macskakaparásocskák

Komoly fogalmi és tudásbeli problémáim vannak. Teszt, mint a mikro, csak még rosszabb.

1. Mit jelent a "leépítjük a kapcsolatunkat" kifejezés, illetve cselekvéssorozat?
a, nem találkozunk
b, nem találkozunk és nem beszélünk
c, beszélünk, de nem találkozunk
d, beszélünk és találkozunk, csak ritkábban
e, találkozunk, de nem szexelünk
f, találkozunk, de nem beszélünk :D
g, csak beszélünk, de felületesebben
h, találkozhatunk, de semmilyen testi kapcsolat nem lehet
i, találkozunk és beszélünk, de felületesebben

2. Mit jelent a felnőtt viselkedés?
a, nem kérdezősködünk
b, mindent elfogadunk, úgy, ahogy van
c, nem hisztizünk
d, nem gondolkozunk túl sokat semmin
e, nem várjuk, hogy mások oldják meg a problémánkat
f, nem valljuk be, hogy bármilyen problémánk is létezik
g, nem bántunk másokat a viselkedésünkkel
h, felelősségteljesen létezünk
i, mindezeket együtt

Hmm???

Arra jutottam, a legjobb, ha öngyilkos akarok lenni, ha beveszek egy csomó gyógyszert. Jól utánajárok és paff, álomba szenderülök.

Nem vagyok depressziós szerintem. Csak gyáva. Nem akarok itt lenni. A földön rossz és nehéz. Nincs igazi szeretet. Igazi szeretetet akarok. Teljességet akarok. Nem szenvedést. Szeretnék megpihenni, boldog lenni, nem hisztizni, a változásnak örülni, azonnal teremteni, tudatos lenni, többet tudni, és nem akarom a szubjektív világot, a teremtés előtti világot akarom, elegem van küszködésből, a hazugságból, az igazságtalanságból, a szeretetlenségből és saját magamból is. Nem vagyok jó eléggé. Mennyire jónak kéne lennem, hogy szeressenek és ne haragudjanak rám? Ha gyönyörű okos mindig segítőkész türelmes nyugodt kedves nemhisztiző normális stb lennék akkor szeretnének? Nem hiszem, akkor unnának. Olyan szeretetet akarok, ami valóban feltétel nélküli, de itt ilyen NINCS úgyhogy megpróbálom, hátha máshol van.

Nyilván nagy fogyatékosság, de ha reggel 9 előtt kelek, akkor ébredés után szükségem van negyed órára, amíg nem szólnak hozzám, legalábbis nem fárasztó és gondolkoztató kérdésekkel bombáznak, vagy plusz dolgokat sóznak rám, amiket amúgy örömmel megtennék, ha nem reggel lenne. Amennyiben mégis ez történik, rémesen morcos leszek, amit vagy kifejezek (ez a jobbik eset, lásd anya), vagy úgy csinálok, mintha nem lenne semmi vész és kevergetem tovább a kakaót (M.), utána meg hisztizek és összeveszek, de nagyon.

Pl ma reggel. Anya fifikás kérdései:
1. én használtam e az éjszaka során a fúrót, mert elő van véve a másik szobában. (Höhh. Valószínű. Micsoda hülye kérdés ez?!)
2. Nálam van e a locsoló, és ha igen, hol, és segítsek már megkeresni.
Utána meg csodálkozik, hogy morcos vagyok, mert ő meg csak kedves volt.

Jó persze, nem azt mondom, hogy ez nem egy hibám, de nem tudok mit tenni ellene, ráadásul ő is pont ugyanilyen, megérthetné, az a puszta szerencséje, hogy ő 6kor kelt én meg 7kor és ő már felébredt azóta.

Azt mondta nekem az Anna, és ez egy igazán megfontolandó dolog, hogy az, hogy nem leszek fontos M.nek azt jelenti, hogy nem lesz kiről gondoskodnom. Mert mindig kell valaki, akiről gondoskodhatok, és fel kell dolgoznom magamban, hogy nem lesz ilyen konkrét személy.

