macskakaparásocskák

Imádok az Annával találkozni, mindig inspirál és egy csomó fontos dologra rájövök.

Tegnap általa döbbentem rá, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét félnek van fejlődési lehetősége, kvázi nehézségeket állítanak egymás elé.

Na én ezt totál elcsesztem.

A kapcsolatunk elején (elején.. az első másfél-2 évben) nekem megvolt a kihívás, mert nagyon sokat idomultam, alkalmazkodtam, viszont mindenben engedtem M.nek és neki nem igazán adtam semmi olyat, ami által segítettem volna, hogy kibontakoztathassa magát. Igyekeztem nem korlátozni és ez vagy sikerült, vagy nem. Egyszer azt mondta, miattam hagyta abba a bringázást és ez annyira fájt, mert soha nem akartam visszafogni, tudatosan lökni akartam előre és ez aztán nem sikerült. Ha kevesebbet adtam volna magamból és erősebb határokat húztam volna, és nem rohantam volna mindig hozzá, nem helyeztem volna mindennel és mindenkivel szemben őt legelőre, akkor talán inspirálhattam volna őt. Talán jobban tanult volna a suliban. Talán megértette volna, milyen fantasztikus ember és pasi és jobban bízna magában. Talán belekezdett volna valami új, klassz dologba, amivel önmagát kifejezheti.

Utálom, hogy nem tudtam erősíteni. Annyira sajnálom és bánom.

Vááhh.

Most beszéltem Tével, és M. felhívta őt 10 perccel azután, hogy szakítottunk és közölte, hogy hát, szakítottunk, mert már nem szeret és találkozzanak. Vááo, na ez aztán jólesik az embernek. Képzelem, már hány embernek újságolta el. Tökre nem vártam volna tőle. Komolyan ki is írhatná iwiwre vagy msnre, hogy héhahó emberek, már nem szeretem az Évit, mert akkora szar.

És akkor legalább mindenki megtudja, hogy hú hmm engem nem lehet szeretni. Bizonyítsuk be még jobban. Sziasztok, Évi vagyok és nem szeretnek, nyilván szar vagyok.

El kéne mennem bulizni, de tök szar kedvem van és nem is akarom magam égetni, mint a lány, akit nem szeretnek. Nem mintha olyan nagyon büszke lennék, de akkor is... áhhh...

 

A kedves kis szappanopera a következőképp folytatódik.

M. mondta kedden, hogy találkozzunk. Találkoztunk. Gondolkoztunk, hogy újrakezdjük. Egész sokat voltunk együtt a napokban, és szerintem jó volt. Vagyis hát én megmaradtam abban, hogy örülök, hogy vele vagyok, szeretem és szeretek vele lenni.

Erre ma kinyögi, hogy már nem olyan mint régen. Hogy furák az érzései. Hogy összezavarodott. Hogy szeretne szeretni, dehát lehetséges, hogy nem szeret, és erről nem tehet.

Szimpla, átlagos, hétköznapi történet.

Nem kéne ilyeneket mondanom, de annyira az az érzésem, hogy egyáltalán nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép, elég kedves, elég szeretetreméltó.. Pedig talán nem így van, csak épp nem tarthat minden érzés örökké..

Szóval ez most ilyen extraszar és tuti, hogy még nagyon sokáig az lesz. És nekiállok takarítani, és elpakolom a rá emlékeztető dolgokat, és nem beszélek vele, ha nagyon nagyon nagyon szeretnék, akkor inkább elmegyek futni, és visszaadom a cuccait, és két hétig sírok, és utána megpróbálom az egész értelmét és örömét megtalálni, és ironikusan próbálom majd élvezni a szenvedést és aztán pedig valahogy összeszedem magam és talpraállok.

Annyira furcsa, hogy rá gondolok és ilyen baromi nagy szeretet van bennem, hogy én mennyire SZERETEM ezt az embert és mennyire jót akarok neki. Dühösnek kéne lennem, vagy mittudomén, ehelyett meg hálás vagyok neki, hogy eddig velem volt és szeretem.

Anya csinált epres gombócot, valami isteni, mennyei, csodás, voltam melózni és extra szar volt, nem is részletezem, mert kiderül, hogy tilos közzétenni a svihákságokat.

Olyan dühös vagyok M.re, mint kábé még soha.

Ok: megyünk be melóba, odaállok egy asztal elé, mire ő közli, hogy ez az övé, már odarakta a táskáját. Mire én, hogy nem éppen, ez az enyém, én néztem ki hamarabb. Mire ő, ahelyett, hogy az udvariasság szikráját produkálta volna, közölte, hogy az övé és (!) idézem: "na tűnés ribanc".

Szóval ez így nagyon durva, micsoda tapló paréjság, és mennyire megalázó nekem emberek előtt? El se mondanám nagyjából senkinek, maradjon titokban az ilyen sértés, elvégre velem megtörtént, nyilván hibás vagyok én is, de ide tennék egy nagy felkiáltójelet, hogy emlékezzek erre örökre. Nem bosszúvágyból, csak tudni, hogy ezt vesztettem.

 Annyira zavar ez a helyzet.

Van ugyebár M., és van Té, aki az osztálytársam volt, és miután elballagtunk, vele továbbra is jóban maradtunk.Viszont M. féltékeny lett Tére, amiért szoktunk találkozni.

Na ennek az lett a következménye, hogy a múltkor igen okos fejemmel nem említettem M.nek, hogy találkozunk Tével, de persze kiderült (hazug embert valóban hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát..), és azóta M. folyton ezen lovagol, hogy majd Tével szépen összejövünk, amikor szakítottunk (3 hét múlva, mert elmegyünk síelni február elején, meg addig jól érezzük magunkat, de be kell látnunk, nem múkodik ez a kapcsolat). Ellenben minél többet hozza fel, és minél többet juttatja az eszembe, annál biztosabb vagyok benne, hogy Té abszolút nem esik bele nálam a pasi kategóriába, benne van a barát csuporban és marad is, és egyre jobban idegesít, hogy M.nek az a fixa ideája, hogy majd együtt leszünk. Pff.

Néha belefulladok a saját gonoszságomba.

Már nem is csodálkoznék, ha M. szépen elém állna egy nap és közölné, hogy bocsi, de belefáradt. Sőt, tök érthető lenne.

De nem tudom kontrollálni az érzéseimet, és ok nélkül leszek dühös, gonosz, szemét. Miközben ő erről totál nem tehet.

És a legviccesebb, hogy szuper, nagyszerű pasi lett mostanra, egyszerűen imádnivaló és csodás, de nem tudom, hogy a mi kapcsolatunk kibírja e a sok rárakódott dzsuvát, vagy egyáltalán akarjuk e.

Ha most kezdenénk tisztalappal, az meseszép lenne.

Eszembe jutott egy tegnapi beszélgetés és annyira felhúztam magam rajta, hogy ihaj. Szerencsére azóta lenyugodtam mondhatni, de a téma maga még mindig bánt.

Szóval van ez a nagyszerű közfelfogás, hogy a közgázon szart se kell csinálni, ha nem akarsz, akkor is átmész, pénzes suli, pénzes emberektől pénzeseknek, egy nagy szar, nem kell érteni semmihez, úgyis ha nem tudsz senkit, nem derül ki, egy ház se dől össze, csak max a világgazdaság, de hát annak meg már úgyis mindegy. Meg amúgy is, közgázra járni tök ciki, inkább a fejem tépném le, de hát akkora suttyóságot biztos nem, ezek amúgy is csak lébecolnak.

És kibaszottul elegem van, mert nyilván egy bme vagy egy sote sokkal nehezebb, mint egy bce, de az elte természettudományi vagy bölcsész szaka vagy puttó egyetemek akármilyen képzései semmivel sem nehezebbek, sőt sokkal könnyebbek, mint egy közgáz képzés.

