macskakaparásocskák

Vááhh.

Most beszéltem Tével, és M. felhívta őt 10 perccel azután, hogy szakítottunk és közölte, hogy hát, szakítottunk, mert már nem szeret és találkozzanak. Vááo, na ez aztán jólesik az embernek. Képzelem, már hány embernek újságolta el. Tökre nem vártam volna tőle. Komolyan ki is írhatná iwiwre vagy msnre, hogy héhahó emberek, már nem szeretem az Évit, mert akkora szar.

És akkor legalább mindenki megtudja, hogy hú hmm engem nem lehet szeretni. Bizonyítsuk be még jobban. Sziasztok, Évi vagyok és nem szeretnek, nyilván szar vagyok.

El kéne mennem bulizni, de tök szar kedvem van és nem is akarom magam égetni, mint a lány, akit nem szeretnek. Nem mintha olyan nagyon büszke lennék, de akkor is... áhhh...

 

Anya csinált epres gombócot, valami isteni, mennyei, csodás, voltam melózni és extra szar volt, nem is részletezem, mert kiderül, hogy tilos közzétenni a svihákságokat.

Olyan dühös vagyok M.re, mint kábé még soha.

Ok: megyünk be melóba, odaállok egy asztal elé, mire ő közli, hogy ez az övé, már odarakta a táskáját. Mire én, hogy nem éppen, ez az enyém, én néztem ki hamarabb. Mire ő, ahelyett, hogy az udvariasság szikráját produkálta volna, közölte, hogy az övé és (!) idézem: "na tűnés ribanc".

Szóval ez így nagyon durva, micsoda tapló paréjság, és mennyire megalázó nekem emberek előtt? El se mondanám nagyjából senkinek, maradjon titokban az ilyen sértés, elvégre velem megtörtént, nyilván hibás vagyok én is, de ide tennék egy nagy felkiáltójelet, hogy emlékezzek erre örökre. Nem bosszúvágyból, csak tudni, hogy ezt vesztettem.

Ráadásul most derült ki, hogy jövő héten már hajrá megy is a suli, semmi regisztrációshét, semmi pihi. Váá elegem van és szomorkodok. :(

Felkeltem 8kor, hogy befejezem a mikrót, és 2re pro leszek, csak épp nem sejtettem este, hogy ma reggel kábé úgy érzem magam:
... mint akit sárral dobáltak meg, méghozzá sokkal, és épp egy sárdomb közepében üldögél;
... hogy teljesen leszarom a mikrot, fixnek veszem, hogy megbukok, de már nem is érdekel, megérdemlem, hogy jövőre újra szenvedjek belőle, és az tuti, hogy bele se nézek ma délelőtt.

Bárcsak tudnék meditálni és szépen letisztítanám magam ebből a rémes trutymóból. Jöjjön valaki valami légyszi és segítsen nekem és tanítson meg meditálni.

Én: Légyszi ne vedd lecseszésnek, de engem az zavar, hogy... mert akkor olyan érzésem lesz, hogy... és ezt szerintem apukádtól vetted, mert... szóval esetleg nem lehetne-e legközelebb, hogy...?

Ő: Kezd zavaró lenni ez a beszélgetés.

Nagyszerű. Ennyit a higgadt, konstruktív, klassz problémamegoldásról, ahhoz ketten kellenének. És mikor legközelebb kiborulok, hát bocsi. Csak épp a higgadt, emberi módja a konfliktuskezelésnek blokkolva lett.

Ez a nap egy nagy szar, vagyis én vagyok az, najó ezt nem részletezem, mert uncsi, legyen elég annyi, hogy már számos öngyilkossági módot mérlegeltem, de még nem döntöttem egyik mellett sem, a biztonság kedvéért az evéssel felhagytam.

Szóval egy darab pozitívumot találtam, nevezetesen, hogy mivel a holnapi napom teljesen elcsesződött és gajra ment (j?), ezért holnap megveszem az összes ajándékokat mindenkinek és csinálok bonbonokat.

Amúgy a mai napomat jellemzi ez a kis epizód is, hogy fagyhalál hideg van, 19 foknál tuti nem több, leköltöztem a radiátor mellé, erre abbahagyta a fűtést.

És nagyon ciki, de bőgtem egy diákszövetkezetesnek a telefonban. És egy ellenőrnek. És metró, utca, egyetem közönségének. Állat. De a diákszövetkezetes nagyon kedves volt.