Nos őszintén szólva még nem nagyon kaptam olyan reakciót, ami arra utalt volna, hogy valakire rátelepedtem a gondoskodásommal, és az Anna ezt nem is negatívan mondta. Tényleg szeretek embereknek segíteni, de igyekszem nem várni cserébe semmit, és csak akkor, ha az nekik is jó, eléggé figyelek rá, hogy nehogy átcsapjon kihasználásba, lenézésbe vagy ilyesmi.

Szerzek egy cicát (kizárt, anya sose engedné meg, lásd álomcicó :( ), vagy nemtom.

Néha, mikor hallgatom, hogy mennyi mindent cseszhet el egy szülő, vagy bárki, csak azért mert ember, és milyen elképesztő lelki zűrzavarokat tudunk beszedni gyerekekként, azt gondolom, hogy á, ez a dolog túl van spilázva, nézzünk már körül, hát csomó normális ember vesz körül minket!

Aztán meggondolom jobban, és rájövök, hogy hátbiza, mindenkinek van keresztje és senkinek sem sétagalopp ez a földi üdülés. Ha valaki rámnéz, biztos engem is normálisnak talál. Sőt, jó sok idő kell, hogy kitörjön belőlem az a részem, ami komolyan szégyellnivaló, eddig konkrétan M. tapasztalhatta meg, najó talán a szüleim is, mikor kicsi voltam. A zaklatás, tapadás, békén nem hagyás, önkontroll abszolút elvesztése, rettentő düh, mint mikor előjön a sárkány. Évente egyszer, de akkor borzasztó.

És a legdurvább, hogy nem csak nekem van ilyen félelmetes oldalam, hanem másoknak is. Van, akinek nyilvánvaló, hogy min sérült meg, van, akin rögtön látszik, hogy van egy kis bibi vele, egy csomóan pedig tök okénak tűnnek, amíg túl közel nem kerülsz hozzájuk.

Iszonyú, hogy mennyire nehéz az embereknek.

A múltkor mondott a mikrotanár valamit, ami azóta motoszkál a fejemben, nevezetesen, hogy az emberek, most vegyük a fiatalokat 20-25 éves korig, úgy öltözködnek, hogy az kifejezi azt, hogy milyen jellegű, státuszú munkát szeretnének dolgozni. 

Ez nagyon megfogott, mert elkezdtem gondolkozni, és tényleg. Aki nagyon kis elegáns és csini, az valószínű, hogy majdan valami tiptop, irodai, csillivilli melót szeretne sok fizuval. Egy bölcsész (elnézést, nem megbántásképp, elméletként, ami hibás is lehet), inkább vesz fel laza, alternatív ruhákat, egy föcis vagy bioszos természetközelieket. Persze most ez nem alapvetően attól függ, hogy hova járunk, ez csak jól szemlélteti többnyire, hanem a személyiségünktől, ami ugyebár azt is befolyásolja, hogy hova járunk.

Például egy bioszszakos lány, ha az a célja, hogy sokra vigye, mondjuk elismert, menő író legyen, aki a fókák lélektanát kutatja, az annak megfelelően a hétköznapjaiban is az egyéniségét kiejezően fog öltözködni: csinosan, kreatívan, természetesen. Egy olyan állatorvos, aki később haszonállatokkal szeretne foglalkozni, teljesen más ruhákat vesz fel, mint aki kis háziállatokkal. (Amúgy én is teljesen máshogy öltözködök, mint egy tipikus közgazdász.)

Szóval lehet, hogy van kapcsolat a munkánk, illetve érdeklődési körünk és az öltözködésünk között.

Ezt soha nem mondanám ki senkinek, de rádöbbentem, így magamnak talán mégis illenék.

Imádom azt, hogy gazdagok vagyunk. Ilyen szerintem még soha nem hangzott el a családunkban, mert nagyon személyesen és szerényen (álszenten?) kezelik ezt a kérdést a szüleim, de nagyon azt hiszem, hogy így van. Mármint nem ilyen rózsadombi übergazdagok vagyunk, hanem mittudomén megtehetjük, hogy elmenjünk évente horvátországba, meg télen többször síelni, és ha valamit szeretnénk, azt megkapjuk többnyire.