Ráadásul M. benyomta ezt a szöveget, és rühellem, mert tavaly, mikor ugyanazt tanultuk, és a teljesítmény jegyekben mérhető volt, akkor nem kezdett el nagyképűsködni, hogy mekkora spíler, és nyilvánvalóan nem is volt az. Most meg, hogy különböző helyre járunk és különbözőek a tárgyaink, és így nem összemérhető, csak cseszeget, hogy mekkora egy szar helyre járok. Miközben sokkal többet tanulok, mint ő, és csomó mindenből megbukik, de ez persze nem azért van, mert ő nem tanul, hanem mert egyszerűen lehetetlen átmenni és senki sem megy át. Meg amúgy is, nem fogja az életét tanulással elcseszni.

Jahh kérem, ezért volt jó a 17. század, akkor nem kell egyetemre menni.

Egy fantasztikus dolog történt ma, mégpedig M.mel felnőttek módjára rendeztünk le egy problémát. Így kell csinálni (emlékeztető későbbre):

1. Üljünk le egymással szemben, figyeljünk egymásra, és másra (tv, újság stb) nem.

2. Mondja el mindkét fél egymás után nyugodtan, hogy mit érez. Hallgassuk meg egymást és ne vádaskodjunk.

3. Értsük meg egymás álláspontját, és keressünk egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel.

Tök egyszerű. Röhejes, hogy mégis hányszor nem vagyunk képesek rá.

A legrosszabb a szakításban az lesz, hogy nem fogok minden nap beszélni M.mel.
A legrosszabb a szakításban az lesz, hogy nem fogom tudni, mi van M.mel.
A legrosszabb a szakításban az lesz, hogy már nem leszek fontos M.nek.

Próbálok még ennél mélyebbre is ásni.
 

Dolgok, amikért mindig hálás leszek M.nek

1. Megtanított, hogyan kell őszintének lenni egy kapcsolatban a másikkal, még akkor is, ha kényes, nehéz, vagy emberi (kajálás, kakiklás stb) dolgokról van szó

2. Szex. Szuper, fantasztikus szüzesség elvesztés. Nem is tudok jobbat elképzelni, akkor és úgy, ahogy lennie kellett. Aztán pont olyan szexuális élet, ami a legjobb volt, jó tempóval, úgy próbálva új dolgokat, úgy tanulva meg, olyan gyakorisággal, hogy ez mind tökéletes volt.

Nem szeretem azokat a helyzeteket, amikor egy fiúval egyértelműen nem baráti kapcsolatom van, mármint persze ha nem a pasimról van szó. Ma így ülök környgazdon egyedül, mert nem volt a Leus, és jön egy srác, hogy szabade a hely, persze szabad.

És ment az óra, mondta egymás után a megoldásokat a kvázifizikai példákra, csak nyögte be a fejszámolási (helyes) eredményeket, hát borzasztóan idegesítő volt, tök butának éreztem magam mellette, aztán elkezdett másról zagyválni, kiderült, hogy volt bme közlekedésmérnök is meg műszakimenedzser is, a kedvenc szakjaim:), aztán egyszer mondott egy észrevételt, hogy elcseszett valamit a tanár, és véletlen tényleg igaza volt, úgyhogy egyetértettem és elismertem a zsenialitását, előttünk ült 2 csopitársa, elmondta közben azoknak is, mondta, hogy mennyire várt már az elismerésre, mire csaj előttünk: ó hát nagyon szimpatikus neked, igaz? (mármint ezt rám értette), mire ő: najó erre most nem válaszolok és nevetett, és nagyon rossz volt, én tökre elpirultam, és utána olyan furcsa volt, más úgy nézni egy srácra, hogy ó milyen aranyos/unszimpatikus/okos/hülye, de attól még csak egy ember, mint úgy, hogy atyám ennek tetszem, pfhű pfhú, akkor most máshogy beszéljek meg viselkedjek, vagy mi a franc.

Nyilván én reagálom túl, de akkor is, az a módszerem, hogy barátkozok, aztán esetleg összejövök, de ez olyan konkrét, váá. Menekülni fogok ez elől a srác elől a következő években. (És mostanra bejelölt iwiwen, nagyon cseles, utolsó mondatként, jaszia, amúgy X vagyok, jaszia, én amúgy Évi, háhh, és megkeresett, hihetetlen).

Ha olvasnám ezt a postot és nem én lennék én, akkor most meg lennék győződve, hogy csapja ez a hisztis tyúk az álhisztit, közben meg tetszik neki a srác, nyilván igazam lenne, de amúgy nem tetszik, csak ez izgalmas, szokatlan, meglepő, túl nyers, furcsa, érthetetlen, nem közömbös.

Milyen durva abba belegondolni, hogy a tetszés-nemtetszés nem puszta fizikai-vonzalmi alapon működik, hanem ilyenkor konkrétan kiválasztjuk a pasival/csajjal együtt a nehézségeket és gondokat is magunknak, amiket át akarunk élni!

Hmm, veled szívesen megtapasztalnám, milyen megalázott helyzetben lenni...

Bocsi, de semmiképp sem szeretnék én vezetni egy kapcsolatot.. hagynál nyerni, köszi, nem..

Te tuti megcsalnál, ezt nem szeretném kipróbálni azt hiszem.. vagy mégis? Tudodmit, azért hagyok neked egy kiskaput...

Ó te jó ég, mekkorákat veszekedhetnék veled! Egy szenvedélyes, rémséges tangó lenne veled az élet! Mindenképp bevállalom...

Szóval mondjuk, ha azt mondja egy csaj egy pasinak (vagy fordítva), hogy á nem, belőle köszöni, nem kér, az annyit jelent valahol tök mélyen, hogy nem szeretné a vele megélhető drámákat megtapasztalni. Tök más megvilágítása az elutasításnak.

Nos nem fogjátok elhinni, de holnap délelőtt minden bizonnyal találkozunk M.mel és szakítunk véglegesen, vagyis igazából már szakítottunk is, csak most ilyen csá dolog lesz, pá, pusz, pacsi.

És azért igen nagy a valószínűsége, mert ő is akarja és én is.

Ez jó. Tudom. Jó lesz. Muszáj meglépni.

Nem tudom, egyszerűen annyira magamba tudok fordulni néha.

Az egyetemen azok a csopitársaim, akikkel jóban vagyok, kitalálták, hogy menjünk el közösen fondüzni, és vigyük a barátainkat is és ez ma lesz és M. meg szuttyog és látszik, hogy semmi kedve, mert szerinte ez csak egy pofavizit, hogy mutogassuk a pasijainkat, pedig nagyon nem, és nem akarom, hogy akkor jöjjön, ha nincs is kedve. És megértem őt teljesen, hogy miért nincs kedve jönni, mégis csalódott vagyok és szomorú, hogy már megint ennyire önző.

Ez a pár nap annyira kikapcsolódás volt, meg közös együtt levés, egymásra figyelés, levélsöprés fűnyírással, kandallóban fűtés, a közeli termálfürdő kerti medencéjében lubickoltunk, sőt elkirándultunk szegedre a szin őszi helyére (és természetesen a kihagyhatatlan bociba:)), hatalmasakat szeretkeztünk, meglátogattuk a mamáékat, óriásiakat főztünk (5 kilót híztam... nagyonndurva, mostantól konkrétan nem eszek), diót szedtünk, filmeztünk, hát nagyon klassz, pihenős, nyugis, boldog napok voltak.

Nem igazán szoktam meg, hogy valaki kommentel (kivéve persze pudingocskát és pinkpancsert, az teljesen más, én is olvasom őket, amolyan ismerősök), és ezért mikor Darful írt, kicsit meglepődtem és elkezdtem gondolkozni. Hogy is nézhet ki kívülről ez az egész szituáció... (Mondjuk Darful nem tudom, mennyire olvastál előző postokat.) Tudom nagyjából, hogy pudingocska mit gondol, de az ismerőseim többi részére nem támaszkodhatok, mert ők azt látják, ahogy viselkedek, illetve a konkrét eseményeket, de a legbelsőbb érzésekről és az ezek keltette gondolatokról nem sokat tudnak: ezek csak itt a blogban vannak benne.

