annyira távol áll. Úgyhogy nem szólok inkább hozzá.

A másik a kapcsolatok. Nem is tudom... Nagyon sok emberrel érzem jól magam mostanában. Magammal is. Kialakult egy ilyen tulajdonságom, hogy szinte bármilyen társaságban, bármilyen embernek szimpatikus leszek, nem tudom, miért. Sok mindenkit mondok a barátomnak, olyan sokan vannak, akikkel délutánonként találkozni szoktam, hogy nem tudok velük annyit, amennyit szeretnék, még ha minden nap összefutok is valakivel. Ők mind fontosak, mind mások, és mind máshonnan vannak. Osztályból, egyetemről, régről, barátikörből, innenonnan. Nem egységes. Zavaros. Felkavaraodott. Nincs ezzel baj. Csak sok a belső konfliktus bennem és még nem tudom, hogyan rendezzem őket.

Egy csomó szupi nagyszerű dolog történt és most olyan jól érzem magam.

Süt a nap.
Azt hiszem, M.nek mégiscsak fontos vagyok és mégse tette túl magát olyan gyorsan és barátok is maradhatunk egy kis szerencsével, ami olyan klassz lenne.
Az összes múlt heti zhm maxpontos lett.
Té nem haragszik egyáltalán, emiatt eléggé aggódtam (mert amúgy jogos lenne).
Megjött egy szupi fülesem, mostantól csúcsminőségben hallgathatok mindenféle muzsikát.
És ma kaptam egy bókot/flörtölést, nemtom, nem vagyok ebben túl járatos, de az tuti, hogy pozitív volt.

Klassz. :)

HS7

Vááhh.

Most beszéltem Tével, és M. felhívta őt 10 perccel azután, hogy szakítottunk és közölte, hogy hát, szakítottunk, mert már nem szeret és találkozzanak. Vááo, na ez aztán jólesik az embernek. Képzelem, már hány embernek újságolta el. Tökre nem vártam volna tőle. Komolyan ki is írhatná iwiwre vagy msnre, hogy héhahó emberek, már nem szeretem az Évit, mert akkora szar.

És akkor legalább mindenki megtudja, hogy hú hmm engem nem lehet szeretni. Bizonyítsuk be még jobban. Sziasztok, Évi vagyok és nem szeretnek, nyilván szar vagyok.

El kéne mennem bulizni, de tök szar kedvem van és nem is akarom magam égetni, mint a lány, akit nem szeretnek. Nem mintha olyan nagyon büszke lennék, de akkor is... áhhh...

 

A kedves kis szappanopera a következőképp folytatódik.

M. mondta kedden, hogy találkozzunk. Találkoztunk. Gondolkoztunk, hogy újrakezdjük. Egész sokat voltunk együtt a napokban, és szerintem jó volt. Vagyis hát én megmaradtam abban, hogy örülök, hogy vele vagyok, szeretem és szeretek vele lenni.

Erre ma kinyögi, hogy már nem olyan mint régen. Hogy furák az érzései. Hogy összezavarodott. Hogy szeretne szeretni, dehát lehetséges, hogy nem szeret, és erről nem tehet.

Szimpla, átlagos, hétköznapi történet.

Nem kéne ilyeneket mondanom, de annyira az az érzésem, hogy egyáltalán nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép, elég kedves, elég szeretetreméltó.. Pedig talán nem így van, csak épp nem tarthat minden érzés örökké..

Szóval ez most ilyen extraszar és tuti, hogy még nagyon sokáig az lesz. És nekiállok takarítani, és elpakolom a rá emlékeztető dolgokat, és nem beszélek vele, ha nagyon nagyon nagyon szeretnék, akkor inkább elmegyek futni, és visszaadom a cuccait, és két hétig sírok, és utána megpróbálom az egész értelmét és örömét megtalálni, és ironikusan próbálom majd élvezni a szenvedést és aztán pedig valahogy összeszedem magam és talpraállok.

Annyira furcsa, hogy rá gondolok és ilyen baromi nagy szeretet van bennem, hogy én mennyire SZERETEM ezt az embert és mennyire jót akarok neki. Dühösnek kéne lennem, vagy mittudomén, ehelyett meg hálás vagyok neki, hogy eddig velem volt és szeretem.

Kicsit elszámoltam magam, konkrétan túl sok emberrel beszéltem meg túl sok mindent és le kellett mondanom hármat. Ebből egy cuki volt :), egy semleges, egy haragudott (pedig neki csak annyit mondtam, hogy az estéből nem lehetne-e késő délután).

Túl sok emberrel vagyok kapcsolatban. Mármint ilyen haveri-barátiban. De nem tudok meg akarok szelektálni, mert mindenkit szeretek valamiért, kit jobban, kit kevésbé.

Csak most már félek, hogy ők nem fognak szeretni, ha elhanyagolom őket.

Aijjj és annyira utálom, ha az emberek ítélkeznek, meg ha nem mondják ki, csak hallom a hangjukban.. én meg te meg ő és mindenki azt tesszük, amit a legjobbnak látunk, abban a szent pillanatban pontosan az a lehető legjobb döntés. Olyan jó ezt érezni. Mert nem fogom mások döntését minősíteni. Eddig folyton sugalltam, hogy szerintem hogyan kellene. Mostantól legalább nem ítélkezek. :)

"A döntést az egyetlen döntésjogosult, az én hozza: az én szempotnjából az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján a legjobbat.

Ez nem önzést jelent, hiszen a másokért önmagunkról lemondó döntést is gyakran hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti, hogy mindig én döntök és helyettem senki sem dönthet. Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat.

Sem az, ha később mi magunk rossznak minősítjük egykori döntésünket (ez akkor volt jó; most tudva azt, amit akkor nem tudtunk, másképp döntenénk, most mást látok jónak, mint akkor), sem az, ha mások minősítik rossznak (ők másképp látják).
Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert itt és most ezt tekintem jónak.

Ha valaki nem úgy dönt, ahogy én, akkor rosszul dönt. Ez a következtetés a mi létstratégiánk. Ugyanis a minősítéskor csak a saját szempontjainkat vehetjük és vesszük figyelembe. Nem tudhatjuk, miért dönt úgy a másik, ahogy dönt. Elfogadhatatlannak tűnik az, hogy a másik is jól dönt. Pedig így van."
 

Mellesleg ma úgy örültem annak, hogy M. kedves volt meg minden, hogy rendesen ettem. Tök jó volt. Kenyeret meg kakóscsigát meg barnarizseshalat. És kivételesen örültem neki, hogy birok enni, mert 50-52 kiló az álomcélom, de félő, hogy azt már elértem, és igazából nem szeretnék 48 kiló vagy ilyesmi lenni.

Komolyan mondom, nem kéne így örülnöm ezeknek a dolgoknak, nem jelentenek semmit, M. egyik nap felhív, hogy hát végiggondolta és nem nem akar semmit, boldog ő nélkülem, én meg szépen beleéltem magam, hogy rendbejöhetnek a dolgok és akkor koppanok és toccsanok. Ma is azon kaptam magam, hogy ilyeneket fantáziálok, hogy úgy örülünk mindketten annak, hogy mégse vesztettük el a másikat, hogy minden olyan lesz, mint régen, csak még annál is jobb, mert tudjuk, mit szeretne a másik, hogy kell kezelni meg ilyesmik és boldogan élünk míg meg nem halunk, de legalábbis tök sokáig. Itt még következtek mindenféle egyéb piszkos fantáziák, ezeket most nem részletezem. Huh.

Aijjj olyan hiányzós vagyok. Úgy hiányzik.

Jó lenne nekünk még egy esély..?

Nem mintha én döntenék..

Áhh. Nem akarom magam beleélni és aztán meg csalódni. És jót jót jót szeretnék neki.

Idézek magamtól, 2006. aug. 21. (kb egy hónapja jártunk akkor M.mel)

" És persze kell tudni kezelni is. Hogy a barátom az életem alkotórésze. Része, nem egésze. Kétségtelenül fontos és szép része, de azért nem ő tölti ki az egész életet. Barátok, munka, hobbi, önmagam, család, szerelem... és sok más szelet is van még, de ezek akkor is csak a torta egy-egy szeletei maradnak... ki hallott már olyat, hogy valaki bekebelezte a fél tortát, a többiek meg alig kaptak egy-egy hajszálvékony szeletet...??"

Ma egész nap mindenki ugráltat és késik, baromira idegesítő. Vagy nem az, helyzetfüggő.

Először Sanci rádöbbent, hogy a kölcsönadott sígatyám zsebében hagyta a személyijét, és valahogy juttassam vissza. Jó, suli után átcaplattam a város másik felére, a pasijának kellett odaadni, aki persze pont akkor késett, amikor én is késében voltam, ráadásul el se sikerült érnem őket.

Aztán segítettem M.nek becuccolni hozzánk, mondjuk ez csak öröm volt, és nem teher.

Utána takarítás, és valahogy anya úgy döntött, hogy rámhagyja az egészet, miközben ő kóvályog szerte és pakol a kocsiból vagy ilyesmi. Normálisan péntekenként tesóm porszívóz, enyém a fürdőszoba-felmosás, anyáé a maradék. Mostanában elosztjuk egymás között, de ma így rámsózta az egészet, miközben nem is volt dolga.

De kicsit azért hagytam anyának is a melóból, mert mennem kellett, hogy Zsónak, tesóm barátnőjének odaadjam a laptoját, mert M. bütykölgette. És jó volt nagyon, mert szóbakerült az öngyilkosság téma, és eddig bárkinek mondtam, úgy nézett rám, mint egy ufóra (ígyhát nem is mondom inkább), Zsó meg tök természetesen, hogy ja, igen, neki is eszébe jutott már és sok ilyen embert ismer. És annyira megnyugtató volt, nem azért, mert most akkor kaptam indokot és csak azért is koncentrálok öngyilkos gondolatokra, hanem épp ellenkezőleg, nem kell magam hárshegyről szabadult őrültnek tekintenem, és nyugodtan elengedhetem ezeket az idióta képzelgéseket, mert más többé-kevésbé normális, kissé gyengébb idegzetű, ellenben agresszív testvéreinkkel is megesett már, hogy ilyen perverz gondolataik támadtak.

Én én én én én. Blogot az önző emberek írnak, vagy akik folyton magukkal foglalkoznak, vagy akik próbálják megfejteni önmagukat, lényeg, önmagunkról szóljon.

Én mostanában nem vagyok nagyon jól.

Én azt hiszem, ideje lenne felvenni a keresztemet, nem pedig kerülgetni, mint a forró kását.

Én ma kisírt szemekkel megyek iskolába.

Én ma nem mentem be stat szemináriumra, ami rossz érzés, de tudom, hogy így jobb volt.

Én félek.

Én magányos vagyok.

Anya szeret.

Ráadásul most derült ki, hogy jövő héten már hajrá megy is a suli, semmi regisztrációshét, semmi pihi. Váá elegem van és szomorkodok. :(

Felkeltem 8kor, hogy befejezem a mikrót, és 2re pro leszek, csak épp nem sejtettem este, hogy ma reggel kábé úgy érzem magam:
... mint akit sárral dobáltak meg, méghozzá sokkal, és épp egy sárdomb közepében üldögél;
... hogy teljesen leszarom a mikrot, fixnek veszem, hogy megbukok, de már nem is érdekel, megérdemlem, hogy jövőre újra szenvedjek belőle, és az tuti, hogy bele se nézek ma délelőtt.