Ennek ellenére én abszolút nem vagyok eleresztve pénzzel, mert nem kérek, utálok kérni, de jó érzés, hogy nem kell azon aggódni, hogy mit fogunk enni meg ilyesmi. Hogy nem forognak a gondolataim egyelőre ilyen kérdések körül. És nagyon szeretem, amikor anya meg apa vesznek, mittudomén sidzsekit, mert úgy érzem, hogy van pénzünk és ez tök jó érzés.

Amúgy ez teljesen egy olyan téma, ami miatt valaki lenézhet, aki olvas, hogy ú micsoda sznob picsa, de szerintem hülyeség, ha az emberek nem mondják ki ezt a tök egyszerű igazságot, hogy szeretjük a pénzt, szeretünk (szeretnénk) gazdagnak lenni, ez nem szégyellnivaló és nem életcél, ugyanolyan, mint bármi más kedvelem-érzés, a kérdés aztán már csak az, hogy ha valaki gazdag, akkor azt hogy és mire költi.

A múltkor volt egy csopitali, ahol nem voltam és elég családias hangulatú volt, mert olyan 10en vettek részt rajta, és kibeszéltek mindenkit, de az Eszti elmesélte nekem, hogy kiről mit mondtak.

Na és rólam például azt beszélték, hogy először nem tudtak semmiről sem beazonosítani, mert nem vagyok se magas, se alacsony, se vékony, se dundi, se szőke, se barna, se kreol, se fehérbőrű, se szép, se csúnya, se barnaszemű, se kékszemű, se semmi.

Hát elkezdtem gondolkozni, és ez tényleg így van. Nemcsak kívülről, hanem sokszor belülről is. Nem vagyok se kifejezetten intelligens meg zseni, de nem vagyok buta se. Néha kedves vagyok, néha meg undok. Sem irigy, sem nagylelkű. Néha vidám, néha egykedvű. Najó, gyerekes, az mérhetetlenül, de másrészt nagyon komoly is. Ezek most nagyon alap példák, de a legtöbb tulajdonsággal így van, akár jó ez, akár rossz.

Erre mondhatnám azt, hogy semmilyen vagyok, de valójában mindenből van bennem egy kicsi. És ezt nagyon szeretem, mert majdnem mindig meg tudom érteni az embereket, könnyen kiismerem őket és meglátom az indokaikat, és így nem ítélek el senkit és ritka, hogy rosszat gondoljak valakiről, csak azért, mert tett valamit.

De amúgy ez nagyon meglepő, hogy nem csak én nem tudok kiragadni magamból valamit, ami alapján könnyen felismerhető vagyok, hanem mások sem.

Most olyan érzésem van, hogy mindenki haragszik rám, vagy csak csöndesen elítéltek, a környezetem ugyan nem, csak egy valaki, de épp elég, hogy neki csalódást okoztam.

Mármint, hogy nem szakítottam.

Szóval az történt, hogy úgy mentem oda, hogy kész vége, megbeszéljük, hogy mi hogyan legyen a továbbiakban, és mégis legyen egy lezárása, egy formája, nem csak annyi, hogy pá. Beszélgettünk, és jó volt, és furcsa volt, mert annyira lezártnak tekintettem a dolgot magamban, hogy mikor M. le akart kapni, akkor reflexből elfordítottam a fejem. De aztán (sajnos, nem sajnos) elcsábultam és hagytam magam. (Szavazhatnánk, hogy ez ki szerint megalázó nekem. Ha valaki esetleg.. de csak őszintén.) Mert ugye nekem nem azzal van a bajom, mikor jó együtt, hanem amikor rossz.

És megéltem: hogy képes vagyok szakítani, hogy nem esek szét tőle, hogy van lelkierőm odaállni és azt mondani, hogy vége. (Jó nem sikerült teljesen, de azért én még sose szakítottam ilyen komoly, őszinte, hosszú kapcsolat után, és járni se rögtön tanulunk meg ugyebár.)