Ahogy én látom ezt a helyzetet. Van egy kapcsolat, ami szépen indult, mert volt dolgunk egymással, és az ismerős-érzéssel indultunk neki, hogy nem vagyunk idegenek egymásnak, sose voltunk azok, még akkor sem, amikor nem találkoztunk. Összejöttünk, alakultunk, egymáshoz idomultunk, változtunk, sok mindent együtt átéltünk, élményeket, jó és rossz korszakokat. Aztán megindult a gurulás a lejtőn és egyre több lett a veszekedés, a megalázás, a méltánytalanság. És most ott tartunk, hogy nagyon közeledünk a vége felé. És Darfulnak igaza lehet, talán nem szép megvárni, míg elromolnak a dolgok, talán meg kéne adni a végének is a méltóságot, és ahogy érzem, hogy ez így nincs rendjén, ott befejezni.

Hát nekem ez nem ment, mert nem tudtam elviselni az elszakadás gondolatát. Vagy a rosszban levését, a haragét, egyszerűen szeretni akartam és szeretve lenni és kábé bármit hajlandó voltam megtenni a békülésért. Elviseltem csomó mindent, amit nem kellett volna. Nem voltam képes felállni és elmenni, nem is feltétlenül örökre, csak egy kis időre. Nem bántam, ha vesztek a röhejes kapcsolati játszmákban, nekem csak annyi volt a lényeg, hogy újra minden jó legyen. Felvállaltam a konfliktusokat - néha. Néha inkább csöndben maradtam, hogy csak ne veszekedjünk újra, legyen igaza.

És most ez kezdett kicsit megváltozni. Indult azzal az álommal. Aztán azt vettem észre magamon, hogy elkezdtek tetszeni srácok. Nekem basszus, aki az elmúlt években egy pasira se néztem úgy, hogy valaha is akármit akarnék tőle, mert szerettem M.et és nem kellett más. Ez a múlt héten volt és mostanra sokkal kevésbé érdekelne, ha összevesznénk, és csak azért nem szakítottam tegnap, mert úgy éreztem, meg kell adnom a tiszteletet és ezáltal a nyugodt, megbeszélős keretet, nem pedig egy összeveszés utáni kiviharzást. Ez egy teljesen új dolog nekem, sokkal közönyösebb és kegyetlenebb vagyok és a legviccesebb, hogy hazugnak sem igazán érzem magam, mert még mindig szeretem M.et. Csak most már minden egyes indokolatlan lecseszése, bazdmegezése, dühkitörése és besértődése után egyre kevésbé.

És hatalmas önzőség és hazugság, de még mindig nem állok készen, hogy szakítsak. Gyáva vagyok, tudom, Darful. Igazából mentségem sincs, egyszerűen nem vagyok képes rá még. De lehet, hogy ez is csak duma.

Kábé péntekről. (Úgy néz ki, az Internet Explorer a blogbarát böngésző.) (Micsoda szlogen.)

Egy csomó, egymásnak ellentmondó dolog jár a fejemben.

1. Nekem ez totálisan nem kell, hogy M. bedurcizásai idején napokat várjak, míg végre kegyeskedik
a, megbocsátani;
b, szakítani (eddig ugye csak az a, verzió volt). Addig meg stresszeljem magam és parázzak jó esetben, rossz esetben pedig, ha találkozunk, a szemétkedéseit hallgassam és kábé szellemkastélyos "ú mi fog történni a következő pillanatban?" hangulatban rettegjek, hogy közli, hogy ő most lelép, mert találkozik valakivel éjjel 2kor, vagy esetleg odahoz egy csajt, vagy netalántán közli, hogy most 2 órát éjszakaizik haza, mert nálam nem alszik.

2. Olyan hülyeség és röhejes ez a mosolyszünet, miközben nagyon is jól tudjuk, hogy szeretjük egymást és fontosak vagyunk egymásnak, bármennyit szivassuk is kölcsönösen magunkat és a másikat. Csak magunknak játsszuk a (jó esetben) kétszemélyes színdarabot, amit, hogy nehogy túl unalmas legyen, vitákkal, veszekedésekkel, drámákkal, zordsággal fűszerezünk. (Ha bejön még egy csöppnyi brutalitás vagy kegyetlenség, akkor már tiszta shakespeare lesz belőle.)

3. Szeretnék találkozni már vele.

4. Nem szeretnék találkozni vele, legalább ellehetek a barátaimmal, anyával, van időm mindenre, jobb ez így egy kis ideig.
 

Szerintem az emberek nem veszik eléggé figyelembe a "hol" tényezőt, máskor pedig túlértékelik.

Ezt értem fizikai helyszínekre is, de leginkább mégis minden elvont dologra: hogy hangulatilag hol vagyok, társadalmilag hol vagyok, kapcsolatilag hol vagyok. Ha az életünket egy nagy társasjátékként képzeljük el, amin különféle mezők jelenthetik, hogy mivel épp hogyan állunk, akkor ezeket, a pontokat, amiken elhelyezkedünk, mind.

Elkezdtem gondolkodni és elég csúnya dolog, de fontos bevallanom. Nagy hatással volt rám a mai álmom, mondhatnám, hogy túlértékeltem, de nem tehetek róla, érzem, hogy fontos, és nem akarom figyelmen kívül hagyni. Szóval jelenleg néhány dologért neheztelek M.re. Nem dühös vagyok, ez nem egy intenzív érzés, csak egy mélyen megbújó tudás, hogy nem így kellene csinálnia bizonyos dolgokat, nem így kéne bánnia velem néha, nem szabadna ilyen hangon beszélnie. Egyszerűen távolinak és egyre távolodónak érzem őt ma, nem érzem a saját részemnek, most nincs meg ez a csodás "ismerős-érzés", amire épülnek a kapcsolatok, vele is erre az érzésre alakult ki, hogy otthon vagyunk egymásban. De ma nem így érzem.

És ezen csak nehezít, hogy picit tegnap is így éreztem, de buliztunk, piáltunk kicsit és én pedig letepertem, és most rosszul érzem magam emiatt, mert nem hiszem, hogy pusztán az, hogy 2 éve együtt vagyunk, feljogosítana engem arra, hogy csak a szex kedvéért szeretkezzek vele, miközben lélekben esetleg nem is vagyok teljesen ott - mi a különbség eközött és egy egyéjszakás kaland között? (Ha mondjuk egy társas táblájaként képzelem el, akkor egyszerre állt egy zöld bábúm a "hosszú távú kapcsolat" és egy lila a "szerelem nélküli szex" táblán, és a lila bábú rossz helyén csöppet sem enyhítenek a zöld bábú "normális" koordinátái.)

A társadalom és a megítélés szerint persze biztos, hogy nagyon is sok a különbség, szerintem viszont semennyi. Ráadásul azt sem mondhatom nyugodt szívvel, hogy nem szeretem M.et, mert nagyon is szeretem, ez tuti, csak éppen ma nem vagyok biztos benne, hogy milyen módon. Kicsit össze vagyok zavarodva, kicsit szomorkás is vagyok ma, hogyan menjek mi után, mit tegyek és miképp. És félek, és nem merek belegondolni.

Fölvettem a tárgyaimat, egész klassz órarendem lett, például csütörtökön nem is kell bemennem egyáltalán, és a péntek meg a szerda is nagyon laza. Szimpi nekem ez az egyetem móka, jelenleg úgy tűnik, közösségileg bojkottáltunk egy csopibulit, ez is egyfajta csapatépítés.

Amúgy M. akkora pöcsfejként, szemét köcsög módon viselkedett ma, hogy az valami hihetetlen, elég pipa vagyok rá. Na mindegy. Utálom ezt, de egyszerűen most nem akarok vele semennyire se foglalkozni.

Elérkezett a pillanat, amikor totál kiborultam.

M. kedd este óta gólyatáborban van, méghozzá a tipikus, durva gólyatáborban és persze várható volt, hogy el fog szakadni nálam a húr és agyfaszt kapok és ez most lett esedékes. És egyszerűen nem tudom megmondani, hogy konkrétan min hisztiztem magamban a zuhany alatt.