Bárcsak tudnék meditálni és szépen letisztítanám magam ebből a rémes trutymóból. Jöjjön valaki valami légyszi és segítsen nekem és tanítson meg meditálni.

Elhúzódott a szilveszteri buli, most mentek el az utolsó emberkék, nagyon jól sikerült és még takarítani és pakolni is segítettek kicsit, és ezért tök hálás vagyok, és olyan szomorú lettem, hogy egyedül maradtam. Pedig jó ez, tanulnom kell, a nyugi is kell, de mégis. Nem szeretek egyedül lenni itthon (najó, nem egyedül, itt az Eb és Kelemen, a fa), félni fogok este, de most még M.mel se lehetek, mert a múlt héten nagyjából folyamatosan együtt voltunk, és érzem, hogy ma már nem akar. Hiányoznak anyáék, Kicsisrácék, tesóm.. Namindegy, nagylány vagyok.

Arra jutottam, a legjobb, ha öngyilkos akarok lenni, ha beveszek egy csomó gyógyszert. Jól utánajárok és paff, álomba szenderülök.

Nem vagyok depressziós szerintem. Csak gyáva. Nem akarok itt lenni. A földön rossz és nehéz. Nincs igazi szeretet. Igazi szeretetet akarok. Teljességet akarok. Nem szenvedést. Szeretnék megpihenni, boldog lenni, nem hisztizni, a változásnak örülni, azonnal teremteni, tudatos lenni, többet tudni, és nem akarom a szubjektív világot, a teremtés előtti világot akarom, elegem van küszködésből, a hazugságból, az igazságtalanságból, a szeretetlenségből és saját magamból is. Nem vagyok jó eléggé. Mennyire jónak kéne lennem, hogy szeressenek és ne haragudjanak rám? Ha gyönyörű okos mindig segítőkész türelmes nyugodt kedves nemhisztiző normális stb lennék akkor szeretnének? Nem hiszem, akkor unnának. Olyan szeretetet akarok, ami valóban feltétel nélküli, de itt ilyen NINCS úgyhogy megpróbálom, hátha máshol van.

Én: Légyszi ne vedd lecseszésnek, de engem az zavar, hogy... mert akkor olyan érzésem lesz, hogy... és ezt szerintem apukádtól vetted, mert... szóval esetleg nem lehetne-e legközelebb, hogy...?

Ő: Kezd zavaró lenni ez a beszélgetés.

Nagyszerű. Ennyit a higgadt, konstruktív, klassz problémamegoldásról, ahhoz ketten kellenének. És mikor legközelebb kiborulok, hát bocsi. Csak épp a higgadt, emberi módja a konfliktuskezelésnek blokkolva lett.

Nagyon beszartam a környgazd miatt, nem tudom, hogy fogok átmenni belőle, annyira megelégednék egy kettessel.

M.mel csak a szar a változatosság kedvéért és a szar most a karácsonyra is rátelepszik, undorító. Akkor ajándékozzunk, ha jó szívvel tesszük, ha meg nem, akkor inkább ne, köszi, hagyjuk a kényszert. Komolyan az eddig szuper dolgok, mint egymásnak ajándékozás, együtt ünneplés, közös nyaralás, szex, egyre inkább úgy érzem, hogy szép lassan egymás után lesznek rosszak.

Fél 5től lehet előzetesen tantárgyfelvenni, a neptun csomó ideig blokkolt és mire beengedett, a helyek 90%a teli volt, ennek ellenére egész pofás lett végül a kis órarend, üres keddel, durva hétfő-csütörtökkel, lájtos, esetleges szerda-péntekkel, aztán még változik ez majd.

Ajándékok szoszó. Apának megvan, anyának majdnem, M.nek van, ami még nem elérhető, van, ami megvan, és van, amiben nem tudtam dönteni, mert dühös voltam és ez elvette az ítélőképességem.

Ez a nap egy nagy szar, vagyis én vagyok az, najó ezt nem részletezem, mert uncsi, legyen elég annyi, hogy már számos öngyilkossági módot mérlegeltem, de még nem döntöttem egyik mellett sem, a biztonság kedvéért az evéssel felhagytam.

Szóval egy darab pozitívumot találtam, nevezetesen, hogy mivel a holnapi napom teljesen elcsesződött és gajra ment (j?), ezért holnap megveszem az összes ajándékokat mindenkinek és csinálok bonbonokat.

Amúgy a mai napomat jellemzi ez a kis epizód is, hogy fagyhalál hideg van, 19 foknál tuti nem több, leköltöztem a radiátor mellé, erre abbahagyta a fűtést.

És nagyon ciki, de bőgtem egy diákszövetkezetesnek a telefonban. És egy ellenőrnek. És metró, utca, egyetem közönségének. Állat. De a diákszövetkezetes nagyon kedves volt.

Hogyha mondjuk van egy lány, aki mondjuk nem én vagyok és ez a valaki bejön M.nek, akkor engem ebben nem ez a tény zavar, hanem kiragadom a lány egy tulajdonságát, ami jellemző rá, és benne jobban megvan, mint bennem és elkezdem frusztrálni magam, hogy én nem vagyok ilyen és ezért nem vagyok jó.

Nagyobbak a mellei (jó ez nem túl nehéz).
Vékonyabb nálam (ez se).
Képes valamire (én még arra se vagyok képes, hogy megtanuljak snowboardozni nyilván).
Titokzatosabb, mint én (nem beszél).
Jobb fej, mint én (sokat beszél).
Bohóbb, mint én (aranyosabb).
Viccesebb, mint én (jahh, nekem csak ilyen hahhahha poénjaim vannak).
Izgalmasabb, mint én (kábé annyira vagyok izgi, mint stewartsville gondolom).
Nyitottabb, mint én.
Vonzóbb, mint én (hahh, ez asszem kábé mindenki).
Jobb az ágyban (kezd az az érzésem lenni, hogy totál szar vagyok szexuálisan).
Kedvesebb, mint én (tudjuk ugyebár, hogy paraszt vagyok).
Érdekesebb, mint én (szereti a linuxot).
Okosabb, mint én (nem ért semmit félre, megért mindent elsőre és sziporkázva reagál).
Újabb, mint én (antik szék vagyok köbö).

Satöbbi.

Néha belefulladok a saját gonoszságomba.

Már nem is csodálkoznék, ha M. szépen elém állna egy nap és közölné, hogy bocsi, de belefáradt. Sőt, tök érthető lenne.

De nem tudom kontrollálni az érzéseimet, és ok nélkül leszek dühös, gonosz, szemét. Miközben ő erről totál nem tehet.

És a legviccesebb, hogy szuper, nagyszerű pasi lett mostanra, egyszerűen imádnivaló és csodás, de nem tudom, hogy a mi kapcsolatunk kibírja e a sok rárakódott dzsuvát, vagy egyáltalán akarjuk e.

Ha most kezdenénk tisztalappal, az meseszép lenne.

Eszembe jutott egy tegnapi beszélgetés és annyira felhúztam magam rajta, hogy ihaj. Szerencsére azóta lenyugodtam mondhatni, de a téma maga még mindig bánt.

Szóval van ez a nagyszerű közfelfogás, hogy a közgázon szart se kell csinálni, ha nem akarsz, akkor is átmész, pénzes suli, pénzes emberektől pénzeseknek, egy nagy szar, nem kell érteni semmihez, úgyis ha nem tudsz senkit, nem derül ki, egy ház se dől össze, csak max a világgazdaság, de hát annak meg már úgyis mindegy. Meg amúgy is, közgázra járni tök ciki, inkább a fejem tépném le, de hát akkora suttyóságot biztos nem, ezek amúgy is csak lébecolnak.

És kibaszottul elegem van, mert nyilván egy bme vagy egy sote sokkal nehezebb, mint egy bce, de az elte természettudományi vagy bölcsész szaka vagy puttó egyetemek akármilyen képzései semmivel sem nehezebbek, sőt sokkal könnyebbek, mint egy közgáz képzés.

Alkusszal a dolgok forgása változatos és ingoványos.

Alkusz tesóm legjobb barátja volt 8-11 éves korukban. Folyton együtt legóztak. De ahogy alkusz középiskolába került 13 évesen, ez megváltozott, és vele együtt alkusz is. Tesómat ez nagyon megviselte, talán a mai napig sem heverte ki. Miután eltávolodtak egymástól, évekig szidta alkuszt, de nemrégiben újra jóban lettek.

Ahogy alkusz kitűnt tesóm képéből, az enyémből mégse tűnt el annyira. Sose voltunk azok a nagy pajtik, de kedveltük egymást, és később alkusz sokszor eljött velem és M.mel bulizni, és mindenki megszerette, mert szeretnivaló. Voltunk együtt fesztiválozni is, szilvesztereztünk egy klasszat.

De nem kerültünk túl közel egymáshoz soha. Olyan ember volt, akit nagyon szerettem messziről, nem vonódtunk be egymás mindennapi életébe. Közben alkusz bekerült egy elég bulizós, magát jól sokfélén kiélő társaságba, aztán lett egy barátnője, akit mi is megismertünk elég közelről (túl közelről).

Alkusz kábé fél-háromnegyed éve kölcsönkért egy csomó pénzt M.től, amit utána úgy kellett visszavadászni és ez nem szült semmi jót, és alkusz szépen eltűnt egy jó darabig. Mostanra aztán meglett a zsé úgyahogy és ezzel alkusz is kezd picit visszaszivárogni.

Írt nekem ma msnen, és mesélt magáról, meg egy lányról, és hát, annyira örülök neki, egyszerűen jó, hogyha egy picit beszélünk vagy néhanéha jön ő is talikra.
Jó lenne.

Én úgy vagyok a blogommal, hogy abszolút naplóként használom. Leírok benne mindent, ami eszembe jut, néha kényes dolgokat is, érzéseket, mindegy, csak kiadjam magamból. Alapvetően nem másoknak szól, hanem a saját kis feldolgozandó dolgaimról, illetve hogy mi esett meg, dokumentáció, ha úgy tetszik, és persze azért örülök is, ha olvassák és tetszik valakinek, de hát azért nem sztárblog (hála az égnek:)).

Szóval nem érzek olyan nagy különbséget közte és azok között a füzetek között, amiket írtam 16 éves koromig kb és egy dobozban lapulnak harmincan.

Nem is nagyon válogatom meg, mit írok bele, mert könyörgöm, hadd legyek már magammal őszinte.

És nem is tudja senki a címét, azt se nagyon hangoztatom, hogy írok, mert nem mindegy, hát azt se kürtöli ki az ember, hogy héé emberek én naplót írok, mert mindenki megvonja a vállát, hogy naés.

Egyedül M. ismeri, és régebben nem olvasta, mostanában meg igen, és tegnap lett egy szép, nagy kiborulás, mert azt írtam egy régebbi postban, hogy a következő egy-másfél évben tuti nem akarok semmit T.től.
És annyira, de annyira utálom ezt, jó persze az én hibám, eleve nem kell beszélni arról, hogy az ember blogot ír, elmondani pláne nem kell, de mi a fenét kéri rajtam bárki számon a gondolataimat, az érzéseimet, a katyvaszt, ami néha bennem van, hát épp elég nekem magamnak megbirkózni vele, minek kell még felhánytorgatni?! Mintha legalábbis azt írtam volna, hogy akarok valamit, de az a köcsög post pont arról szólt, hogy nem akarok bakker, mi van, mostantól vigyázzak a mondataimra, hogy nehogy véletlenül rossz megfogalmazást alkalmazzak, mert különben kitör a harmadik világháború?! Röhejes.