Hogyha mondjuk van egy lány, aki mondjuk nem én vagyok és ez a valaki bejön M.nek, akkor engem ebben nem ez a tény zavar, hanem kiragadom a lány egy tulajdonságát, ami jellemző rá, és benne jobban megvan, mint bennem és elkezdem frusztrálni magam, hogy én nem vagyok ilyen és ezért nem vagyok jó.

Nagyobbak a mellei (jó ez nem túl nehéz).
Vékonyabb nálam (ez se).
Képes valamire (én még arra se vagyok képes, hogy megtanuljak snowboardozni nyilván).
Titokzatosabb, mint én (nem beszél).
Jobb fej, mint én (sokat beszél).
Bohóbb, mint én (aranyosabb).
Viccesebb, mint én (jahh, nekem csak ilyen hahhahha poénjaim vannak).
Izgalmasabb, mint én (kábé annyira vagyok izgi, mint stewartsville gondolom).
Nyitottabb, mint én.
Vonzóbb, mint én (hahh, ez asszem kábé mindenki).
Jobb az ágyban (kezd az az érzésem lenni, hogy totál szar vagyok szexuálisan).
Kedvesebb, mint én (tudjuk ugyebár, hogy paraszt vagyok).
Érdekesebb, mint én (szereti a linuxot).
Okosabb, mint én (nem ért semmit félre, megért mindent elsőre és sziporkázva reagál).
Újabb, mint én (antik szék vagyok köbö).

Satöbbi.

Néha belefulladok a saját gonoszságomba.

Már nem is csodálkoznék, ha M. szépen elém állna egy nap és közölné, hogy bocsi, de belefáradt. Sőt, tök érthető lenne.

De nem tudom kontrollálni az érzéseimet, és ok nélkül leszek dühös, gonosz, szemét. Miközben ő erről totál nem tehet.

És a legviccesebb, hogy szuper, nagyszerű pasi lett mostanra, egyszerűen imádnivaló és csodás, de nem tudom, hogy a mi kapcsolatunk kibírja e a sok rárakódott dzsuvát, vagy egyáltalán akarjuk e.

Ha most kezdenénk tisztalappal, az meseszép lenne.

Gyűlölöm az egyetemi németórát.

A tanár nem tart normális órát, tevékenysége 2 dologból áll: 1, felolvassa a könyvben levő szavakat és jobb napjain elárulja jelentésüket (azaz ő egy kiszámíthatatlan, élő szótár, ami) 2, zaklat minket, hogy mondjunk híreket.
Emellett egyszer bejött seggrészegen az órára.
Sebaj, ezzel még nem is lenne nagy baj, ha emellett nem lennének teljesíthetetlen elvárásai. Jó, lehet, hogy csak nekem nem megy, de 85%os dogákat kellene írni, ami elég nehéz, ha a javító ennyire rosszindulatú. Ha az ember rosszul tud egy névelőt, egy igének a vonzatát, hogy alany, tárgy, részes vagy birtokos esetet vonz egy ige stb. és emiatt elcsesz egy végződést, akkor vonja le az egy-két pontokat, nem törődve azzal, hogy egyébként tartalmilag, szókincsileg mit írok (gazdasági németről van szó ugyebár, nem pedig nyelvtanóráról.)

Annyira nagy a kísértés, hogy hagyjam a francba az egészet, fenébe a 4 kredittel, jöjjön a karó, de mostmár akkor is kibírom valahogy ezt a 4 órát, megírom ma ezt a hülye dogát és még így is amekkora paréj, simán megbuktat, de akkor legalább megtettem minden tőlem telhetőt.

Úgyhogy megyek vissza szavakat tanulni.

Mostanában csomószor hajnalban, álmomban éreztem, hogy egy picit hányingerem van, gondolom valami vírus kezdett el otthonosan lakni bennem, és ez ma bizonyossá vált. Reggel felébredtem és hejjde szarul voltam, így kábé vettem utamat a wc felé, hogy most dobom ki a taccsot, közben rájöttem, hogy produkálom az ájulás előtti tüneteket, szóval nem nagyon álldogálltam-mászkáltam sokat. Ráadásul csütörtökön elmentem röpit pótolni, mert egyetemen az most a tesim, és túl sokan voltak röpiórán, úgyhogy áttaszigáltak kondizni. Az egész óra azzal ment el, hogy próbáltam lógni, de így is beszereztem egy elég durva hasizomlázat, és most minden mozdulat fáj kábé, így többek között hányásra sem vagyok képes.