Nem vagyok kész egy egyetemista kapcsolatra.
Hazajövök Horvátországból és már ikszedik napja másokkal piál, ahelyett hogy velem lenne.
Mindenféle szemét kretén feladatokat kell csinálnia, amikben lányok is vannak.
Mindenféle számomra ismeretlen emberekkel bulizik öt vagy hány napja és még jól is érzi magát.

Ezek mind az óvodás szinten lévő agyam és lelkiállapotom együttműködésével létrejött hisztik, amiket kipuffogok magamnak és komolyan már sírok féltékenységemben és elkeseredettségemben, holott szegény M. ismét türelmesen biztosított arról, hogy nagyon szeret, és nagyon hiányzok neki, és egyáltalán nem akar semmit más lányoktól, mikor érzékelte, hogy elkettyentem a történet hallatán, miszerint 5 pálesz után sötétben meztelenre vetkőztek a fiúk és söröspoharakat tartottak a farkuk elé, amit a lányok megfogtak és leszedtek és a vezetők meg rájuk világítottak.

Ennyi.

Tiszta hülye vagyok.

Tökmindegy, ha már ez van, együtt élek a faszságaimmal, csak lehetőleg M. meg mások ne kapjanak ezekből a kibaszott rohamokból, szépen lerendzem magamban fél óra alatt, kijön belőlem, elmesélem mindenkinek, aki az adókártyáját akarja pótolni, nomeg pudingocskának (szerintem belőlük áll olvasói közönségem :)), és kiadom magamból. Nem tudok egyelőre jobbat.

Vagy mittudomén, az is lehet, hogy valamilyen szinten jogosak az érzéseim. Vagy nem. Komolyan már ötletem sincs.

Épp szakításban vagyunk M.mel. Vagyis megbeszéltük, hogy holnap (holnapután? Nemtom mikor lesz hajlandó) megbeszéljük, szakítsunk-e.

Izgalmas... valami újdonság legalább. És tökmindegy, előbbutóbb ígyisúgyis szakítanánk, ő legalább kedvére csajozhat egyetemen, nem tartom vissza, én meg kedvemre leledzehetek egy darabig szerelmi bánatban, és rakhatom össze magamat, de jó lesz.

Viszont reggel eléggé ki voltam borulva miatta, ezért nem ettem semmit, elmentem Annához, dumáltunk, klassz volt, de sajnos a tűző napos erkélyén cigiztünk egy kicsit, én meg nem cigizek elég rutinosan ahhoz, hogy tudjam, éhgyomorra nem szabad szívni, úgyhogy amikor jöttem haza a metrón konkrétan majdnem elájultam, ez volt életem leghosszabb utazásos 30 perce.

Tegnap buliztunk osztálytársacskákkal és általuk hozott emberekkel, természetesen morrisons2, mi más, biztos vagyok benne, hogy rémesen karaokezom, de mit tegyek, imádok, és legalább nem egyedül, hanem egyszerre hárman, de inkább nyolcan. :)

Aztán itt aludt Orsi meg a pasija (hmm mire jó tesóm szobája... rémes, hogy használjuk), olyan gazdag hagymás-kolbászos-paradicsomos-paprikás rántottát ettünk reggelire, hogy ihaj, nem volt semmi.

Kicsit most aggódok, mert nem sikerül elérnem M.et, dolgozik ugyan, de akkor is, ez a hét nem igazságos vele szemben, mert én folyton lazsálok vagy szocializálódok, ő ellenben dolgozik és estére hullafáradt, ígyhát megérteném, ha neheztelne csöppet a helyzetre, én meg ki akarom békíteni. Úú tudom már, sütök neki almáspitét, amit szeret!! Máhhá ezután csak nem lesz baja!! Íí megyek is, micsoda ötlet, remélem van alma, kit érdekel, ha nincs, veszek.

M.nek tetszett egy tornacsuka, ami csak a soroksári auchan player's roomjában volt a méretében - vagy legalábbis 42esben, amiről azt gondoltuk, hogy a converse mérete, de nem, úgyhogy jó kis 3órás utunk volt az ördögnek, gondoltuk az astoria fele jövünk haza, hátha a tisza boltban akad valami klassz pótlék, de az orrunk előtt zárták be, a végére ráadásul rádöbbentünk, hogy 10 napja állandóan együtt vagyunk, anyám, jóból is megárt a sok, sittysutty hazament.

Azt hiszem, minden kapcsolat, jó és rossz is, eltávolodásokkal és közeledésekkel teli. Néha a két fél szorosan együtt van, néha távol egymástól, de attól, hogy épp közel vannak, nem lesz jó a kacsolat, legfeljebb a rossz kapcsolat egy jó szakaszába ért. És ugyanígy, a jó kapcsolat nem romlik el egy negatív korszak miatt.

Emiatt azt gondolom, talán jobb lenne akkor szakítani, mikor minden rendben, és még így is tudom, hogy én ezt nem akarom.

És ez akkor is más lesz innentől. Más emberek, más életmód, kicsit más én. Lehet, hogy nagy butaság, de úgy érzem, elmulasztok valamit, ha továbbra sem lépem meg ezt a szakítást.

Nekem is kicsit röhejesen hangzik, de ezt érzem.

Úgy van ez, hogy össze kéne pakolnom túrázgatáshoz. Azonban csak akkor pakolok össze, ha megyek (hát ez aztán logikus :P), ami pillanatnyilag azért nem biztos, mert M.mel örök/2hónapos/egynapos/elmúlt haragban vagyunk, nem is merem leírni, annyira szégyenletes dolgok történtek (nem nekem szégyeneletes, nekem megalázó), de nyilvánvaló, hogy ki kell derítenem, utazunk-é. Én mellesleg szeretnék nagyon, csábítanak a tájak, friss hegyi levegő meg testmozgás, szakítani meg ráérünk utána is (akkor azonban halaszthatatlanul), de tényleg.

Ha mondjuk gondolkoznék azon, hogy mi az, ami nem normális, akkor tuti hozzávenném, hogy például az, ha görcsbe rándul a gyomrom, mert találkozok a pasimmal, és tudom, hogy semmi dolgokért basztatni fog, na az nem normális.

Az se normális, ha lecsesz azért, mert azt hitte, nekem adta a telefontokját, és közben berakta a táskájába, de azért azt hitte, nekem adta, és az se, hogy rajtam tölti ki a fáradságát, a mérgét, a rosszkedvét, bármi is a vész, én vagyok a hibás, a hülye, a hisztis, a problémázó, a mivanveledmostanában-nemhasználodaz-agyad.

De a legabnormálisabb, hogy én mindezt hagyom. Gondolkoztam rajta, hogy vajon miért, mert általában az emberekkel bizakodóan és nyíltan viselkedek és a jót feltételezem (pár alapból antipatikus kivétellel), de ha valaki bánt, akkor sose hagyom magam. Meg szoktam mondani, ha valaki viselkedésével nagy gondom van, és nem hagyom, hogy kihasználjanak, hanem mindig visszaszólok.
M.mel meg rohadtul nem így van. Nem lehet csak azért, mert szeretem, talán túlságosan félek? Tőle, a bántástól, hogy többet már nem akarok és tudok elviselni, inkább behódolok, csak béke legyen?

A legviccesebb, hogy nagyon jól tudom, hogy pláne basztatni fog, ha hagyom.

Ott álltam a Colorstar közepén és fogalmazgattam a fejemben ezt a postot, iszonyú nehéz volt megállni, hogy ne menjek át a netsátorba megírni, de tudtam, hogy az nem lenne bölcs döntés, ígyhát ottmaradtam, és átadtam magam a zene hangulatának, most viszont megpróbálom rekonstruálni, amiket éreztem.

Röviden annyi a lényeg, hogy szerintem M. legszívesebben azt csinálná, hogy velem jár és együtt van, de közben azért ilyen felületesen kavar más csajszikkal is. (Gyanúim szerint ezzel elég sok pasi van hasonlóképp.)