Szóval nemtom, mostantól lehet, hogy sokat fogok privát postolni vagy ilyesmi.

És nem arról van szó, hogy én nem lennék hasonló helyzetben dühös vagy ilyesmi, vagy nem érteném meg teljesen M.met, csak épp nekem muszáj kiírnom magamból a bajocskákat-érzéseket, még ha azok csúnyák is anélük, hogy számon kérnék.

Szóval mostanság az történt, hogy megrémültem, mert azt hittem, hogy T. többet akar tőlem, mint barátságot, én pedig ezt nem szeretném, egyelőre, a következő egy-másfél évben semmiképp.
Könnyen lehet persze, hogy telibe félreértelmeztem a dolgokat, de nem is ez talán a lényeg, hanem csak annyi, hogy beképzeltem egy helyzetet és emiatt igen valóságosan elképzeltem a választást, és én M.et akarom, asszem ez elég jól kiderült.

Hülye álom - hülye betegség.

Rángatódzik a szemhéjam egész nap.

M. elszomorított.

Olyan klassz olyan emberrel találkozni, aki tudja, hogy amit mondasz, amögött mit gondolsz, mert annyira hihetetlenül ismer. :) Áijj nagyon hiányzik a Juli a mindennapjaimból.

Amúgy nem tudom, mi folyik most T.vel, folytonfolyvást beszélünk, már majdnem naponta, és a legdurvább, hogy ő hív engem, én igazából picit ritkább kapcsolattartást igényelnék, viszont nem láttam amm szerda óta és hiányzik. Nagyon ambivalens dolgokat érzek.

Most olyan hetem van, hogy jó sok minden összejött, és igazából csupa klassz dolog. Tegnap pizzasütéses-koktélozós mókát csináltunk két csopitársammal, barátnőkkel rég szórakoztam ilyen jót. Holnap lesz csopikorim, pénteken osztálytalim, tegnap írtam vállgazd zht, ma környgazdot, már tervezem be a vizsgáimat. Kitaláltuk, hogy megpályázzuk a 2010es tavaszi félévre az erasmust, mert most eléggé kedvezőek a dolgok így első évben, mindjárt nekiállok irogatni-keresgélni is. Aztán ez az állás dolog is nagy öröm, M.mel is klassz okés minden, szeretem az embereket nagyon, ők is engem, jól vagyok és boldogocska.

Valami hihetetlenül szar ebben a kapcsolatban lenni. Együttlevés, beszélgetés, akármi, undorító. Faszomnak kell.

Tél.

Síelés. Jeges utak. Fehér, szállingózó puha hó esti lámpafényben. Nagykabát. Csizma. Karácsony. Iskola. Ajándékozás. Forraltbor, forrócsoki, forrótea. Olvasás. Meleg ágyba bebújás. Didergés a buszra várva. Sálak. Sífelvonó. Kardigánok.

Egy fantasztikus dolog történt ma, mégpedig M.mel felnőttek módjára rendeztünk le egy problémát. Így kell csinálni (emlékeztető későbbre):

1. Üljünk le egymással szemben, figyeljünk egymásra, és másra (tv, újság stb) nem.

2. Mondja el mindkét fél egymás után nyugodtan, hogy mit érez. Hallgassuk meg egymást és ne vádaskodjunk.

3. Értsük meg egymás álláspontját, és keressünk egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel.

Tök egyszerű. Röhejes, hogy mégis hányszor nem vagyunk képesek rá.

Az rendjén van, ha minden elkövethető hibát elkövetünk, miközben éljük az életet?

Nem, nem, nem szeretnék bántani mást, senkit, pláne nem azt, akit szeretek...

Tegnap estétől kezdve valami iszonyú kibírhatatlan vagyok, kábé akivel beszéltem, összevesztem, najó csak anyával meg M.mel. Szegény M. kapta a legrémesebb kibírhatatlanságot, pedig nem volt személyes, semmi bajom vele és kicsit se neheztelek, csak a bal lábbal felkeléskor ő volt az első, aki eszembe jutott.

Mivel nehezen viselem még magamat is, ezért nekiálltam ezt egy közjótettben, nevezetesen palacsintasütésben levezetni, most tornyosul egy csomó palcsi és a kedvem is jobb.

Komolyan, ha depressziós leszek, onnan lehet majd észrevenni, hogy folyton sütök meg főzök.

Csak azt nem tudom, hogy menjek e ma bulizni, barátnőzni, ilyesmik, kedvem van, csak ahhoz nincs, hogy hajnali 3kor 2 éjszakaival támolyogjak haza, aztán keljek fél8kor.

Mhh-hm.

Annyira hiányzik tesóm.. egyáltalán nem kevésbé, hanem az idő múlásával sokkal jobban, egyre jobban basszus. És még beszélni se lehet vele rendesen az óceán (okozta időeltolódás), vagy a rossz net miatt, ráadásul amikor ő ráérne, akkor én kábé mindig hulla vagyok, és ha nem, akkor anyáék lefoglalják tesómat és nem lehet vele beszélni.

3 és fél hónapja van kint. Még van kábé 6. Vagy 6 és fél.

Nem szeretem azokat a helyzeteket, amikor egy fiúval egyértelműen nem baráti kapcsolatom van, mármint persze ha nem a pasimról van szó. Ma így ülök környgazdon egyedül, mert nem volt a Leus, és jön egy srác, hogy szabade a hely, persze szabad.

És ment az óra, mondta egymás után a megoldásokat a kvázifizikai példákra, csak nyögte be a fejszámolási (helyes) eredményeket, hát borzasztóan idegesítő volt, tök butának éreztem magam mellette, aztán elkezdett másról zagyválni, kiderült, hogy volt bme közlekedésmérnök is meg műszakimenedzser is, a kedvenc szakjaim:), aztán egyszer mondott egy észrevételt, hogy elcseszett valamit a tanár, és véletlen tényleg igaza volt, úgyhogy egyetértettem és elismertem a zsenialitását, előttünk ült 2 csopitársa, elmondta közben azoknak is, mondta, hogy mennyire várt már az elismerésre, mire csaj előttünk: ó hát nagyon szimpatikus neked, igaz? (mármint ezt rám értette), mire ő: najó erre most nem válaszolok és nevetett, és nagyon rossz volt, én tökre elpirultam, és utána olyan furcsa volt, más úgy nézni egy srácra, hogy ó milyen aranyos/unszimpatikus/okos/hülye, de attól még csak egy ember, mint úgy, hogy atyám ennek tetszem, pfhű pfhú, akkor most máshogy beszéljek meg viselkedjek, vagy mi a franc.

Nyilván én reagálom túl, de akkor is, az a módszerem, hogy barátkozok, aztán esetleg összejövök, de ez olyan konkrét, váá. Menekülni fogok ez elől a srác elől a következő években. (És mostanra bejelölt iwiwen, nagyon cseles, utolsó mondatként, jaszia, amúgy X vagyok, jaszia, én amúgy Évi, háhh, és megkeresett, hihetetlen).

Ha olvasnám ezt a postot és nem én lennék én, akkor most meg lennék győződve, hogy csapja ez a hisztis tyúk az álhisztit, közben meg tetszik neki a srác, nyilván igazam lenne, de amúgy nem tetszik, csak ez izgalmas, szokatlan, meglepő, túl nyers, furcsa, érthetetlen, nem közömbös.

Milyen durva abba belegondolni, hogy a tetszés-nemtetszés nem puszta fizikai-vonzalmi alapon működik, hanem ilyenkor konkrétan kiválasztjuk a pasival/csajjal együtt a nehézségeket és gondokat is magunknak, amiket át akarunk élni!

Hmm, veled szívesen megtapasztalnám, milyen megalázott helyzetben lenni...

Bocsi, de semmiképp sem szeretnék én vezetni egy kapcsolatot.. hagynál nyerni, köszi, nem..

Te tuti megcsalnál, ezt nem szeretném kipróbálni azt hiszem.. vagy mégis? Tudodmit, azért hagyok neked egy kiskaput...

Ó te jó ég, mekkorákat veszekedhetnék veled! Egy szenvedélyes, rémséges tangó lenne veled az élet! Mindenképp bevállalom...

Szóval mondjuk, ha azt mondja egy csaj egy pasinak (vagy fordítva), hogy á nem, belőle köszöni, nem kér, az annyit jelent valahol tök mélyen, hogy nem szeretné a vele megélhető drámákat megtapasztalni. Tök más megvilágítása az elutasításnak.

Néha, mikor hallgatom, hogy mennyi mindent cseszhet el egy szülő, vagy bárki, csak azért mert ember, és milyen elképesztő lelki zűrzavarokat tudunk beszedni gyerekekként, azt gondolom, hogy á, ez a dolog túl van spilázva, nézzünk már körül, hát csomó normális ember vesz körül minket!

Aztán meggondolom jobban, és rájövök, hogy hátbiza, mindenkinek van keresztje és senkinek sem sétagalopp ez a földi üdülés. Ha valaki rámnéz, biztos engem is normálisnak talál. Sőt, jó sok idő kell, hogy kitörjön belőlem az a részem, ami komolyan szégyellnivaló, eddig konkrétan M. tapasztalhatta meg, najó talán a szüleim is, mikor kicsi voltam. A zaklatás, tapadás, békén nem hagyás, önkontroll abszolút elvesztése, rettentő düh, mint mikor előjön a sárkány. Évente egyszer, de akkor borzasztó.

És a legdurvább, hogy nem csak nekem van ilyen félelmetes oldalam, hanem másoknak is. Van, akinek nyilvánvaló, hogy min sérült meg, van, akin rögtön látszik, hogy van egy kis bibi vele, egy csomóan pedig tök okénak tűnnek, amíg túl közel nem kerülsz hozzájuk.

Iszonyú, hogy mennyire nehéz az embereknek.

A múltkor volt egy csopitali, ahol nem voltam és elég családias hangulatú volt, mert olyan 10en vettek részt rajta, és kibeszéltek mindenkit, de az Eszti elmesélte nekem, hogy kiről mit mondtak.

Na és rólam például azt beszélték, hogy először nem tudtak semmiről sem beazonosítani, mert nem vagyok se magas, se alacsony, se vékony, se dundi, se szőke, se barna, se kreol, se fehérbőrű, se szép, se csúnya, se barnaszemű, se kékszemű, se semmi.

Hát elkezdtem gondolkozni, és ez tényleg így van. Nemcsak kívülről, hanem sokszor belülről is. Nem vagyok se kifejezetten intelligens meg zseni, de nem vagyok buta se. Néha kedves vagyok, néha meg undok. Sem irigy, sem nagylelkű. Néha vidám, néha egykedvű. Najó, gyerekes, az mérhetetlenül, de másrészt nagyon komoly is. Ezek most nagyon alap példák, de a legtöbb tulajdonsággal így van, akár jó ez, akár rossz.

Erre mondhatnám azt, hogy semmilyen vagyok, de valójában mindenből van bennem egy kicsi. És ezt nagyon szeretem, mert majdnem mindig meg tudom érteni az embereket, könnyen kiismerem őket és meglátom az indokaikat, és így nem ítélek el senkit és ritka, hogy rosszat gondoljak valakiről, csak azért, mert tett valamit.