És amin a Judittal (ő protezsálja a legjobban, hogy szakítsak már, mert ez borzasztó) a legnagyobb konfliktusunk van, és nem értjük meg egymást az az, hogy ez a szakítás jelenleg nekem nem egy lépés, hanem egy folyamat.

Felmereng a gondolat. (június)
Erősödik a gondolat. (július)
Megemlítem veszekedések alkalmával, hogy inkább fejezzük be, de senki sem veszi komolyan. (nyártól)
Átélek egy próbaszakítást, egy milyen lenne ha-t.
Elhatározom magam. (szeptember)
Megpróbálom, nem megy. (szeptember)
Megpróbálom, megint nem megy. (október)
Elcsábulok. (október)
Átélem, hogy meg tudom tenni. (október)

A többi lépés a jövő zenéje, de a lényeg, hogy nem állok egy helyben, nem vagyok beszorulva, mozgok és változnak a dolgok, még ha nem is látszik ez kívülről. Szerintem ez a lényeg. Hogy közben mi minden rosszat, hibásat, jót élek meg, az más kérdés.

Nagy lelkiismeretfurdalásom közepette (az anyával való undokságom miatt) nekiálltam valami jót tenni és így elkezdtem leszedni a ruhákat.

Csöndes házimunkák közben pedig szeretem hallgatni Pál Feri atya előadásait (azt hiszem, már írtam róla itt). (És ha valakit érdekel, az szóljon, mert nagyon nagy örömmel küldeném bárkinek az előadásait, mert szerintem fanatsztikusak!!)
Sose tudom követni, hogy épp mi a téma, mert imád nyolcvan pontot kitalálni valamiről, de nem is fontos, mert a fonalat azonnal fel lehet venni. No és mit hallok? Hogy mindenkinek megvan ugye a maga kis nyavalyája.

"Huszonhárom. Kapcsolatokat nem tud lezárni, belőlük kilépni."

Milyen ismerős... De komolyan, ez nekem a bajom.
Volt az osztályom, de átalakult, én meg megszenvedem a kilépést belőle.
Voltak Déék, de elköltöztek, és meg fog szakadni emiatt a kapcsolatunk.
Van tesóm, de most éppen nincs, majd visszajön.
Volt M., és a múlt idő ellenére nem tudom vele lezárni.

Meg kell tanulnom elfogadni, hogy az életünk során több-kevesebb ideig társakkal megyünk együtt, akikkel jó, akiket megszeretünk, és akikkel később elválnak az útjaink.

Nekem borzasztó ebbe belegondolni, hogy akit megszerettem, gyakorlatilag elveszítem, pedig nem, csak ennyi volt mostanra a közös történetünk.

Azt hiszem, ebben a mostani életszakaszomban ezt kell megtanulnom-átélnem.

Ez most külső szemmel valószínű nem lesz szórakoztató, de hadd meséljem el, max magamnak. :)

Szóval Az Emberek (Állatok). Akik nekem fontosak. Egyesével meg egyben.

1. Család. Anya apa mama papa. Az Eb. Ők a biztonság és a háttér.

2. Tesóm, Ameikában lebzsel, úúaa hiányzik ám nagyon.

3. Juli. Régi legjobb barátnő, mostanában.. kitudja? Nagyon alakulóban vagyunk.

4. M. Senkinek sem kell bemutatnom, legendás. :D

5. A kedves T. Mostanság a legjobb fiúbarátomat testesíti meg, és imádomm. Síelést szervezünk meg marháskodunk meg meghallgatjuk egymást.

6. CséGé: M. legjobb barátja, jóban vagyunk, szeretek vele beszélgetni meg vízipipázni, aranyos és kedves. Az M.mel közös barátikör tagja.

7. Du: Régi osztálytárs, barátnő, kevés EQval és sok bolondsággal, szintén M.mel közös barát a pasijával, Mkk-val együtt.