Ezt abszolút nem tartom gáznak, elítélendőnek, mittudomén, de az a helyzet, hogy én nem tudom neki megadni. Mármint nem lennék képes elviselni, hogy másokkal legyen együtt.

És ebben két rémesen ratyi dolog is van.
Egyrészt, hogy őt korlátozom.
Másrészt, ebből kifolyólag, én egy olyan valakiként élem meg magam, aki korlátoz. Pedig abszolút nem jellemző ez rám, mindig hagyom, hogy az emberek tegyék, amit szeretnének (és én is elvárom tőlük ugyanezt). Iszonyú nyomasztó, és nem tudok vele mit csinálni.

Szóval mindezt nem tudtam leírni, de M. megkérdezte, én meg elmondtam neki, hogy így érzek, és olyan kedves volt, nem tagadta le, nem is erősítette meg, viszont onnantól annyira éreztette, hogy mindentől függetlenül neki én vagyok a legjobb és legfontosabb. Közben kicsit én is szokok a gondolathoz, és tényleg olyan jó lenne, ha nem zavarna, ha mással is lenne, és nem lennék féltékeny, úgyhogy most erre gyúrok. :P

Asszem rekordot döntöttünk M.mel, ennyi ideig még sosem volt szar a kapcsolatunk. Konkrétan múlt szerda éjjeltől tegnap reggelig tartott a zűr köztünk, és ma éreztem úgy, hogy najó, minden rendben van. Úgyhogy mivel a borzasztó nehezen megtalált béke nagy kincs, ezért van esély, hogy harmonikus szerelemben éljük túl a balaton soundot. Ijjh de jó lenne istenem dejó.

Mindenféle szarságok vannak, többnyire M.mel, ma egészen kiakasztott, ugyanis én dolgoztam, ő meg semmittett, napközben beszéltünk, mondtam, hogy esetleg átjöhet, ha gondolja, mondta, hogy nem, mert fontos lustálkodnivalója van. Annyira kiakadtam rajta, atyám, egy szalmaszálat sem hajlandó keresztbe tenni, hogy működjön a kurva kapcsolatunk, az egyetlen, amivel beleszól, hogy néha napokig dühöng, ha hibázok, elhatároztam, hogy mostantól egy darabig nem adok bele semmit, majd ő csinál, amit akar. (Szerintem direkt örül majd neki, hogy kivételesen nem ő játssza a parancsolgatóst, hanem kicsit normálisabb viszony lehet közöttünk, ahol a pasi teper. Ha nem teper, akkor meg ennyi.)

Aztán felhívott, hogy menjünk moziba. Megörültem, nahát, jajdejó, mégis alkotott, vagy csak unatkozott, figyelt is, hogy túlságosan ne örüljek, hogy valami történik. De azért örültem.

Most meg közölte, hogy nem alszik a fél8kor kezdődő mozi után itt, mert nem akar felkelni 7kor. Mintha fel kéne kelnie miattam, vagy bárki is zavarná.

Persze végül itt fog aludni.

És még mindig dühös vagyok rá. Najó, attól függ.

M. fogta magát és lelépett bulizni-sörözni (rekordot fog dönteni sörivásban:)), el se köszönt rendesen, én meg vártam, hogy valami rossz érzésem legyen, aggódjak, hogy megcsal, hogy baja lesz, minden szarság, amit ki szoktam magamnak találni, de nem, egyszerűen csak örülök neki, hogy éli az életét, és hát menjen csak, menjen, szabadjára van engedve, aztán majd visszajön és elmeséli.

M. le akarta vágatni a haját, illetve hogy pontos és becsületes legyek, kopaszra akarta borotválni az egész kobakját, az érettségi után-bankett előtt, nos ez ma 7 körül lehetett, de elfelejtettem megkérdezni, hogy végül megtette-e, és most tiszta rémület vagyok, hogy tarkopasz a pasim és még csak nem is tudok róla.

Voltunk nődokinál, eljött M. is megtekinteni.
Épp ideje volt, tekintve, hogy 1. már másfél éve rendszeresen járok hozzá gyógyszit iratni fel 2. véletlenségből mindketten ennél a bácsinál születtünk:). Így hát megkaptam a HPV oltás kettes számú adagját. (Összesen amúgy 3 van és mindegyik 30 rugó, ami egyszerűen szemétség, az állambácsi is jobban járna szerintem, ha támogatná, mint így az évi 1000 új beteggel.)

Utána elnéztünk a Gödörhöz, mert ilyen tilosrádiós cuccmucc volt, ittunk egy sört (kettőt), és közben beszélgetvén szóba került A Jövő.
Noéshát mondtam M.nek, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nem mernék nagyobb kaliberű dologba (pl gyerek) vágni bele vele együtt. Mert annyira máshogy oldjuk meg a problémákat, és reagáljuk le a feszültséget, hogy nem lennénk képesek közösen, egymást támogatva vergődni át a nehézségeken, emiatt eltávolodnánk egymástól, és az rémes lenne, de nem mehetnénk szét, hiszen szegény gyerkőc(ök). Komolyan, szerintem nincs rosszabb egy szar házasságnál.
De azért érdekes volt vele ezt így megbeszélni. Az mindenesetre nagyon pozitív, hogy egyáltalán nem söpörjük szőnyeg alá a problémákat. Olyan jó lenne, ha kicsit jobban idomulnánk egymáshoz.

Végül is a mobilbeszerzés elhalasztódott néhány napot, de nembaj, mert addig legalább még jobban beleszeretek.


Amúgy az a meglepő dolog történt, hogy a tegnapi naptól ma reggelig tartó időintervallumban többnyire M. volt a kedves-normális és én voltam a hülye hisztis, na ilyen is ritkán van, bár a bestof a tegnap délután volt, amikor kivételesen minden szép, boldog, vidám és harmonikus volt, mármár mesében éreztem magam, de persze ez a valóság itten, és jól elmúlt az idill.

Rendkívül mókásan úgy alakult, hogy elmeséltem M.nek, mi miatt akarok szakítani.

Sétálunk az erdőben, ő viccesen szóba hozza, hogy szakítsunk.
Én: Jó.
Ő: Mi? Szakítsunk?
Én: Akár.
Jahh, nem volt kedvem hazudni, inkább elmeséltem az egészet, hogy miért nem lennénk szerintem boldogok. Ő meg, nem is tudom, megértette-e, vagy megijedt, de egész délután olyan jófej volt. Mondjuk ez előtt is, lehet, hogy nincs köze hozzá.

Rájöttem, összefoglaltam, kifejeztem, kimondtam.

M. meg én hosszú távon sose lennénk boldogok. Nem azért, mert nem illünk össze, mert nem vagyunk jó párosítás, mert nem vagyunk zsák meg foltja. Hanem mert valamiért M. nem szeret engem eléggé, akkor szeret, amikor 1. épp jókedve van és 2. semmi "rosszat" nem csináltam (pl ellenkező vélemény, rosszkedv, ingerültség stb). Szerintem ez nem az ő hibája, és nem az én hibám.

Az ő részéről: egy normális nő sem viseli el így a viselkedését, de szerintem ha igazán szeret majd valakit, akkor vele nem fog így viselkedni. Nem hagyja magára, elnézi az egy-két rossz tulajdonságát, nem alázza földig.

Az én részemről: hát én megtanultam elviselni mindenféle rossz dolgot és tulajdonságot, megtanultam alázatos lenni, a másikat venni figyelembe, ilyen full önzetlenséget. Tudom, hogy milyen simulékonynak lenni.

Bárcsak képes lennék szakítani.

Mi lett volna ha hangulatom van.

Mi lett volna ha 15 évesen tartom a kapcsolatot azzal a seychellesi sráccal. Energiát fektetek bele, iszonyúan összebalhézok a szüleimmel... eljött volna? Elmentem volna? Kitratott volna? Minden szempontból nagyon jó pasi és ember volt, csak éppen nem szerettem, nem is adtam meg neki az esélyt, hogy megszeressem, ő meg szeretett, még ha ezt többnyire nem is hiszi el senki.