De amúgy ez nagyon meglepő, hogy nem csak én nem tudok kiragadni magamból valamit, ami alapján könnyen felismerhető vagyok, hanem mások sem.

Most olyan érzésem van, hogy mindenki haragszik rám, vagy csak csöndesen elítéltek, a környezetem ugyan nem, csak egy valaki, de épp elég, hogy neki csalódást okoztam.

Mármint, hogy nem szakítottam.

Szóval az történt, hogy úgy mentem oda, hogy kész vége, megbeszéljük, hogy mi hogyan legyen a továbbiakban, és mégis legyen egy lezárása, egy formája, nem csak annyi, hogy pá. Beszélgettünk, és jó volt, és furcsa volt, mert annyira lezártnak tekintettem a dolgot magamban, hogy mikor M. le akart kapni, akkor reflexből elfordítottam a fejem. De aztán (sajnos, nem sajnos) elcsábultam és hagytam magam. (Szavazhatnánk, hogy ez ki szerint megalázó nekem. Ha valaki esetleg.. de csak őszintén.) Mert ugye nekem nem azzal van a bajom, mikor jó együtt, hanem amikor rossz.

És megéltem: hogy képes vagyok szakítani, hogy nem esek szét tőle, hogy van lelkierőm odaállni és azt mondani, hogy vége. (Jó nem sikerült teljesen, de azért én még sose szakítottam ilyen komoly, őszinte, hosszú kapcsolat után, és járni se rögtön tanulunk meg ugyebár.)

És amin a Judittal (ő protezsálja a legjobban, hogy szakítsak már, mert ez borzasztó) a legnagyobb konfliktusunk van, és nem értjük meg egymást az az, hogy ez a szakítás jelenleg nekem nem egy lépés, hanem egy folyamat.

Felmereng a gondolat. (június)
Erősödik a gondolat. (július)
Megemlítem veszekedések alkalmával, hogy inkább fejezzük be, de senki sem veszi komolyan. (nyártól)
Átélek egy próbaszakítást, egy milyen lenne ha-t.
Elhatározom magam. (szeptember)
Megpróbálom, nem megy. (szeptember)
Megpróbálom, megint nem megy. (október)
Elcsábulok. (október)
Átélem, hogy meg tudom tenni. (október)

A többi lépés a jövő zenéje, de a lényeg, hogy nem állok egy helyben, nem vagyok beszorulva, mozgok és változnak a dolgok, még ha nem is látszik ez kívülről. Szerintem ez a lényeg. Hogy közben mi minden rosszat, hibásat, jót élek meg, az más kérdés.

Nagy lelkiismeretfurdalásom közepette (az anyával való undokságom miatt) nekiálltam valami jót tenni és így elkezdtem leszedni a ruhákat.

Csöndes házimunkák közben pedig szeretem hallgatni Pál Feri atya előadásait (azt hiszem, már írtam róla itt). (És ha valakit érdekel, az szóljon, mert nagyon nagy örömmel küldeném bárkinek az előadásait, mert szerintem fanatsztikusak!!)
Sose tudom követni, hogy épp mi a téma, mert imád nyolcvan pontot kitalálni valamiről, de nem is fontos, mert a fonalat azonnal fel lehet venni. No és mit hallok? Hogy mindenkinek megvan ugye a maga kis nyavalyája.

"Huszonhárom. Kapcsolatokat nem tud lezárni, belőlük kilépni."

Milyen ismerős... De komolyan, ez nekem a bajom.
Volt az osztályom, de átalakult, én meg megszenvedem a kilépést belőle.
Voltak Déék, de elköltöztek, és meg fog szakadni emiatt a kapcsolatunk.
Van tesóm, de most éppen nincs, majd visszajön.
Volt M., és a múlt idő ellenére nem tudom vele lezárni.

Meg kell tanulnom elfogadni, hogy az életünk során több-kevesebb ideig társakkal megyünk együtt, akikkel jó, akiket megszeretünk, és akikkel később elválnak az útjaink.

Nekem borzasztó ebbe belegondolni, hogy akit megszerettem, gyakorlatilag elveszítem, pedig nem, csak ennyi volt mostanra a közös történetünk.

Azt hiszem, ebben a mostani életszakaszomban ezt kell megtanulnom-átélnem.

Mostanában iszonyú összeomladékony vagyok. Egy szellő és magamba roskadtam. Szinte érthetetlen okokból.

És akkor egy hatalmas csődtömegnek érzem magam, és rossznak, szarnak, elcseszettnek. És nem érzem, hogy normális, biztonságos alapja lenne az életemnek. Mert annyira, de annyira hiányzik tesóm, és Déék is borzasztóan, és az M.mel való kapcsolatnak egy erős, stabil talajnak kellene lennie, de ehhez képest futóhomok, inog és félek, hogy elnyel. És anya pedig annyira de annyira kedves és jó, én pedig nem vagyok vele eléggé ilyen. Szóval csak nagyon félek, és nyugodtnak kéne lennem, hogy kikeveredjek ebből a viharból, de szomorú vagyok és frusztrált és rettegő.

Nyüff.

Voltam bulizni tegnap és táncoltam egy sráccal. Szerintem a táncolásban semmi nincs, M. jelenlétében is szoktam táncolni másokkal, és imádok. Egy perc tánc valakivel annyi mindent elmond egy emberről.

No szóval táncolunk a csávóval, és jól táncolt, és ami a legfurább, alklamazkodott, ha én rontottam egy lépést vagy estem ki a ritmusból. Ez különben nagyon nem jellemző a fiúkra, azt vettem észre. A legtöbbjük egyhangúan táncol, semmi változatosság, és abszolút nem izgatja a másik stílusa. Szóval viszonylag sokat táncoltunk, és gondoltam, jobb lesz, ha tisztázom, hogy én nem fogok vele szexelni, táncolni szeretek és ennyi. Mondta, hogy okés, persze.

Aztán egyszer elfáradtam és mondtam, hogy leülök. Mondta, hogy jön ő is, hát jöjjön, ha szeretne.

Jöttek új ismerősök, mondtam, hogy elmegyek köszönni nekik, és mikor visszamentem, nem volt ott, és egy jelenlevő fiú elmondása szerint közölte, hogy minden nő kurva, majd elegánsan távozott. :)

Elkezdtem gondolkozni ezen, hogy vajon mit mond el róla, hogy ilyet mond. Rólam szerintem nem sokat árul el ez a kijelentés, mert szerintem full korrekt voltam, ha csak nem ítéljük el a táncizást. De neki.. nemtom, biztos nagy csalódásai voltak a lányokkal már, és tuti, hogy ő is kihasznált csajszikat, az is lehet, hogy önző ember... nem tudom. de ez akkor is fura. Hogy a lányokat hibáztatja, ki tudja, miért, de alapból.

Egyszerűen nincsenek szavaim arra, hogy milyen szétcseszettül szarul vagyok ma. Meg kell próbálnom regenerálódni. Úgyhogy zuhanyzok és rendbeszedem a hajam meg arcom egy kicsit asszem (most nagyon hasonlíthatok egy ogréhoz a harraypotterből), aztán meg kimegyek a napra olvasni.

Jahh, jó terv.
 

Nem igazán szoktam meg, hogy valaki kommentel (kivéve persze pudingocskát és pinkpancsert, az teljesen más, én is olvasom őket, amolyan ismerősök), és ezért mikor Darful írt, kicsit meglepődtem és elkezdtem gondolkozni. Hogy is nézhet ki kívülről ez az egész szituáció... (Mondjuk Darful nem tudom, mennyire olvastál előző postokat.) Tudom nagyjából, hogy pudingocska mit gondol, de az ismerőseim többi részére nem támaszkodhatok, mert ők azt látják, ahogy viselkedek, illetve a konkrét eseményeket, de a legbelsőbb érzésekről és az ezek keltette gondolatokról nem sokat tudnak: ezek csak itt a blogban vannak benne.

Ahogy én látom ezt a helyzetet. Van egy kapcsolat, ami szépen indult, mert volt dolgunk egymással, és az ismerős-érzéssel indultunk neki, hogy nem vagyunk idegenek egymásnak, sose voltunk azok, még akkor sem, amikor nem találkoztunk. Összejöttünk, alakultunk, egymáshoz idomultunk, változtunk, sok mindent együtt átéltünk, élményeket, jó és rossz korszakokat. Aztán megindult a gurulás a lejtőn és egyre több lett a veszekedés, a megalázás, a méltánytalanság. És most ott tartunk, hogy nagyon közeledünk a vége felé. És Darfulnak igaza lehet, talán nem szép megvárni, míg elromolnak a dolgok, talán meg kéne adni a végének is a méltóságot, és ahogy érzem, hogy ez így nincs rendjén, ott befejezni.

Hát nekem ez nem ment, mert nem tudtam elviselni az elszakadás gondolatát. Vagy a rosszban levését, a haragét, egyszerűen szeretni akartam és szeretve lenni és kábé bármit hajlandó voltam megtenni a békülésért. Elviseltem csomó mindent, amit nem kellett volna. Nem voltam képes felállni és elmenni, nem is feltétlenül örökre, csak egy kis időre. Nem bántam, ha vesztek a röhejes kapcsolati játszmákban, nekem csak annyi volt a lényeg, hogy újra minden jó legyen. Felvállaltam a konfliktusokat - néha. Néha inkább csöndben maradtam, hogy csak ne veszekedjünk újra, legyen igaza.

És most ez kezdett kicsit megváltozni. Indult azzal az álommal. Aztán azt vettem észre magamon, hogy elkezdtek tetszeni srácok. Nekem basszus, aki az elmúlt években egy pasira se néztem úgy, hogy valaha is akármit akarnék tőle, mert szerettem M.et és nem kellett más. Ez a múlt héten volt és mostanra sokkal kevésbé érdekelne, ha összevesznénk, és csak azért nem szakítottam tegnap, mert úgy éreztem, meg kell adnom a tiszteletet és ezáltal a nyugodt, megbeszélős keretet, nem pedig egy összeveszés utáni kiviharzást. Ez egy teljesen új dolog nekem, sokkal közönyösebb és kegyetlenebb vagyok és a legviccesebb, hogy hazugnak sem igazán érzem magam, mert még mindig szeretem M.et. Csak most már minden egyes indokolatlan lecseszése, bazdmegezése, dühkitörése és besértődése után egyre kevésbé.

És hatalmas önzőség és hazugság, de még mindig nem állok készen, hogy szakítsak. Gyáva vagyok, tudom, Darful. Igazából mentségem sincs, egyszerűen nem vagyok képes rá még. De lehet, hogy ez is csak duma.

Kábé péntekről. (Úgy néz ki, az Internet Explorer a blogbarát böngésző.) (Micsoda szlogen.)

Egy csomó, egymásnak ellentmondó dolog jár a fejemben.

1. Nekem ez totálisan nem kell, hogy M. bedurcizásai idején napokat várjak, míg végre kegyeskedik
a, megbocsátani;
b, szakítani (eddig ugye csak az a, verzió volt). Addig meg stresszeljem magam és parázzak jó esetben, rossz esetben pedig, ha találkozunk, a szemétkedéseit hallgassam és kábé szellemkastélyos "ú mi fog történni a következő pillanatban?" hangulatban rettegjek, hogy közli, hogy ő most lelép, mert találkozik valakivel éjjel 2kor, vagy esetleg odahoz egy csajt, vagy netalántán közli, hogy most 2 órát éjszakaizik haza, mert nálam nem alszik.