A legviccesebb benne, hogy M. és Eszti ugyanilyen szarul vannak, M. mert tegnap bulizni volt és nem kicsit másnapos, Esztinek meg dettó ez a baja, mint nekem, de megnyugtatott, hogy vírusvann.

Az rendjén van, ha minden elkövethető hibát elkövetünk, miközben éljük az életet?

Nem, nem, nem szeretnék bántani mást, senkit, pláne nem azt, akit szeretek...

Mostanában iszonyú összeomladékony vagyok. Egy szellő és magamba roskadtam. Szinte érthetetlen okokból.

És akkor egy hatalmas csődtömegnek érzem magam, és rossznak, szarnak, elcseszettnek. És nem érzem, hogy normális, biztonságos alapja lenne az életemnek. Mert annyira, de annyira hiányzik tesóm, és Déék is borzasztóan, és az M.mel való kapcsolatnak egy erős, stabil talajnak kellene lennie, de ehhez képest futóhomok, inog és félek, hogy elnyel. És anya pedig annyira de annyira kedves és jó, én pedig nem vagyok vele eléggé ilyen. Szóval csak nagyon félek, és nyugodtnak kéne lennem, hogy kikeveredjek ebből a viharból, de szomorú vagyok és frusztrált és rettegő.

Nyüff.

Nem tudom, egyszerűen annyira magamba tudok fordulni néha.

Az egyetemen azok a csopitársaim, akikkel jóban vagyok, kitalálták, hogy menjünk el közösen fondüzni, és vigyük a barátainkat is és ez ma lesz és M. meg szuttyog és látszik, hogy semmi kedve, mert szerinte ez csak egy pofavizit, hogy mutogassuk a pasijainkat, pedig nagyon nem, és nem akarom, hogy akkor jöjjön, ha nincs is kedve. És megértem őt teljesen, hogy miért nincs kedve jönni, mégis csalódott vagyok és szomorú, hogy már megint ennyire önző.

Mostanában nincs ihletem, várom, hogy jöjjön, normális mondatok jöjjenek a fejemből, kivetüljenek a billentyűzetre, várok csak várok.

Írtam tegnap egy szép kis postot arról, hogy milyen klassz véletlen és spontán találkozásaim voltak osztálytársakkal és barátokkal, és hogy mennyire szuper helyek a deáktér és a szimplakert, de valamiért nem mentette el és elveszett, pedig legalább vidám és optimista bejegyzés lett volna.

Viszont annyira felhúztam magam egy szemétkedő ellenőrön, hú komolyan ha legközelebb látom, akkor tovább folytatom a lecseszését, mert egyszerűen nem kapott eleget azért, amennyire feldühített. Tudomtudom, hogy túl kellene lépni rajta, nem foglalkozni vele, de még közölte is, hogy élvezi, hogy basztathat.

Fölvettem a tárgyaimat, egész klassz órarendem lett, például csütörtökön nem is kell bemennem egyáltalán, és a péntek meg a szerda is nagyon laza. Szimpi nekem ez az egyetem móka, jelenleg úgy tűnik, közösségileg bojkottáltunk egy csopibulit, ez is egyfajta csapatépítés.

Amúgy M. akkora pöcsfejként, szemét köcsög módon viselkedett ma, hogy az valami hihetetlen, elég pipa vagyok rá. Na mindegy. Utálom ezt, de egyszerűen most nem akarok vele semennyire se foglalkozni.

Elérkezett a pillanat, amikor totál kiborultam.

M. kedd este óta gólyatáborban van, méghozzá a tipikus, durva gólyatáborban és persze várható volt, hogy el fog szakadni nálam a húr és agyfaszt kapok és ez most lett esedékes. És egyszerűen nem tudom megmondani, hogy konkrétan min hisztiztem magamban a zuhany alatt.

Nem vagyok kész egy egyetemista kapcsolatra.
Hazajövök Horvátországból és már ikszedik napja másokkal piál, ahelyett hogy velem lenne.
Mindenféle szemét kretén feladatokat kell csinálnia, amikben lányok is vannak.
Mindenféle számomra ismeretlen emberekkel bulizik öt vagy hány napja és még jól is érzi magát.