Vajon mi lehet vele...?

Megvitattuk ezt az M.kérdést pár emberrel nagy vonalakban, és az az általános vélemény, hogy amíg egy hangyányit, icipicit szeretem, addig nem leszek képes szakítani. Hiába lesz szar, hiába fog lassú kínhalállal múlni ki szegény kapcsolat, azt hiszem, tényleg igazuk van, hogy amíg szeretem, még ha szakítanánk is, nagyon megbánnám. Viszont ehhez még hozzájön Anna verziója, hogy ilyen esetben nem szabad örök életre együtt maradni, mert a házassághoz nem elég az idővel elmúló szerelem, oda muszáj passzolni és jól viselhető tulajdonságokkal rendelkezni.
Amúgy nekem ez iszonyű kényelmes, mert így nyugodtan szerethetem, nem kell szakítanom, ha nagyon sok hülyeséget csinál, csak kiszeretek belőle, és akkor magától lesz vége, anélkül, hogy megerőltettem volna magam. Már-már gyanús, hogy ilyen kellemes tanácsokat kaptam.

Mikor jön el egy kapcsolatban az a pont, amikor be kell fejezni? Honnan tudom?

Amikor nem szeretem? Amikor már nem tudjuk egymást felhúzni, hanem visszazuhanunk? Amikor már nem látom meg benne azt, aki lehetne? Amikor nem tudom elképzelni vele az életemet 5 év múlva?

Mi van, ha egyik választ sem tudom ezekre a kérdésekre?

Gondolom rólam lehetne mintázni a naivitás és végsőkig való bizakodás mögé bújtatott gyávaság szobrát.

M. nem egy egyszerű eset.

Ezt persze tudtam én eddig is, de mostanában tudatosul bennem pár dolog.

1. A nehézségekben, bármilyen negatívumban nem lehet vele semmit sem kezdeni. Ha neki van baja, magába fordul, legyek mellette, de csak így jelképesen és ne zaklassam (ez bármilyen kommunikációt vagy vele foglalkozást takar). Reménytelen bármilyen kedvesség, simogatás, együttérzés.
Ellenben ha nekem van bajom, vagy akár csak rosszkedvem, akkor viccesen vagy komolyan cseszeget. Még akkor is, ha megmondom neki, hogy most érzékeny vagyok, és olyan jó lenne, ha inkább kedves-aranyos lenne és törődne velem. Esélytelen, hogy mellettem legyen. Mint egy kisgyerek.

Nemtom, eddig nem haltam ebbe bele, bár eléggé zavar, de emiatt nem mernék semmibe sem belevágni vele. Mármint gyerek, család stb. Mert mi lesz, amikor megjelenik az első bukkanó, és közli, hogy őt hagyjam békén, ő meg a maga részéről köszöni, de inkább cserbenhagy?

Most úgy működik kis életünk, hogy M. és én mindketten apánál dolgozunk. Csak éppen M. a fizikai munka részét csinálja, én meg az irodait. (Azért van ebben romantika, nem?)

Olyan 8 körül, mikor hazaértek a munkából, kimentem hozzá a pár utcával arrébb levő "telephelyre" és mászkáltunk picit, amíg haza nem ment. Laza kis félórás beszélgetés, M. mint igazi munkásember, tiszta kosz, és csak elmeséltük egymásnak, mi minden történt velünk.

És ami az elmúlt napokban nem sikerült, most úgy érzem, igen: újra megtaláltuk a saját hangunkat, a kettőnk hangját, az igazit. Azt a vidám, bizalmas, őszinte, kedvesen csipkelődő, harmonizáló, mély, könnyed, egymást ismerő, egymásban otthon levő hangunkat.
És úgy szeretem (ezt, meg őt.)

 Juli: Kibékültetek végül is M.mel?
Én: Hát.. igen.
Juli: Ez nem volt túl lelkes..
Én: Hát nem is. Nemtom.. kicsit fura.
Juli: Döglődik a kapcsolatotok?
Én: Hát azt nem mondanám azért, hogy döglődik... De eléggé hullámvölgyben van.

Jobban meggondolva, ki tudja, ez minimum egy viharos tenger 30 méteres hullámai között megjelenő hullámvölgy, ha nem döglődés. Hétvégén ugye összevesztünk (helyesbítés: M. elküldött a picsába), vasárnap kibékültünk. De az elmúlt napokban egyszerűen állandóan baja volt. Kitalálta, hogy nekem van bajom és lecseszett (miközben nem volt semmi bajom vele). Elmondott valamit, amit egy nappal később újra megkérdeztem, erre is bepöccent. Holnap dolgozok, mert megkért az egyik csajszi, hogy ő nem lesz, én ugaorjak be, erre is kiakadt. Ha nincs baja, akkor sincs kedve semmihez, és nem jó neki semmi. Iszonyú idegesítő. Ha szakítani szeretne, és nem képes rá, az az ő baja. De ez rendkívül idegesítő.

Tegnap este M. küldött egy mmst, ami a helyet ábrázolta épp, ahol voltak. Parasztház, szép táj, naplemente. Hozzá a szöveg: találtam egy helyet, ami az eddigieknél is jobb az elszigetelt életre. Válasz: hú, jól néz ki, érezd jól magad, egyszer azért engem is elvihetsz ide. (Ha már nem csinál úgy, mintha szakítani akarna, akkor én se.)

Utána, este felhívott. Csak hogy mi a helyzet. Beszéltünk pár percet, nagy vonalakban elmeséltük, miket csinálgattunk, de a hangja még mindig bedurcizott volt, bár lehet, hogy csak úgy csinált.

Aztán ma reggel hívott, most láttam, visszahívtam, és mondta, hogy egy kevésbé kaptatós szakaszon visszahív. (Ugyanis épp túráznak.)

Nem értem, most akkor hiányzom neki? Vagy ha szakítani akar, akkor ezt hogy...?

Amúgy abban sem vagyok biztos, hogy én mit akarok. Ezek után... Bár, be kell vallanom, egy kicsit jó érzés amolyan szabadnak lenni. Bárkivel találkozhatok, hahóhahó, ráérek. Van benne egy kis fíling, lehet, hogy gyakrabban kéne napokig nem beszélnünk. Most viszont egyelőre megvárom, ő mit mond. És ha nem szakít, akkor elég nekem azon gondolkoznom, hogy én akarok-e.

Azt hiszem, kicsi vagyok, naiv és tapasztalatlan. De az a helyzet, hogy szeretem M.et. Annyira szeretem, hogy nem tudok rá dühösnek lenni, mert bármit tesz, nem a negatív dolgát látom, hanem ŐT, és hogy miért tette. Annyira szeretem, hogy bele tudok bújni, érzem az érzéseit, és ami neki fáj, az nekem is ugyanúgy, amikor ő boldog, én is az leszek. És nem értem. Ezt ő is tudja. Miért szakítana velem?

De ez csak önmegnyugtatás. Mert ha jobban belegondolok, tudom, hogy ő nem szeret így engem, és talán nem is tudna soha. Lehet, hogy velem nem képes ezt megtapasztalni, pedig szeretné valahol mélyen. Hát ezért.
Én pedig vele nem tudom megtapasztalni, milyen az, ha fenntartás nélkül szeretnek. Persze nem tudom, melyik a jobb. De ez egy ok, ami talán valós, de az biztos, hogy kellemetlen, és nehéz bevallanom magamnak.

(Lehet, hogy a következő három napban kábé percnyi pontossággal fogom leírni a történteket.)

Délben felhívtam M.et, hogy mégis, mi a helyzet. Mert ugye nem beszélünk és ez nekem nagyon fura, és ráadásul, hogy is áll most a kapcsolatunk. Mire ő közölte, hogy megy a Balatonra anyukájával, holnap este jönnek haza, hétfőn pedig dolgozik, úgyhogy leghamarabb kedden találkozhatunk. Mondtam, hogy akkor mi lenne, ha átmennék hozzá most, mielőtt elindulnak a Balcsira, mire ő mondta, hogy nem, és nem tudnám békén hagyni.