2. Olyan hülyeség és röhejes ez a mosolyszünet, miközben nagyon is jól tudjuk, hogy szeretjük egymást és fontosak vagyunk egymásnak, bármennyit szivassuk is kölcsönösen magunkat és a másikat. Csak magunknak játsszuk a (jó esetben) kétszemélyes színdarabot, amit, hogy nehogy túl unalmas legyen, vitákkal, veszekedésekkel, drámákkal, zordsággal fűszerezünk. (Ha bejön még egy csöppnyi brutalitás vagy kegyetlenség, akkor már tiszta shakespeare lesz belőle.)

3. Szeretnék találkozni már vele.

4. Nem szeretnék találkozni vele, legalább ellehetek a barátaimmal, anyával, van időm mindenre, jobb ez így egy kis ideig.
 

Néha úgy érzem, minden szétesik. Tesóm nincs itthon és nagyon problémás vele beszélni, emiatt Zsófit is alig látom, ráadásul most 3 hétig teljesen elérhetetlen lesz egy némettanulós délutáni móka miatt. Elköltöztek Déék, és ez 4 ember mínusz, akik egyenként is tök fontosak voltak. Az osztálytársaim.. hát ők megvannak és majdnem minden nap találkozok valakivel, de akkor sem vagyunk minden nap együtt. Elég jó esélye van, hogy M.mel szakítsunk és akkor elvesztem őt és vele gyütt másokat is.

Hát ebben az esetben építhetek fel mindent a nulláról.
Nem olyan szar az, néha az ipodról is teljesen letörlöm a zenéket. Segít meg minden, csak nehéz kicsit.

Jobbra kormány, balra kormány, hoppá itt egy korallzátony, nos ha egyenesen megyünk tovább, az egy feltérképezetlen terület, sőt szinte minden irányban vannak fehér foltok. Nem mondhatok sok mindent, keletre mocsár, nyugatra viharfelhők, délen bálnák, északra nem megyünk, minden kétséges, de jól kéne dönteni, merre tekerjem a kormányt, kapitány?

Reflektálás egy ősrégi postra egy kettővel ezelőtti blogomból.

Belefáradtam abba, hogy M. folyton lehülyéz és más csajokat stíröl a jelenlétemben. (Mivel ő pasi.) Nekem ez nem kell, nem akarom magam sem butának, sem csúnyának érezni, mert azt hiszem nem vagyok egyik se, de ha ez így megy, mindkettő szent meggyőződésemmé válik majd.

Iszonyú hideg van, de elvből nem fűtünk, ezért úgy döntöttem, hogy harcolok a megfagyás ellen és rengeteg gyertyát gyújtottam. Csinálják a hangulatot (magányos így is), és remélhetőleg növelik a hőmérsékletet (melegebbé). Továbbá Magna Cum Laudét hallgatok és depizek nagyban, úgy veszem, hogy lényeges folyamatot élek meg, mint mikor vedlik egy gekkó.

Mennyi hülyeséget hordok össze, öccsém.

Szerintem az emberek nem veszik eléggé figyelembe a "hol" tényezőt, máskor pedig túlértékelik.

Ezt értem fizikai helyszínekre is, de leginkább mégis minden elvont dologra: hogy hangulatilag hol vagyok, társadalmilag hol vagyok, kapcsolatilag hol vagyok. Ha az életünket egy nagy társasjátékként képzeljük el, amin különféle mezők jelenthetik, hogy mivel épp hogyan állunk, akkor ezeket, a pontokat, amiken elhelyezkedünk, mind.

Elkezdtem gondolkodni és elég csúnya dolog, de fontos bevallanom. Nagy hatással volt rám a mai álmom, mondhatnám, hogy túlértékeltem, de nem tehetek róla, érzem, hogy fontos, és nem akarom figyelmen kívül hagyni. Szóval jelenleg néhány dologért neheztelek M.re. Nem dühös vagyok, ez nem egy intenzív érzés, csak egy mélyen megbújó tudás, hogy nem így kellene csinálnia bizonyos dolgokat, nem így kéne bánnia velem néha, nem szabadna ilyen hangon beszélnie. Egyszerűen távolinak és egyre távolodónak érzem őt ma, nem érzem a saját részemnek, most nincs meg ez a csodás "ismerős-érzés", amire épülnek a kapcsolatok, vele is erre az érzésre alakult ki, hogy otthon vagyunk egymásban. De ma nem így érzem.

És ezen csak nehezít, hogy picit tegnap is így éreztem, de buliztunk, piáltunk kicsit és én pedig letepertem, és most rosszul érzem magam emiatt, mert nem hiszem, hogy pusztán az, hogy 2 éve együtt vagyunk, feljogosítana engem arra, hogy csak a szex kedvéért szeretkezzek vele, miközben lélekben esetleg nem is vagyok teljesen ott - mi a különbség eközött és egy egyéjszakás kaland között? (Ha mondjuk egy társas táblájaként képzelem el, akkor egyszerre állt egy zöld bábúm a "hosszú távú kapcsolat" és egy lila a "szerelem nélküli szex" táblán, és a lila bábú rossz helyén csöppet sem enyhítenek a zöld bábú "normális" koordinátái.)

A társadalom és a megítélés szerint persze biztos, hogy nagyon is sok a különbség, szerintem viszont semennyi. Ráadásul azt sem mondhatom nyugodt szívvel, hogy nem szeretem M.et, mert nagyon is szeretem, ez tuti, csak éppen ma nem vagyok biztos benne, hogy milyen módon. Kicsit össze vagyok zavarodva, kicsit szomorkás is vagyok ma, hogyan menjek mi után, mit tegyek és miképp. És félek, és nem merek belegondolni.

Egy néhány nappal ezelőtti post (csak valamiért nem tudtam írni eddig az oldalon):

Elindultam bulizni, jó nehéz volt rávenni magam, de sikerült. Nem szítottam magamban a bizonytalanságot, de az magától is nőtt, annyira nem akartam menni. A hideg, a szemerkélő eső, a szürkeség, és ezek mellett még ki is voltam borulva teljesen, és az örsön nem bírtam tovább és visszafordultam és ott zokogtam hazafelé a patakparton, még szerencse, hogy nem volt ott senki, és csak nyávogtam, hogy miért miért miért nem vagyok elég jó, mit kéne mégis tennem, bárcsak vissza lehetne vonni a szeretetet, hogy kész vége... mert nekem nem megy, pedig akarom.
 

Csúnya idő van, csúnya nap van. Nem szeretem az esőt, nem akarom szeretni M.et, most nagyon szeretnék nem kötődni semmihez, semmitől és senkitől nem félni, semmit nem bánni, épp csak úgy lenni, nyugalmat szeretnék, hogy bebújhassak egy meleg teával olvasni az ágyikóba és legyek annyira boldog, hogy lazítani tudjak... és úgy szeretnék hazamenni.

Nohhát. Még nem vagyok egészen képben, leginkább ami azt illeti, hogy mik a saját előadásaim és mikre nem kéne bemennem, így aztán kezdtem a napot/félévet/egyetemi pályafutásom egy info előadással, amire mint később kiderült, csak második negyedévtől kellene bejárni, sebaj, okosodtam és barátkoztam a másfél órás időtartammal.

Aztán volt egy mikróm, amin rejtély, hogy bent kellett-e lennem, hát ártani nem árt, de még erősen rá kell állítanom az agyamat, hogy megértse ezt a bonyolult közgazdasági szakszöveget.

A vállalatgazdaságtan viszont klassz volt, örülök, hogy emeltre mentem belőle, ráadásul az a 3 plusz kredit sem megvetendő. :) A nap végén még volt egy matekom, ami végülis kevésbé volt elrettentő, mint amire számítottam, úgyhogy ezt a randa esős napot tanulmányilag sikeresen zártam.

Jó, magánéletileg no comment, akkora egy ratyi rémség a nap érzelmileg, mint a pocsolyák az utcákon, dehát ez megesik és őszintén én már csak leszarom, én tudok nem szeretni, nem erről van szó, csak nem gondoltam, hogy szükséges, pedig de, upszi tévedtem.

Van olyan 2 éve egy M. barátaiból és a saját barátaimból (illetve később az ő barátaikból) alakult társaságunk, ami az elmúlt időben szerintem rémesen szar volt. Nem tudnám megmondani, pontosan mi miatt. Talán mert mindig valakinél voltunk, mindenki tett-vett, nem figyeltünk egymásra. Vagy nehezteltünk egymásra dolgokért, és a problémákat nem beszéltük ki. Vagy egyszerűen csak nem volt közös hullámhosszunk.

De tegnap elmentünk a szimplába (ahol a héten immár negyedszer voltam, lassan törzsvendég leszek:)), és valami fantasztikusat beszélgettünk. Jó volt, mert Z.hez, akit valamiért eddig nem szerettem (magamnak sem tudtam megindokolni, hogy miért), most örömmel álltam hozzá, és szerintem mindketten éreztük, hogy javul a kapcsolatunk. Jó volt, mert hatalmasakat hülyéskedtünk, és emellett mindenféléről beszélgettünk. Nagyon örültem neki.

Tegnap beszéltem telefonon Julival, a gimis legjobb barátnőmmel és még mindig annyira megdöbbent, hogy mennyire megváltozott az elmúlt néhány hónap alatt.

Amíg egy órán keresztül beszéltünk, nem igazán mondott jó dolgokat vagy örömöt, viszont elmesélte, mennyire kiakadt, mert a családja szerint pánikbeteg, pedig nem is az (szerintem már a családja is aggódik, annyira antiszociális), hogy milyen szar az egyetem, az órái, az évfolyamtársai, egy helyes srác sincs, X és Y milyen idegesítőek, mert folyton tapadnak rá, Z tök hülye, mert nem akart közösen menni pisilni, neki nincs kedve ehhez, sem ahhoz, az egyetlen lényeg, hogy békén hagyják és kész, és különben is.

Iszonyú fárasztó volt. Olyan érzésem van, hogy teljesen magába zárkózott és mindent elutasít, és ez szörnyen szar, mert tudom, hogy belül mennyire egy klassz, őszinte, kreatív, bohó, vidám ember, akinek ezt az igazi oldalát teljesen elnyomja az, hogy úgy érzi, nem tud megfelelni a világ elvárásainak szépségben, okosságban, nyitottságban, bevállalósságban stb. Egyszerűen kattog rajta az agyam és nem tudom kiverni a fejemből.

Reggel fél 9: csopiprogi, pékség, dumálás, egyetem felfedezése.
Egy óra: beiratkozás, hasznos infok háromig.
Fél 5: indulás csopibuliba rövid szünet után.

Na és ennyi közös program olyan emberekkel, akiket még egy hete sem ismerek, nekem már icipicit sok, úgyhogy ma kihagyom az esti bulit azt hiszem. Helyette beszélgetek anyukámmal, Julival, kicsit itthon egyedül leszek és picit feltöltődöm. Lehet, hogy antiszoc csöppet, de úgy érzem, hogy kell ez most nekem, itt vannak a határaim és sokkal kiegyensúlyozottabb leszek én is, ha tisztelem a saját igényeimet és nem nyakra-főre szocializálódok, amikor nem is akarom igazán.