Ezek mind az óvodás szinten lévő agyam és lelkiállapotom együttműködésével létrejött hisztik, amiket kipuffogok magamnak és komolyan már sírok féltékenységemben és elkeseredettségemben, holott szegény M. ismét türelmesen biztosított arról, hogy nagyon szeret, és nagyon hiányzok neki, és egyáltalán nem akar semmit más lányoktól, mikor érzékelte, hogy elkettyentem a történet hallatán, miszerint 5 pálesz után sötétben meztelenre vetkőztek a fiúk és söröspoharakat tartottak a farkuk elé, amit a lányok megfogtak és leszedtek és a vezetők meg rájuk világítottak.

Ennyi.

Tiszta hülye vagyok.

Tökmindegy, ha már ez van, együtt élek a faszságaimmal, csak lehetőleg M. meg mások ne kapjanak ezekből a kibaszott rohamokból, szépen lerendzem magamban fél óra alatt, kijön belőlem, elmesélem mindenkinek, aki az adókártyáját akarja pótolni, nomeg pudingocskának (szerintem belőlük áll olvasói közönségem :)), és kiadom magamból. Nem tudok egyelőre jobbat.

Vagy mittudomén, az is lehet, hogy valamilyen szinten jogosak az érzéseim. Vagy nem. Komolyan már ötletem sincs.

Mért nem vagyok elég és elég jó én, úgy ahogy vagyok?

Tegnap úgy volt, hogy hát mégis, főzzünk valamit, mire én mit csináltam, na mit, halrudacskákat sültkrumplival. Mi vagyok én, amerikai? Legközelebb majd előveszem a mélyhűtött pizzát és ez lesz a fenséges vacsi, innen ez már csak egy lépés.

M.mel tegnap este ilyen lelki szadomazot csináltunk kábé, borzalmas volt, tisztára össze vagyok törve érzelmileg, fizikailag pedig olyan fáradt vagyok, mint egy 50kmes túra után, csak épp az elégedettség hiányzik, úgy nézek ki, mint egy szar, úgy érzem magam, mint egy nagy szar, fantasztikus a helyzet, még jó, hogy süt a nap, ma napenergiával fogok élni.

Szombat délután, azaz ma, kábé még 10 óra.
Vasárnap egész nap.
Hétfő egész nap.
Kedd? Délelőtt? Délután?

Fekete napok, a történet lezárása, nem hepienddel záruló vég. Ki veszít többet?

De persze, ki tudja, mi lesz. Csoda ez az élet, egy mese, teli meglepetésekkel, ahol sosem  az következik be, amire számítunk.

A bizonytalanság. Rettenetes, egyszerűen borzalmas. Kifacsar, megöl, szétken. Ezért úgy döntöttem, megpróbálom élvezni.

És itt vannak Ők, az Emberek. Edem, aki azt mondta, talizzunk, pedig látja, hogy nem vagyok egy nagy vidámka. Anna, a drága, aki végighallgatott, miközben fél órát bőgtem szegénynek a telefonba, és azt mondta, ő bármikor ráér. No és a többiek. Totó, akinek egy szavától felvidulok, és Ákos, akinek a puszta jelenlététől jókedvem lesz. A bölcs Julim, és Orsi, nomeg talán Vera is.

Én nem merem elvenni az utolsó esélyt még.

Amikor elment, úgy búcsúztunk el, hogy én kérdeztem, hogy akkor most mi van, egyáltalán járunk-e, vagy szakítsunk, vagy mi van. Mire ő, majd kiderül. Tehát gyakorlatilag azt se tudom, együtt vagyunk-e. Itt van egy elágazás, hogy miként gondolkozzak tovább.

Optimista verzió: juhú, akkor ma, amikor az osztályommal bulizunk, nyugodt szívvel flörtölhetek bárkivel!!