Szóval, nos, nem sok variációt látok, aminek nem szakítás lenne a vége, de a legrosszabb talán nem is ez, hanem a mostani bizonytalanság. Kis kóstoló abból, milyen lesz majd, ha szakítunk véglegesen - ugyanilyen.

Viszont Edem olyan drága volt, és mondta, hogy találkozzunk. Vízipipáztunk a fűben és vettünk fekete meg piros körömlakkot. Jó volt, és sok mindenről beszélgettünk, részben persze M.ről is, de nem volt sírás rívás fogcsikorgatás, hanem vidám voltam (már a jelenlegi körülményekhez képest. Nem felhőtlen, de vidám.)

Szombat délután, azaz ma, kábé még 10 óra.
Vasárnap egész nap.
Hétfő egész nap.
Kedd? Délelőtt? Délután?

Fekete napok, a történet lezárása, nem hepienddel záruló vég. Ki veszít többet?

De persze, ki tudja, mi lesz. Csoda ez az élet, egy mese, teli meglepetésekkel, ahol sosem  az következik be, amire számítunk.

A bizonytalanság. Rettenetes, egyszerűen borzalmas. Kifacsar, megöl, szétken. Ezért úgy döntöttem, megpróbálom élvezni.

És itt vannak Ők, az Emberek. Edem, aki azt mondta, talizzunk, pedig látja, hogy nem vagyok egy nagy vidámka. Anna, a drága, aki végighallgatott, miközben fél órát bőgtem szegénynek a telefonba, és azt mondta, ő bármikor ráér. No és a többiek. Totó, akinek egy szavától felvidulok, és Ákos, akinek a puszta jelenlététől jókedvem lesz. A bölcs Julim, és Orsi, nomeg talán Vera is.

Én nem merem elvenni az utolsó esélyt még.

Tegnap délután 3 óta nem beszéltünk M.mel. Lehet, hogy ez nem hangzik nagy dolognak, de nálunk az. Mert mindig szinte folyamatosan tudtunk egymásról. Általában suliban is írtunk egymásnak smst, aztán beszéltünk délután mindig msnen, és többnyire este is telefonon, ha nem találkoztunk. Mindig elmeséltük, mi minden történt velünk, tudtuk, épp mi van a másikkal. Most pedig rémes, hogy nem mondhatom el neki az olyan kis apróságokat, amik mégis csak az életemet adják. Hogy megkaptam a felvételi visszaigazoló levelet, hogy milyen volt a tegnapi buli, hogy ittaludt az Orsi, ezeket a kis sületlen kicsiségeket, amik által közös lesz az életünk.

Amikor elment, úgy búcsúztunk el, hogy én kérdeztem, hogy akkor most mi van, egyáltalán járunk-e, vagy szakítsunk, vagy mi van. Mire ő, majd kiderül. Tehát gyakorlatilag azt se tudom, együtt vagyunk-e. Itt van egy elágazás, hogy miként gondolkozzak tovább.

Optimista verzió: juhú, akkor ma, amikor az osztályommal bulizunk, nyugodt szívvel flörtölhetek bárkivel!!

Pesszimista verzió: Felhívtam most, és mondtam neki, hogy nem tudom pontosan, mit kell ilyenkor csinálni, szóval hagyok neki időt, és amikor úgy érzi, hogy szeretne találkozni-beszélgetni és kiváncsi rám, akkor szóljon. Mondta, hogy jó, akkor majd szól. És két dolog jutott így az eszembe, amik nem túl rózsásak: 1. lehet, hogy ha sokáig nem keres, akkor a következő napokban úgy ki leszek borulva, hogy ÁLLANDÓAN zuhanyozni fogok. (Ez azért egy kicsit vicces szerintem. :)) 2. és mi van, ha soha többet nem keres?! Csak várok és várok és várok, türelmesen, és nem hívom, hiszen megbeszéltük, hogy ő hív. És múlik az idő, és nem szakítunk, csak soha többet nem találkozunk. Tök durva lezárása lenne csaknem 2éves kapcsolatocskánknak.

Örömmel jelentem, hogy a mai szent napon M.mel békésen, veszekedés és ingerültség nélkül lerendeztünk egy konfliktust!!
(Taps)
(Pukedli, meghajlás, köszönöm, köszönöm)

A dolgok M.mel rendeződni látszanak.
Megpróbáljuk jól csinálni a kapcsolatunkat. Hátha sikerül.

Tehát a helyzet.

1. Anyám gyakorlatilag közölte, hogy költözzek el otthonról. Hát ergó így ki akar dobni. Nem, nem csináltam semmit. Ja, vasárnap elmentem délelőtt 11kor lerendezni a hülye kis lelkem és csak délután jöttem haza. Semmi mást nem tettem.

2. M.mel kurva szarul vagyunk. Erre nincs jobb szó. Ma az történt, hogy a nap fő eseményei felét az foglalta el, hogy az iskolája általa és ismerősei által legjobbnak tartott csaja leszólította őt és nézegették a cipőjét és beszélgettek. Kérdezem ma, ki ez a csaj, csak kiváncsi voltam rá, féltékenység nélkül. Erre kiakadt, hogy nekem semmit sem lehet elmondani, és ha lesz valami ügye valami nővel (?)(?!), akkor azt tuti nem fogja elmondani nekem. Erre felhívtam, hogy megbeszéljük, nem volt hajlandó beszélni és közölte, hogy baszogatom. Most meg én vagyok a rossz.

Nem akarok áldozat lenni. Lehet, hogy hülye vagyok, nehéz eset, zárkózott, önző stb de szeretném magam megtisztelni azzal, hogy nem cseszem szét az életem és nem bántom direkt magam. Most egy ilyen emberrel minek vagyok együtt őszintén? Akinek akkor vagyok jó, ha semmi bajom nincs, aranyos vagyok és kedves, de még akkor se? És a legjobb, hogy nem is a csajról van szó, mert nem tudom, tetszik-e neki, de még ha igen, szerintem akkor is full joga van hozzá. Nekem is szoktak néha tetszeni srácok, ez normális. Engem hibáztatni mindenért, na az nem normális. Ez a kapcsolat beteg. Szerintem úgyis vége lesz, jobb lenne nem húzni tovább. Remélem lesz erőm szakítani nagyon hamarosan.

3. Ezek miatt nem vagyok képes koncentrálni és tanulni a 3 hét múlva bekövetkező érettségimre.

M.mel nagyon próbálunk szakítani, de sehogyse sikerül. Lehet, hogy úgy van ez, mint a biciklizés, az ember ha sokat próbálkozik, egyszer csak összejön.

A nagy kérdés, hogy igazából akarunk szakítani, csak túl gyávák vagyunk hozzá, vagy valójában nem akarunk és csak összekapunk a sok apróságon és legalább izgalamas az élet.

Hát előbbutóbb úgyis kiderül.

???

"...Szerelmesek voltak egymásba, mindig is szerették egymást, bár néha szívesen tagadták volna. És mert szerették egymást, mindent túléltek, amit a sors az útjukba vetett."

Lehet?
Nem tudom, de olyan erőt adó ilyesmit forgatni a fejben, akár csak egy talánként is.

Ajj ez egy lelkizős korszak, pedig ez egy picit lelkizős, amúgy élményes-könyves-filmes-entellektüel-olvasmányos-érdekes blog szeretne lenni.