Amúgy az egyetem magával hozza a kapcsolatok megváltozását, ezt tudja mindenki, mégis fura megélni.

Például a gimis "legjobb barátnőmmel" most abszolút nem igénylem a kapcsolatot. Ez nem az új emberek miatt van mondjuk, hanem mert szögesen ellentétes döntéseket hoztunk arról, hogy merre menjünk tovább, mit kezdjünk az életünkkel, mire fordítsunk figyelmet... egyszerűen túl nagynak érzem a szakadékot.
Az osztályt, mint közösséget sem igénylem úgy, mint nyáron. Persze elmegyek bármilyen talira, ha ráérek, de nem érzem égető szükségét.
Közben tök fontossá vált a Zsófi, tesóm barátnője, hozzá most nagyon erősen kötődök.
Az eddigi baráti társaságomban pedig zűr van az emberekkel, megcsalások és hazugságok árnyalnak összevissza, elég zavaros a kép.
Persze akiket emberekként szeretek, azokat még most is, és van néhány régi osztálytárs, akikkel gyakori kapcsolatban maradunk.
Nomeg M., aki kábé a keretet adja az egészhez.

De akármilyen szomorú is, fölösleges tagadni, hogy eltávolodások-változások vannak, amik már el is kezdődtek.

Mindjárt találkozunk M.mel 10 nap után, és ahelyett, hogy izgatottan várnám és örülnék, egyszerűen ideges vagyok és mérges és félek, hogy ez ő lesz e. Tisztára tönkreteszem ezeket a szép pillanatokat a saját aggódásommal, és nem tudok rájönni, mi kelti bennem ezeket az indulatokat és csak reménykedek, hogy mikor szemtől szembe leszünk, és meglátom, elfelejtem minden rossz érzésemet és aggodalmamat és egyszerűen csak örülni fogok.

Elérkezett a pillanat, amikor totál kiborultam.

M. kedd este óta gólyatáborban van, méghozzá a tipikus, durva gólyatáborban és persze várható volt, hogy el fog szakadni nálam a húr és agyfaszt kapok és ez most lett esedékes. És egyszerűen nem tudom megmondani, hogy konkrétan min hisztiztem magamban a zuhany alatt.

Nem vagyok kész egy egyetemista kapcsolatra.
Hazajövök Horvátországból és már ikszedik napja másokkal piál, ahelyett hogy velem lenne.
Mindenféle szemét kretén feladatokat kell csinálnia, amikben lányok is vannak.
Mindenféle számomra ismeretlen emberekkel bulizik öt vagy hány napja és még jól is érzi magát.

Ezek mind az óvodás szinten lévő agyam és lelkiállapotom együttműködésével létrejött hisztik, amiket kipuffogok magamnak és komolyan már sírok féltékenységemben és elkeseredettségemben, holott szegény M. ismét türelmesen biztosított arról, hogy nagyon szeret, és nagyon hiányzok neki, és egyáltalán nem akar semmit más lányoktól, mikor érzékelte, hogy elkettyentem a történet hallatán, miszerint 5 pálesz után sötétben meztelenre vetkőztek a fiúk és söröspoharakat tartottak a farkuk elé, amit a lányok megfogtak és leszedtek és a vezetők meg rájuk világítottak.

Ennyi.

Tiszta hülye vagyok.

Tökmindegy, ha már ez van, együtt élek a faszságaimmal, csak lehetőleg M. meg mások ne kapjanak ezekből a kibaszott rohamokból, szépen lerendzem magamban fél óra alatt, kijön belőlem, elmesélem mindenkinek, aki az adókártyáját akarja pótolni, nomeg pudingocskának (szerintem belőlük áll olvasói közönségem :)), és kiadom magamból. Nem tudok egyelőre jobbat.

Vagy mittudomén, az is lehet, hogy valamilyen szinten jogosak az érzéseim. Vagy nem. Komolyan már ötletem sincs.

Amúgy azért voltam bánatos, mert félek attól, hogy jön az egyetem, és M. egy csomó csajjal fog talákozni, akik nem jobbak nálam, én se náluk, viszont ők ismeretlenek és ezért sokkal érdekesebbek minden szempontból. Emberileg, meghódításilag, gondolatilag, mindenhogy. Nopersze tudom én, hogy ez normális, meg hogy ez velem is lehet, hogy így lesz, de elszomorít, hogy köztünk ez véget fog érni.

Ehhez azért hozzá kell tennem, hogy ez a gondolat annyira szöget ütött a fejemben, hogy nagy valószínűséggel tényleg valóra fog válni a baromi erős magamhozvonzás miatt, szóval nem kell szenvedő alanyt játszanom a kérdésben.

Néha, amikor nem minden felhőtlen, olyan jó egy pillanatra azt érezni, hogy mennyire szép az élet és milyen fantasztikus egyszerűen élni, tökmindegy, hogy jó vagy rossz történik épp velünk, csak hullámzani ebben a hatalmas világban.

Ez amúgy tegnap jutott eszembe, mikor épp bánatos voltam.

" A bánat természetes érzelem. Ez a részed teszi lehetővé, hogy elbúcsúzz olyankor, amikor nem akarsz elbúcsúzni; hogy kifejezd, kiadd magadból a veszteségek fölött érzett szomorúságot, legyen az egy szeretted vagy egy kontaktlencse elvesztése.
Ha ki tudod fejezni a bánatodat, egyúttal meg is szabadulsz tőle. Ha a gyermeknek megengedik, hogy szomorkodjon, amikor szomorú, akkor felnőttként egészségesen fog hozzáállni a szomorúsághoz, és az esetek többségében gyorsan túlteszi magát rajta.
Ha a gyermeknek azt mondogatják: Ugyan, ugyan, ne sírjál már! - akkor felnőttként nehézségei lesznek a sírással, hiszen egész életében mást sem hallott, csak hogy ne tegye. Ezért az ilyen emberek elfojtják a bánatukat."

A reggelek a legrémesebbek. Benne vagyok a jó kis boldogító álommámorban, aztán kihullik a szememből az álompor és rájövök, hogy na igen, épp szakításban vagyok, és hogy aki eddig az életem része volt, nem lesz az már, akit szerettem és szeretek  - na ezt szépen elfelejthetem.. hogy valamit elvesztettem.

Írtam msnen az exbarátomnak. (Nem, ez ma még nem M.)

Úgy egy éve nem beszéltem vele. Nem tudom, most pontosan mi ösztönzött. Talán csak kiváncsi voltam, meg akartam nyugtatni magam, hogy nem olyan rossz érzés, túl lehet élni, jó lesz ez, beszélhetünk utána is... áhh minek áltatom magam. Ez M.mel amúgy is annyira más.

Nem vagyok elég, mert csak egy ember vagyok, nem a világ összessége. És ki választaná a "valakit" a "mindenki" helyett?

És nem vagyok elég szép, elég kedves, elég türelmes, elég szexi, elég bájos, elég intelligens, elég akármi. Nem vagyok elég jó M.nek így érzem.

Mért nem vagyok elég és elég jó én, úgy ahogy vagyok?

Összefutottam estefele T.vel, ő az elmúlt egy hónapban spontán munkaszerzés miatt kint volt horvátországban idegenvezetős-sportfelelős mindenesnek, amúgy meg leendő cégtárs, mindenféle közös szövetkezéseink vannak.
Annyira mókás volt, ahogy feltűnt a deákon, hosszú csíkos ing, sötét nadrág, rövidszárú tornacipő, tisztára lezser eleganciás sringfield-reklám (ilyen kedve volt a drágának).

Kezdtük a szódában, megéhezvén átmászkáltunk a múzeum körút egy kis cukrászdájába orosz hússalátáért (nyammnyamm), közben kibeszéltük az elmúlt egy hónapot. Ő közlekedésmérnök lesz (bme természetesen, ennyi ésszel), én meg rájöttem, hogy nem vagyok elég kreatív.

És megint előjött ez az osztálytárs szindrómám, találkozok velük és egy napig le sem lehet vakarni rólam a mosolygást. :)

Ilyen pinduri apróságok a legrosszabbak, hogy tesóm összehajtogatott ruháit mindig letettem az ágyára, ő majd berakja a szekrényébe. De most nem fogja berakni, hiába rakom az ágyra.

Tesóm és Zsófi kikísértek a hévhez, felraktak rá nagy nehezn, túrahátizsák, polifoam, két óriásméretű kajásszatyor, nevettünk, ahogy felmásztam mint egy teve vagy bogár, de aztán becsukódtak az ajtók és elindult a hév, és ... ők meg csak ott álltak, ottmaradtak, és tudtam, hogy tesómat most majd egy évig nem látom, elkezdtem sírni a gyorsuló héven, annyira bolond látványt nyújthattam.

Most pedig, egy hét Erdély, meglátjuk, milyen lesz, kár, hogy ennyire vártam, olyan jóra számítottam, sőt most is jóra számítok. Viszont van egy tervem, ötletem, vágyam, elkiabálni nem merem, szurkolnás hozzá - hát, elkelne, köszönöm.

Azt hiszem, minden kapcsolat, jó és rossz is, eltávolodásokkal és közeledésekkel teli. Néha a két fél szorosan együtt van, néha távol egymástól, de attól, hogy épp közel vannak, nem lesz jó a kacsolat, legfeljebb a rossz kapcsolat egy jó szakaszába ért. És ugyanígy, a jó kapcsolat nem romlik el egy negatív korszak miatt.

Emiatt azt gondolom, talán jobb lenne akkor szakítani, mikor minden rendben, és még így is tudom, hogy én ezt nem akarom.

És ez akkor is más lesz innentől. Más emberek, más életmód, kicsit más én. Lehet, hogy nagy butaság, de úgy érzem, elmulasztok valamit, ha továbbra sem lépem meg ezt a szakítást.

Nekem is kicsit röhejesen hangzik, de ezt érzem.

Egész héten ketten vagyunk az irodában az egyik csajszival, Mónival. Jó sokat beszélgetünk.

Móni speciel keresztény, méghozzá nagyon (amúgy nagyon kedves és figyelmes, abszolút pozitív oldalát mutatja a keresztényeknek), és megint előjött belőlem ez az érzés, hogy a keresztények iszonyú létbizonytalanságban élnek. Reménykednek persze, meg bíznak, de egy büntető istenben hisznek, és igazából fogalmuk sincs, hogy mi a csudát csinálnak ők itt, mert hiába gyártanak elméleteket, mélyen belül tudják, hogy hamisak ezek, és nem értik.

Amúgy ez csak egy benyomás. És tudom, hogy nekik ez most jó, ebben hinni, deazért.. hát akkor is. Olyan rossz lehet.

Tesóm 29én utazik el. És mi 26án elmegyünk Erdélybe kirándulni M.mel, mert sokáig úgy volt, hogy 19én repül tesóm, és mire kiderült, hogy később, már lefoglaltuk a cuccot. Olyan rossz, nem tudunk kimenni a reptérre és már csak 5 nap, amíg együtt lakunk tesómmal.

Ráadásul egyszerre két ember tűnik el, mert Zsófit, a barátnőjét is úgy szeretem, de tesóm nélkül vele se fogok úgy, vagy annyit találkozni... Hát szóval valahol szomorú ez, valahol máshol meg öröm, de nem könnyű senkinek, és a sok érintett közül még legkevésbé én vagyok rossz helyzetben.
Zsófi: Mert ha visszajön, neked akkor is a testvéred lesz, de nekem.. ki tudja..