Pesszimista verzió: Felhívtam most, és mondtam neki, hogy nem tudom pontosan, mit kell ilyenkor csinálni, szóval hagyok neki időt, és amikor úgy érzi, hogy szeretne találkozni-beszélgetni és kiváncsi rám, akkor szóljon. Mondta, hogy jó, akkor majd szól. És két dolog jutott így az eszembe, amik nem túl rózsásak: 1. lehet, hogy ha sokáig nem keres, akkor a következő napokban úgy ki leszek borulva, hogy ÁLLANDÓAN zuhanyozni fogok. (Ez azért egy kicsit vicces szerintem. :)) 2. és mi van, ha soha többet nem keres?! Csak várok és várok és várok, türelmesen, és nem hívom, hiszen megbeszéltük, hogy ő hív. És múlik az idő, és nem szakítunk, csak soha többet nem találkozunk. Tök durva lezárása lenne csaknem 2éves kapcsolatocskánknak.

Amikor nagyon ki vagyok borulva, mindig megpróbálom fizikailag rendberakni magam. Elmegyek zuhanyozni, hajat mosok, szárítok, szőrtelenítek, sminkelek. Jobban érzem magam tőle.

Vááhh síkideg vagyok.

Én még életemben nem voltam igazán stresszes, ilyen tartósan, zavaróan, kimerítően, nagyon.

Utálok mindent és mindenkit, meglepő módon, amit imádva szeretek és vágyok, az a matek érettségi, amit a kezemben akarok, írni akarom, alkotni akarom. Minden és főképp mindenki más meneküljön. És süssön a nap. És legyen strandszezon. És szeretnék még egy paradicsomos-fetasajtos salátát is meg sok vizet. És a nyolcadik Harry Potter kötetet. És tengert, nem is, óceánt. És koktélokat, néger pasikat, meg síszezont. És 99%os matekérettségit. És nagy puszit nekem. :( Sőt sok puszit. Sok nagy puszit.

Tehát a helyzet.

1. Anyám gyakorlatilag közölte, hogy költözzek el otthonról. Hát ergó így ki akar dobni. Nem, nem csináltam semmit. Ja, vasárnap elmentem délelőtt 11kor lerendezni a hülye kis lelkem és csak délután jöttem haza. Semmi mást nem tettem.

2. M.mel kurva szarul vagyunk. Erre nincs jobb szó. Ma az történt, hogy a nap fő eseményei felét az foglalta el, hogy az iskolája általa és ismerősei által legjobbnak tartott csaja leszólította őt és nézegették a cipőjét és beszélgettek. Kérdezem ma, ki ez a csaj, csak kiváncsi voltam rá, féltékenység nélkül. Erre kiakadt, hogy nekem semmit sem lehet elmondani, és ha lesz valami ügye valami nővel (?)(?!), akkor azt tuti nem fogja elmondani nekem. Erre felhívtam, hogy megbeszéljük, nem volt hajlandó beszélni és közölte, hogy baszogatom. Most meg én vagyok a rossz.

Nem akarok áldozat lenni. Lehet, hogy hülye vagyok, nehéz eset, zárkózott, önző stb de szeretném magam megtisztelni azzal, hogy nem cseszem szét az életem és nem bántom direkt magam. Most egy ilyen emberrel minek vagyok együtt őszintén? Akinek akkor vagyok jó, ha semmi bajom nincs, aranyos vagyok és kedves, de még akkor se? És a legjobb, hogy nem is a csajról van szó, mert nem tudom, tetszik-e neki, de még ha igen, szerintem akkor is full joga van hozzá. Nekem is szoktak néha tetszeni srácok, ez normális. Engem hibáztatni mindenért, na az nem normális. Ez a kapcsolat beteg. Szerintem úgyis vége lesz, jobb lenne nem húzni tovább. Remélem lesz erőm szakítani nagyon hamarosan.

3. Ezek miatt nem vagyok képes koncentrálni és tanulni a 3 hét múlva bekövetkező érettségimre.

Ó bárcsak ó bárcsak sóhajt a fakopáncs a kéreg a fán volna bár puhább a farkas eközben ordítva néz fel rá s vonyít a holdra ó bárcsak ó bárcsak

Ez egy kis dalocska volt a Stanley a szerencse fia című könyvben. Lehet, hogy nem így volt pontosan. Az agyam kidobta magából mint egy halat a partra osztán most meg vergődik.

A kis cuki BKV sztrájkol, nem mentem be. Bicajozhattam volna, de reggel esett, és 3/4 óra így nem szimpi.
És most itthon lenni elég szívás nekem, mert hangyányit romokban vagyok és ilyenkor bemegyek az osztályomba és huss, elmúlik minden rosszkedv, és helyette móka kacagás.