Node.
Tehát az úgy volt, hogy 2 és fél éve szilveszterkor elmentem a családommal szilveszterezni. Nem nagyon rajongtam érte, azt gondoltam, majd elleszek. Az egy nagyon szép, békés-önszerető korszakom volt. Akkor találkoztunk, mindketten ugyanolyan helyzetben, családdal. Sokat biliárdoztunk, nagyon jót beszélgettünk. Volt egy akkor 2 éve tartó kapcsolata, de egy tök jó barátság alakult ki köztünk. Pár hónap múlva szakítottak. Néha beszélgettünk MSNen. Sétáltunk a várban, meg egyszer mikor el volt közben törve a lába. Fontos volt és tagadtam, hogy több lehetne köztünk barátságnál. Éjszakai túráztunk egy haverjával. Lassan egészen pajtik lettünk és valószínű nekem mindig is tetszett, de tagadtam, és nagyon szerettem szeretettel. Elkezdtünk koncertekre járni és hoztuk a barátainkat is és ebből kialakult egy mai napig meglevő társaság. Egy nyári napon összejöttünk. Rögtön utána külön-külön elutaztunk, nem tudtam, mit akarok. De belevágtunk. Nagyon jó volt. Olyan ember, akivel egyszerűen csak jó lenni. Semmi szégyenérzet, semmi feszélyezettség, szeretek vele beszélgetni és hülyéskedni és nevetni és sétálni és csak úgy, ellenni. Hasonlóan gondolkodunk a dolgokról és az életről, ugyanazok az életről való elképzeléseink és tényleg mókakacagás együtt lenni. Összegyűjtöttem csomó receptet, amit majd főzhetek neki. Most mit mondjak. Jó, hát szeretem. Igazából nagyon szeretem. Ha őszinte akarok lenni, asszem ő a legfontosabb az életemben.

A kis cuki BKV sztrájkol, nem mentem be. Bicajozhattam volna, de reggel esett, és 3/4 óra így nem szimpi.
És most itthon lenni elég szívás nekem, mert hangyányit romokban vagyok és ilyenkor bemegyek az osztályomba és huss, elmúlik minden rosszkedv, és helyette móka kacagás.

Nem tudom elképzelni az életemet. Eddig olyan könnyű volt, mert a tervek és álmok (hostesskedés, zp, munka, egyetem) azért voltak, hogy a valóságom (közös élet M.mel) egyre jobb legyen (összeköltözés, önállóság).

De most?

Nem tudom elképzelni. Ha szakítunk, mi lesz? Minek dolgozzak, ha a megkeresett pénzt nem olyan dolgokra költöm el, amiket azzal csinálhatok, akit szeretek? Mi lesz az életemmel, ami két éve M.mel van berendezve? Az elmúlt évek összes emléke, tárgya hozzá köt, a cipőim, ruháim vagy táskáimtól kezdve az ipodomig. Ja és a közös baráti kör sem elhanyagolható.

Ha meg nem szakítunk, akkor mi lesz? Megjavul a kapcsolatunk? Nem lenne olyan nehéz, annyi kéne, hogy ne legyen semmi bajom, lehetőleg soha. Se MSNen, se telefonon, se társaságban (se kettesben, de akkor amúgy sincs).

Nem tudom, annyira nem tudom, mi lesz. Csak legyen valami, beszéljük meg, döntsünk akárhogy, legyen minden újra jó, béke, szeretet, vagy jöjjünk rá, hogy nekünk ez nem működik, csak ez a bizonytalanság ne legyen.

Rájöttem, a kapcsolatok törékenyek. Akkor is, ha nem gyengék. Hiába vagyunk egy hullámhosszon, érezzük jól magunkat, hasonló a gondolkodásmódunk és szeretjük egymást, egy-két meggondolatlan tett és szó és az egészet sutba vághatjuk.
Nem egy könnyű sétagalopp működtetni őket, hanem sokkal inkább veszélyes hegyi ösvény.

Hát, tudni kell erről is, akkor talán nem esünk szakadékba (vagy pofára).

Írtam egy új önéletrajzot. Elküldöm a zp-be, pályázunk M.mel együtt. Mármint külön-külön, de mindketten.Hátha. :)

Úgy volt, hogy kifogyott a parfümöm, amit nagyon szeretek (Naomi Campbell Cat deluxe-e), pár hete.

Egy ismerősöm meg mondta, hogy tud szerezni olcsóbban, és jól átvágott, mert nem olyat hozott. Úú, azon eléggé kibuktam.

És tegnap M. meglepett egy ilyen parfümmel. :))
Annyira cuki... Mármint maga a figyelem, meg kedvesség, meg minden, hogy eszébe jutott... Olyan édes, imádom.

Néha annyira nehéz jól kezelni a helyzetet, mikor ezt csinálja.

Szerintem azért hív, mert azt akarja mondani, hogy hiányzok neki, és szeret, de ami valójában kijön a száján, az még véletlenül sem pozitív, hanem csupa cseszegetés és a baj velem, és bármit mondok, az hülyeség és "felbassza az agyát".

Mint egy kisgyerek, és ha én is hagyom magam felhúzni, akkor teljesen kiakadok. Szóval csak próbálok nyugodt lenni, ha már nevetni nem mindig sikerül rajta, különösen, amikor érzékeny pontot talál el, de annyira rohadt nehéz, mindenki mást már elküldtem volna a fenébe.
Nem tudom, ez teszt, vagy micsoda. De annyira rossz.

Éljen az önfegyelem fejlesztése. Vagy mi. :P

Szerintem nem igaz, hogy a pasik nem lovagiasak manapság. (Najó, van aki lovagias.)

Mert péládul én kaptam egy olyan szép tulipánt M.től, hogy egészen el voltam ájulva. Meg a gesztustól is.:)

És ráadásul még az élete is kalandos volt a drágának (mármint a tulipánnak), mert a pajtijával együtt (akit az anyukám (!) kapott) átvészelt kábé egy fél napot egy táska zárt mélyén, boldogan utazgatva a városba be meg keresztül-kasul rajta.

Most álldogál nálam. Épp kezdi becsukogatni a szirmait, mert tudja, hogy este így kell. Nagyon intelligens ám.

Na, gondoltam szólok neki, hogy beteg vagyok.
Nem túl kedves beszélgetés után visszahívott, hogy na mizu, van lázam, vagy ilyesmi.

És a következőket közölte gyakorlatilag:
a, ha terhes lennék, ő mossa kezeit, biztos elfelejtettem bevenni a gyógyszit ergó az én hibám. Most erre mit mondjak. Basszus, gondold már végig kis szivem, gumit mikor használtuk biztonságosan? Hát kábé soha. Gyógysziért meg ki rohangál el és ki fizet 3havonta 8 rongyot a dokiért meg a gyógysziért, ki az egyetlen, akinek feladata van? Ja igen, én lennék. Ő meg mit csinál a fogamzásgátlást elősegítendő? Néha lecsesz, hogy nem szedem percre pontosan a cuccot. Szóval mossa kezeit.

b, ha elkaptam valamit, akkor ú, lehet hogy holnap nem tudok bulizni, anyám nem fog elengedni, basszus. Ja és persze ő nem akarja elkapni szóval beteglátogatásról vagy ilyesmiről ne nagyon álmodjak.

Mmh, micsoda fantasztikus pasi, mindenki ilyenről álmodik, fogadok...

Levágatta a haját.
Igazából én is ott voltam, meg előtte megbeszéltük, hogy milyen legyen.

Én persze nem akartam, én szerettem hosszú hajjal, nekem tetszett meg minden, de nem ez volt az igazi indok. Hanem amikor rövid haja volt, hosszú évekig az életében, akkor nem velem járt. Sőt, nem csak hogy nem velem járt, hanem akkor E.vel járt.

Igen, tudom, a haj az csak haj, semmi több. De akkor is! Alapvetően megváltoztatja az ember arcát, mások lesznek a vonásai, mások az arckifejezései, sőt a gesztusai is. Például ő be kell vallanom, hogy sokkal helyesebb így, jól áll neki, viszont valahogy keményebb az arca tőle. Jó mondjuk férfiasabb, de hát a férfiasság nem a külsőben rejlik szerintem, a viselkedése meg így is olyan férfias...

Kicsit úgy érzem, mintha nem ő lenne. Vagy nem is, inkább úgy, mintha az a sok-sok jó tulajdonsága, amik az elmúlt években kialakultak benne, most eltűntek volna, és ugyanaz a srác lenne, akivel másfél éve összejöttem és még nem idomultunk volna egymáshoz.