Ott álltam a Colorstar közepén és fogalmazgattam a fejemben ezt a postot, iszonyú nehéz volt megállni, hogy ne menjek át a netsátorba megírni, de tudtam, hogy az nem lenne bölcs döntés, ígyhát ottmaradtam, és átadtam magam a zene hangulatának, most viszont megpróbálom rekonstruálni, amiket éreztem.

Röviden annyi a lényeg, hogy szerintem M. legszívesebben azt csinálná, hogy velem jár és együtt van, de közben azért ilyen felületesen kavar más csajszikkal is. (Gyanúim szerint ezzel elég sok pasi van hasonlóképp.)

Ezt abszolút nem tartom gáznak, elítélendőnek, mittudomén, de az a helyzet, hogy én nem tudom neki megadni. Mármint nem lennék képes elviselni, hogy másokkal legyen együtt.

És ebben két rémesen ratyi dolog is van.
Egyrészt, hogy őt korlátozom.
Másrészt, ebből kifolyólag, én egy olyan valakiként élem meg magam, aki korlátoz. Pedig abszolút nem jellemző ez rám, mindig hagyom, hogy az emberek tegyék, amit szeretnének (és én is elvárom tőlük ugyanezt). Iszonyú nyomasztó, és nem tudok vele mit csinálni.

Szóval mindezt nem tudtam leírni, de M. megkérdezte, én meg elmondtam neki, hogy így érzek, és olyan kedves volt, nem tagadta le, nem is erősítette meg, viszont onnantól annyira éreztette, hogy mindentől függetlenül neki én vagyok a legjobb és legfontosabb. Közben kicsit én is szokok a gondolathoz, és tényleg olyan jó lenne, ha nem zavarna, ha mással is lenne, és nem lennék féltékeny, úgyhogy most erre gyúrok. :P

Nehéz innen nézve tudni, mi a helyes és mi a helytelen.

Döntés1: Ha tegnap az osztályommal találkoztam volna vízipipázni a margitszigeten, és utána esetleg 7-8 fele kiértem volna M.hez.

Döntés2: Ha tegnap kimentem volna M.hez és a mai osztálybulin találkoztam volna az osztálykámmal.

Tegnap abszolút az egyes számú változat tűnt jónak, úgyhogy persze végül a kettest csináltam, tudom, hogy nem tűnik nagynak a különbség, végül is csak egy programcsere, de abból a szempontból fontos, hogy mit helyezek előtérbe, kit részesítek előnyben, mennyire engedek a játszmákban vagy mennyire látom, hogy kinek mi mennyire fontos, itt főként magamra meg M.re gondolok, mert magamat nagy nehezen még megértem, bár nagyon őszintének kell lennem, hogy túllépjek az önsajnálaton és meglássam mögötte a valódi mozgatórugókat, viszont M.en kiigazodni teljesen lehetetlen, és ami a legrosszabb, még neki magának is.

Kávét ide nekem, gyorsangyorsan, hogy legyen erőm energiám ruhákat hajtogatniiii.

Ma azt álmodtam, hogy terhes vagyok és álmomban nagyon jó volt, tetszett az óriási, gömbölyű pocakom, felébredve meg elég borzasztó volt elképzelni. Ez amúgy azért történhetett, mert M.mel viszonyunk egyre furcsábbra fordul, tegnap éjjel egyszerre volt édes, meg sós, szomorú, és boldog, hazatalált és elveszett.

"Terhesség: Szerencsés és kedvező álomszimbólum. Sok tervünk és vágyunk van, amelyeket képesek vagyunk elérni, újat teremteni. Változást jelenthet két életszakasz között. Nők esetében elégedettséget jelent, férfiak esetén kedvező alakotóerőt jelent."

Nagyon jól tudom, hogy én szívom meg, ha benne maradok egy olyan kapcsolatban, ahol teljesen le vagyok győzve és ki vagyok szolgáltatva, amiben hagyom magam bántani és megalázkodom, amiben mindig én vagyok a hülye/hibás/rossz, ígyhát mondhatnánk, hogy homokba dugom a fejem és struccpolitikát folytatok, vagy nevezhetnénk úgy is, hogy kivárok, esetleg, hogy nem merek-tudok kilépni, tök mindegy, tudom, hogy ez így nem maradhat, ha nem most jön a toccsanás, akkor később, nevezzük nevén a dolgot: gyáván halogatok.

M. fogta magát és lelépett bulizni-sörözni (rekordot fog dönteni sörivásban:)), el se köszönt rendesen, én meg vártam, hogy valami rossz érzésem legyen, aggódjak, hogy megcsal, hogy baja lesz, minden szarság, amit ki szoktam magamnak találni, de nem, egyszerűen csak örülök neki, hogy éli az életét, és hát menjen csak, menjen, szabadjára van engedve, aztán majd visszajön és elmeséli.

M.mel tegnap este ilyen lelki szadomazot csináltunk kábé, borzalmas volt, tisztára össze vagyok törve érzelmileg, fizikailag pedig olyan fáradt vagyok, mint egy 50kmes túra után, csak épp az elégedettség hiányzik, úgy nézek ki, mint egy szar, úgy érzem magam, mint egy nagy szar, fantasztikus a helyzet, még jó, hogy süt a nap, ma napenergiával fogok élni.

Hogy a saját kis kapcsolatomban előfordul-e, hogy hülyén viselkedek? Nagyon gyakran. És hogy ő? Rengetegszer.

Hogy más kapcsolatokban ez hogy működik, arról fogalmam sincs.
Hogy kinek milyen a szexuális élete, a kedvenc pózai, nehézségei és erősségei.
De hogy a párja mivel bántotta meg, miken vesztek össze, mik a köztük lévő nehézségek, erről nagyon ritkán lehet hallani.
Mintha ezt szégyenleni kellene, hogy a boldogan életek, míg meg nem haltak mégsem olyan boldog.

Lehet, hogy a szexualitás tabuit ugyan ledöntöttük, de ott vannak helyettük a lelki problémák tabui?

Talán félünk bevallani a tökéletlenségünket, ami egy kapcsolatban mindenképp megmutatkozik. Ha őszinték vagyunk, akkor láthatóvá válik minden dühünk, sértettségünk, hogy nehezen kommunikálunk, szívtelenek vagy éppen túl behódolóak és alázatosak vagyunk. (Ha nem vagyunk őszinték, az még rosszabb.)
Naná, ezeket senki sem veri nagydobra. Pedig szerintem annyira jó lenne, elmondani, hogy hát igen, mások vagyunk, de igenis mindenkinek vannak nehézségei, különbségei, senki sem lesz gnóm egy kis hisztitől.

Sőt, a durvább dolgok. Mert hát a hiszti elfogadott és általános. De azok, amiket igenis szégyenlünk.
Én például nem tudok úgy abbahagyni egy telefonbeszélgetést, hogy össze vagyunk veszve, és akár nyolcszor is visszahívogatom M.et, amíg valamennyire ki nem békülünk. Ráadásul nem vagyok képes keményen megszerezni a hatalmat, soha nem megyek el egy veszekedés után, még ha azt is mondom, hogy najó, elmegyek, de hiába, ötször visszajövök. Ezek szánalmas dolgok. De szerintem mindenkinek vannak ilyenek. Bárcsak ne kezelnénk tabuként őket.

Teljesen képtelen vagyok a magányos és/vagy otthonülő életformára. Az elmúlt 2 napban csak egyszer mozdultam ki néhány órára otthonról és tiszta depresszió vagyok, ez így nem mehet tovább, tanulás ide vagy oda, mostantól csinálni fogok valamit, szépen be lesz osztva, hogy mikor kivel fogok találkozni, egész vasárnapig. Punktum.

Baszki olyan ideges vagyok mint egy.. mint egy felbőszült vízilócsorda plusz egy 3éves akitől elvették a kedvenc játékát a nagyobbak plusz a szökeses michael a legrosszabb pillanataiban, na mint mindezek együtt.

Ma megyünk Z.ékhez. Zt iszonyúan rühellem, a többiek miatt megyek, hát M.mel kitaláltuk, hogy bringázzunk hozzájuk, kérdem, melyik busszal kell menni, mert nem tudom a pontos címet. M. erre fejből közli, irányítószám, utcanév, házszám. Eltelik pár perc, szóba kerül, hogy én melyik kerületben lakom, kapásból szart mond. Annak a hülye ribancnak meg persze fejből vágja az egészet.

Már végeztem légzőgyakorlatokat, elszámoltam 10ig (kétszer), pedikűröztem, minden hiába. Kurva dühös vagyok.

Mikor jön el egy kapcsolatban az a pont, amikor be kell fejezni? Honnan tudom?

Amikor nem szeretem? Amikor már nem tudjuk egymást felhúzni, hanem visszazuhanunk? Amikor már nem látom meg benne azt, aki lehetne? Amikor nem tudom elképzelni vele az életemet 5 év múlva?

Mi van, ha egyik választ sem tudom ezekre a kérdésekre?

Gondolom rólam lehetne mintázni a naivitás és végsőkig való bizakodás mögé bújtatott gyávaság szobrát.

 Amikor M.mel vagyunk, az egyik kedvenc hangulatom, ami elő szokott fordulni köztünk, az a teljes megzakkantság és hülyéskedés. Amikor az alvástól, a melegtől, vagy a puszta létezéstől mindenen röhögünk, de leginkább egymáson, mindenből viccet csinálunk, leginkább egymásból, semmit nem veszünk komolyan, legfőképp egymást, tiszta zizik leszünk, egyszerre infantilisek és érett felnőttek.

Azért szeretem ezt annyira, mert ilyenkor nagyon pajtik vagyunk. A szeretők számára minden élethalál komolyságú, a barátok vannak komolytalanul együtt.

Szerenádozni voltunk, ez volt az első alkalom. 5 tanárnál voltunk, de közülük csak kettőt szerettem. A magyartanárnőm nemrég szült, 5 hetes a babája, de azt mondta, menjünk hozzá is. Bementünk a lakásba (ami amúgy meseszép volt), és annyira lehetett benne érezni a boldogság légkörét, azt, hogy itt olyan emberek élnek, akik szeretik egymást... Őt nagyon szerettem, mindig is, bementünk hozzá és a kapuban köszönésnél megöleltem.

Sok mindenkit kellett végigjárnunk, így ma megoldottuk, hogy kocsival mehessünk. És volt egy pillanat, ott ültünk a kocsiban, mentünk az alkonyatban, Budán, már külvárosi részen, mellettünk a szürkületi erdő, egyszer csak elindult a rádióban a Kalandorok zenéje (Extrák; Filmzenék; Elviszi, itt lehet az egész számot meghallgatni), és ott voltak mellettem négyen, akiket egyenként és összességében imádok, mondták a kis zakkant poénjaikat, ilyen felnőtt emberek szintjén, mégis őrülten; beraktam ezt a percet az életem kincsesdobozába.

Legközelebb holnap találkozunk, de ez semmit nem változtat azon, hogy szomorú voltam, hogy el kell válni tőlük. Tudom, tudom, találkozunk holnap, holnapután, szombaton, de ez akkor is, annyira a vége.