Nem tudom elképzelni az életemet. Eddig olyan könnyű volt, mert a tervek és álmok (hostesskedés, zp, munka, egyetem) azért voltak, hogy a valóságom (közös élet M.mel) egyre jobb legyen (összeköltözés, önállóság).

De most?

Nem tudom elképzelni. Ha szakítunk, mi lesz? Minek dolgozzak, ha a megkeresett pénzt nem olyan dolgokra költöm el, amiket azzal csinálhatok, akit szeretek? Mi lesz az életemmel, ami két éve M.mel van berendezve? Az elmúlt évek összes emléke, tárgya hozzá köt, a cipőim, ruháim vagy táskáimtól kezdve az ipodomig. Ja és a közös baráti kör sem elhanyagolható.

Ha meg nem szakítunk, akkor mi lesz? Megjavul a kapcsolatunk? Nem lenne olyan nehéz, annyi kéne, hogy ne legyen semmi bajom, lehetőleg soha. Se MSNen, se telefonon, se társaságban (se kettesben, de akkor amúgy sincs).

Nem tudom, annyira nem tudom, mi lesz. Csak legyen valami, beszéljük meg, döntsünk akárhogy, legyen minden újra jó, béke, szeretet, vagy jöjjünk rá, hogy nekünk ez nem működik, csak ez a bizonytalanság ne legyen.

Namost.

Azt hiszem, a dolgok nem kifejezetten jók.

Apa előadta, hohy teljesen elcsesztem a jelentkezésemet, mert a közgáz kereskedelem és marketingről szó se volt, nem ér semmit, az ingatlanozás egy puttó szar, amire minden suttyó képes, mért nem mentem pénzügy és számvitelre.

Ezelőtt néhány perccel beszélgetés M.mel.

        én:
nézegetem a laptopokat
        M:
hol?
        én:
http://www.laptop.hu/
http://www.notebookspecialista.hu/
http://www.olcsobbat.hu/
az a baj h nem értem ezeket:
# Akkumulátor: 6 cellás, 4400mAh
# HDD: 120GB 5400RPM SATA
# Képernyő: 15,4 WXGA (1280x800)
# Processzor: Intel Celeron M540 1.86 GHz
# RAM: 1x1GB DDR-II (667MHz), max. 2 GB
najó a képernyőt igen
        M:
ez kaka
        én:
milyennek kell lenniük?
        M:
ebbe kapásbol szar a proci
ami a legfontosabb
fele kb annak ami kéne
        én:
3-4 GHz kellene?
        M:
nem
évi
minek nézel ilyeneket
...
        én:
mi az hogy minek?
az hogy úgyse értem?
        M:
AHA

És én meg gyenge vagyok és hülye, mert csak sírok, hogy hülyének néznek, ahelyett, hogy szakítanék és elköltöznék. Úgy értem, nem akarok olyan emberek között élni, akik folyton azt éreztetik velem, hogy hülye vagyok meg úgyse vagyok képes rá.

Tegnap este 11kor, felhívott anya és azt mondta:
Anya: Hol vagy?
Én: Anya mondtam, hogy nem megyek haza.
(csönd)
Anya: Jóéjszakát.
Én: Jóéjszakát.

És most olyan szomorú vagyok meg rosszul érzem magam meg lelkiismeretfurdalás és félek is, hogy mi lesz. Mert 11ig várt és reménykedett, hogy hazamegyek, mert nem hitte, hogy nem megyek haza. De nem mentem haza.

Akkor én vagyok a gonosz?
A másik döntés jobb lett volna?

A mondat, amit a mai napon nem hallottam anyámtól: "Ó kicsim, köszi, hogy csináltál kaját, és így mindenki ehetett, mert amúgy nem lett volna itthon semmi."

A mondat, amit a mai napon hallottam anyámtól (telefonba, rólam, egy barátnőjének): "Igen, megkérdeztem és végül tényleg arra a franckarikára adta be a jelentkezését... állítása szerint mondta... hát.. ez is csak megerősített minket abban hogy mennyire öntörvényű és a saját feje után megy.."

Hiába gyerekes meg minden, akkor is szarul esik.

Egy olyan nap van, amikor mindenki cseszeget, pedig nem is vagyok ingerlékeny. De tényleg, hihetetlen.