Nem mondhatom vagyis nem akarom elmondani M.nek, így hát inkább leírom: nagyon zavar, hogy nem én vagyok a háttérképe, meg a telefonja háttérképe meg msnben nincs az hogy ölelés nyuszi meg még közös képünk sincs benn.

Most így nem akarom megítélni ezt az érzést, egyszerűen ezt érzem és kész.

Azt hiszem, kicsi vagyok, naiv és tapasztalatlan. De az a helyzet, hogy szeretem M.et. Annyira szeretem, hogy nem tudok rá dühösnek lenni, mert bármit tesz, nem a negatív dolgát látom, hanem ŐT, és hogy miért tette. Annyira szeretem, hogy bele tudok bújni, érzem az érzéseit, és ami neki fáj, az nekem is ugyanúgy, amikor ő boldog, én is az leszek. És nem értem. Ezt ő is tudja. Miért szakítana velem?

De ez csak önmegnyugtatás. Mert ha jobban belegondolok, tudom, hogy ő nem szeret így engem, és talán nem is tudna soha. Lehet, hogy velem nem képes ezt megtapasztalni, pedig szeretné valahol mélyen. Hát ezért.
Én pedig vele nem tudom megtapasztalni, milyen az, ha fenntartás nélkül szeretnek. Persze nem tudom, melyik a jobb. De ez egy ok, ami talán valós, de az biztos, hogy kellemetlen, és nehéz bevallanom magamnak.

Szombat délután, azaz ma, kábé még 10 óra.
Vasárnap egész nap.
Hétfő egész nap.
Kedd? Délelőtt? Délután?

Fekete napok, a történet lezárása, nem hepienddel záruló vég. Ki veszít többet?

De persze, ki tudja, mi lesz. Csoda ez az élet, egy mese, teli meglepetésekkel, ahol sosem  az következik be, amire számítunk.

A bizonytalanság. Rettenetes, egyszerűen borzalmas. Kifacsar, megöl, szétken. Ezért úgy döntöttem, megpróbálom élvezni.

És itt vannak Ők, az Emberek. Edem, aki azt mondta, talizzunk, pedig látja, hogy nem vagyok egy nagy vidámka. Anna, a drága, aki végighallgatott, miközben fél órát bőgtem szegénynek a telefonba, és azt mondta, ő bármikor ráér. No és a többiek. Totó, akinek egy szavától felvidulok, és Ákos, akinek a puszta jelenlététől jókedvem lesz. A bölcs Julim, és Orsi, nomeg talán Vera is.

Én nem merem elvenni az utolsó esélyt még.

Tegnap délután 3 óta nem beszéltünk M.mel. Lehet, hogy ez nem hangzik nagy dolognak, de nálunk az. Mert mindig szinte folyamatosan tudtunk egymásról. Általában suliban is írtunk egymásnak smst, aztán beszéltünk délután mindig msnen, és többnyire este is telefonon, ha nem találkoztunk. Mindig elmeséltük, mi minden történt velünk, tudtuk, épp mi van a másikkal. Most pedig rémes, hogy nem mondhatom el neki az olyan kis apróságokat, amik mégis csak az életemet adják. Hogy megkaptam a felvételi visszaigazoló levelet, hogy milyen volt a tegnapi buli, hogy ittaludt az Orsi, ezeket a kis sületlen kicsiségeket, amik által közös lesz az életünk.

Amikor elment, úgy búcsúztunk el, hogy én kérdeztem, hogy akkor most mi van, egyáltalán járunk-e, vagy szakítsunk, vagy mi van. Mire ő, majd kiderül. Tehát gyakorlatilag azt se tudom, együtt vagyunk-e. Itt van egy elágazás, hogy miként gondolkozzak tovább.

Optimista verzió: juhú, akkor ma, amikor az osztályommal bulizunk, nyugodt szívvel flörtölhetek bárkivel!!

Pesszimista verzió: Felhívtam most, és mondtam neki, hogy nem tudom pontosan, mit kell ilyenkor csinálni, szóval hagyok neki időt, és amikor úgy érzi, hogy szeretne találkozni-beszélgetni és kiváncsi rám, akkor szóljon. Mondta, hogy jó, akkor majd szól. És két dolog jutott így az eszembe, amik nem túl rózsásak: 1. lehet, hogy ha sokáig nem keres, akkor a következő napokban úgy ki leszek borulva, hogy ÁLLANDÓAN zuhanyozni fogok. (Ez azért egy kicsit vicces szerintem. :)) 2. és mi van, ha soha többet nem keres?! Csak várok és várok és várok, türelmesen, és nem hívom, hiszen megbeszéltük, hogy ő hív. És múlik az idő, és nem szakítunk, csak soha többet nem találkozunk. Tök durva lezárása lenne csaknem 2éves kapcsolatocskánknak.

Amikor nagyon ki vagyok borulva, mindig megpróbálom fizikailag rendberakni magam. Elmegyek zuhanyozni, hajat mosok, szárítok, szőrtelenítek, sminkelek. Jobban érzem magam tőle.

Olyan orális napom volt.

Nem tudom, miért alakult ki, egyszerűen jobban tudatában voltam a számnak, az ízlelésemnek, a nyelvemnek, a fogaimnak meg az ajkaimnak.

Ki is használtam az alkalmat. Lehetne gyakrabban ilyen orális tudatosságom. :))

Ahogy hazaértem, ma először áradt a tetőtéri gerendákból a nyár illata. Valahogy magukba szippantják a meleget, aztán este kisugározzák. Tudom, hogy ez sokszor nem számít előnynek, de ilyenkor, amikor még nincs kánikula, szeretem. Az illatot pedig mindig.

Érdekes, ez sosem tudatosult bennem ezelőtt. De ha megtehetem, később is olyan lakásban szeretnék élni, ami legalább részben fából épült.

Vááhh síkideg vagyok.

Én még életemben nem voltam igazán stresszes, ilyen tartósan, zavaróan, kimerítően, nagyon.

Utálok mindent és mindenkit, meglepő módon, amit imádva szeretek és vágyok, az a matek érettségi, amit a kezemben akarok, írni akarom, alkotni akarom. Minden és főképp mindenki más meneküljön. És süssön a nap. És legyen strandszezon. És szeretnék még egy paradicsomos-fetasajtos salátát is meg sok vizet. És a nyolcadik Harry Potter kötetet. És tengert, nem is, óceánt. És koktélokat, néger pasikat, meg síszezont. És 99%os matekérettségit. És nagy puszit nekem. :( Sőt sok puszit. Sok nagy puszit.

Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz befejezni a középiskolát, elballagni, elhagyni az osztályomat, hát én nem, soha. Mindig  azt hittem, majd sírunk együtt egy csomót aztán kész. De nem, egyáltalán nem ez van, hanem helyette már napok óta csak búcsúzunk. Tanároktól, iskolatársaktól, egymástól, óráktól, utolsó kedd, utolsó szerda, utolsó matekóra. És persze nem sírok, csak egyre jobban és jobban nyomaszt ez a hülye érzés, hogy vége.

Van egy fantasztikus dolog abban, ha szeretünk valakit, és ez az, hogy az önzősége, udvariatlansága, bunkósága vagy butasága mögött megláthatjuk ŐT. Az igazi önmagát, akiről pontosan tudjuk, hogy önzetlen, udvarias, kedves, okos és nagyszerű.

Szerintem amíg egy ember iránt tudunk így érezni, amíg van olyan személy, aki előhívja ezt belőlünk, addig érdemes csinálni.

Érdekes, ahogy a bútorok elrendezése egy szobában mennyire meg tudja változtatni az összképet.

A szobám, amiben mostanság lakom, még elég új, alig több mint fél éves. A régi szobámban pedig több mint 18 évet laktam. Teljesen hozzámnőtt, a jó és rossz dolgaival együtt. Aztán átépítettük a házat, és másik részre kerültem.

A mostani szobámnak nagyon jók az adottságai. Fényes, egy tetőablak és egy (fél) teraszajtó miatt, egész délután besüt a nap. Tetőtéri, és a fokozatosan emelkedő tető gerendákból áll. Van benne néhány szívemhez közel álló bútor és sok viruló növény.

Mostanáig mégsem szerettem. Valószínű rosszul rendeztük be a legelején. Múlt héten viszont átrendeztük M.mel, és azóta imádom. Most minden a helyén van.

Olyan érdekes, hogy a blog egy kicsit élő dolog.

Amikor olyan blogolós hangulatban vagyok, mintha egy hullámhosszra kerülnék magával a bloggal is, még ha furán hangzik is. Ha pedig sok mindent nem írok le, amit szeretnék, vagy nem találom a hangot, a szavakat, vagy nem fordítok energiát az érzéseim kifejezésére - akkor ritkábban írok, ellaposodik az egész. Aztán persze újra fel lehet rázni.

Nem fura a gondolat, hogy ápolni kell a kapcsolatot a bloggal? Mint egy emberrel, egy háziállattal. Akár még egy tárggyal is el tudok képzelni kapcsolatot, hiszen megfogható. Viszont mivel az internet nem megfogható, olyan illékony és nehezen elképzelhető maga a rendszer a számomra (még ha az életem óriási része is, dehát a világgal is így vagyunk), ezért az az érzésem vele kapcsolatban, hogy sokkal gyorsabban teremtődnek benne a gondolataink valósággá. Valahogy inkább a szellemi síkon van, mint az anyagin.

Tehát a helyzet.

1. Anyám gyakorlatilag közölte, hogy költözzek el otthonról. Hát ergó így ki akar dobni. Nem, nem csináltam semmit. Ja, vasárnap elmentem délelőtt 11kor lerendezni a hülye kis lelkem és csak délután jöttem haza. Semmi mást nem tettem.

2. M.mel kurva szarul vagyunk. Erre nincs jobb szó. Ma az történt, hogy a nap fő eseményei felét az foglalta el, hogy az iskolája általa és ismerősei által legjobbnak tartott csaja leszólította őt és nézegették a cipőjét és beszélgettek. Kérdezem ma, ki ez a csaj, csak kiváncsi voltam rá, féltékenység nélkül. Erre kiakadt, hogy nekem semmit sem lehet elmondani, és ha lesz valami ügye valami nővel (?)(?!), akkor azt tuti nem fogja elmondani nekem. Erre felhívtam, hogy megbeszéljük, nem volt hajlandó beszélni és közölte, hogy baszogatom. Most meg én vagyok a rossz.

Nem akarok áldozat lenni. Lehet, hogy hülye vagyok, nehéz eset, zárkózott, önző stb de szeretném magam megtisztelni azzal, hogy nem cseszem szét az életem és nem bántom direkt magam. Most egy ilyen emberrel minek vagyok együtt őszintén? Akinek akkor vagyok jó, ha semmi bajom nincs, aranyos vagyok és kedves, de még akkor se? És a legjobb, hogy nem is a csajról van szó, mert nem tudom, tetszik-e neki, de még ha igen, szerintem akkor is full joga van hozzá. Nekem is szoktak néha tetszeni srácok, ez normális. Engem hibáztatni mindenért, na az nem normális. Ez a kapcsolat beteg. Szerintem úgyis vége lesz, jobb lenne nem húzni tovább. Remélem lesz erőm szakítani nagyon hamarosan.

3. Ezek miatt nem vagyok képes koncentrálni és tanulni a 3 hét múlva bekövetkező érettségimre.