M., hogy túl sokat vásárolok. Jól elvette a kedvem az egésztől, pedig már egy olyan szép zöld póló volt a kezemben, aztán hazament és anyukája hozott neki valami adidas melegítőt. No comment...

Aztán ez az egész főzés móka, pedig tök fincsi lett a máglyarakásom, meg hogy nem jó, ha fél nappal később megyünk le a nyaralónkba, mert ki kell jönni értünk a buszhoz, ami oda-vissza fél óra, de ez fölborítja a napjukat. Tudom, tudom, nem látok előrébb az orromnál. De  akkor is...  Nyiff.

Végül is a máglyarakás mellett döntöttem, aztán később kiderült, hogy rosszul.

Mert hogy az nem rendes kaja, hanem édesség, és nem szeretik. Tök jó volt, hogy miután megcsináltam és jó lett meg minden, szépen hazajöttek 5kor és leoltották a fejemet, hogy de nem ezt kellett volna, hanem salátát meg nem édes kaját.

Na, például ezért nem szoktam máskor főzni.

Minden kritika lehúzza ezt a filmet, de nekem nagyon tetszett. Nemtom mit várnak tőle, de egyszerűen csak a nehezen meghozható emberi döntésekről szól, több ember álláspontjából is, és mégis kinek az életében nincsenek nehezen meghozható döntések.

A bébiszitter, akivel rosszul bánnak, és tudja, hogy fel kell mondania, de megszerette a kisgyereket, akire vigyázz. Sőt, ami fontosabb, a kisgyerek is megszerette őt, és nem akar neki még több fájdalmat okozni.
A feleség, akinek a házassága darabokban van, de nem akarja észrevenni, hogy a férje megcsalja, és ezért inkább a partikba, rendezvényekbe, nőegyletekbe meg vásárlásba menekül.
Amikor változtatni kell, de félünk vagy féltünk, vagy mindkettő. Annyira tipikus. Rám is.

Amúgy is szarul vagyok. Egyszerűen kimerített ez a két napos hercehurca, kurvára elegem van abból, hogy mindig én legyek az okos. Rendben, én voltam az okos, nem lett nagy összeveszés, és? Leszarja valaki? Mondja nekem, hogy jól van nyuszi, aranyos vagy, szeretlek? Nem, kurvára nem, egyáltalán nem érzem úgy, mintha nagyon megbecsült lennék.

Hát igen, ez a helyzet. Lehet, hogy nem így van, objektíven, de én így érzem. Hogy csomó mindent elviselek, csomó mindent beleadok, és ezért én nem kapok elég odafigyelést és elviselést és szeretetet. Mert gondolom úgy kéne, hogy néha neki van rossz napja és néha nekem, de valójában nem így működik és nekem nem lehet rosszkedvem, vagy szeretethiányom, mindent precízen és pontosan fogalmazva kell mondanom, és csak okos és témába vágó kérdéseket tehetek fel, mert különben megkapom, hogy "most tényleg nem tudom, hogy ennyire nem figyelsz vagy nemtudom" = vagy tényleg ennyire hülye vagy.

Na, gondoltam szólok neki, hogy beteg vagyok.
Nem túl kedves beszélgetés után visszahívott, hogy na mizu, van lázam, vagy ilyesmi.

És a következőket közölte gyakorlatilag:
a, ha terhes lennék, ő mossa kezeit, biztos elfelejtettem bevenni a gyógyszit ergó az én hibám. Most erre mit mondjak. Basszus, gondold már végig kis szivem, gumit mikor használtuk biztonságosan? Hát kábé soha. Gyógysziért meg ki rohangál el és ki fizet 3havonta 8 rongyot a dokiért meg a gyógysziért, ki az egyetlen, akinek feladata van? Ja igen, én lennék. Ő meg mit csinál a fogamzásgátlást elősegítendő? Néha lecsesz, hogy nem szedem percre pontosan a cuccot. Szóval mossa kezeit.

b, ha elkaptam valamit, akkor ú, lehet hogy holnap nem tudok bulizni, anyám nem fog elengedni, basszus. Ja és persze ő nem akarja elkapni szóval beteglátogatásról vagy ilyesmiről ne nagyon álmodjak.

Mmh, micsoda fantasztikus pasi, mindenki ilyenről álmodik, fogadok...