8. Zsófi: Tesóm itthonragadt barátnője, horvátországi nyaralótársam, egyszerűen imádom őt is.

9. Régi osztálytársak. Szinte az összes ilyen testvéri szinten van nálam, úgyhogy nem sorolom fel őket egyenként, de ha bárki éjszaka hívna, hogy para van, csak úgy ugranék.

10. Judit. Ősrégi gyerekkori barát, aki néha eltűnik, néha felbukkan, néha furcsán változik, néha olyan, mint én pont, de örökre sose veszik el.

11. Egyetemi csopi. Úú de nagyon sokfélék. Nagyon nem látom őket egységesnek, sőt még csak nem is a közösségem, de van 8-10 ember, akiket nagyon kedvelek közülük.

12. Déék, akik most elköltöztek, és nagyon nagyon hiányoznak. A családjuk úgy összességében: Dé a sulikezdésével, a mama a kedves bölcsességével, a papa a mókás világszemléletével és a kicsi babusz, úgyszeretem őket.

UPDATE (kihagytam őket dehülyééé vagyok):

13. Sanci édes, aki már mondhatni, hogy felnőtt barátom, mert komoly 18 voltam, mikor megismertem, ez az egyik, a másik pedig, hogy a kapcsolatunk nem a gyakori találkozásokon, hanem a sok intuíción és szereteten alapul. Iszonyúan tisztelem, annyit vállal és annyit bír, olyan bátor és erős és kitartó és kedves és csodás..

14. Alkusz. Tesóm gyerekkori barátja. Kicsit hosszú sztori, és nagyon hullámzó. De fontos nekem ő.

 

Olvastam már pár helyen és mindig késztetést érzek minden teszt, kérdőív stb kitöltésére, bármi aminél magamon gondolkodhatok, jöhet. Plusz az időt, ezt a csúnya hosszú időt el kell ütni valahogy anélkül, hogy bedepiznék.

Kedvenc:

* Étel: smarni, borsóleves, és minden ami a mama főztje, de az inkább a hangulat és a szeretet miatt
* Ital: tea
* Alkohol: mostanában fröccs. plusz koktélok, meg mindenféle enyhe kevert. vbk, vodkanarancs, bacardikóla és társaik.
* Szín: zöld.
* Együttes: aktuálisan a Quimby.
* Színész: nincs nekem ilyen.
* Színésznő: Diane Keaton
* Film: Forrest Gump, Micimackó.
* Szám: zenében mondjuk a New Soul Yael Naimtól. Numerikusan a 6.

Hiszel-e:

* Horoszkópban: naná, exit horoszkóp alap. :P najó, nem igazán, de asztrológiában igen.
* Istenben: nem vallás szerint, de mindenképpen.
* Túlvilágban: mármint hogy a halál után nem semmisülünk meg? szerintem ezt mindenki tudja valahol.
* Földön kívüliekben: biztos vannak valahol, de nem szívesen kerülnék kapcsolatba velük.
* Magadban: persze. teljes mértékben. még ha néha el is felejtem.

Mit gondolsz róla?

* Álmok: nagyon szeretem és fontosnak tarttom őket csak általában nem emlékszem rájuk.
* Szerelem: háát. azt hiszem én most nem vagyok szerelmes. csak menthetetlen. nem tudom.
* Élet: nagyon nehéz.
* Halál: az sem könnyű, de hát a születés se.
* Dohányzás: néha. de mióta láttam a bodieson azt a fekete tüdőt, inkább nem.
* Káromkodás: néha rámragad, ha a közelemben sokat káromkodnak, de amúgy nagyon nem az én stílusom.

Egyik-másik:

* Vanília-csoki: csoki.
* Sör-bor: bor. a sört utálom.
* Szárazföld-tenger: szárazföld. a tenger éjjel félelmetes.
* Fekete-fehér: fehér.
* Hideg-meleg: meleg.
* Nap-Hold: Nap.
* Állat-ember: nem összehasonlíthatóak szerintem.
* Rend-rendetlenség: rendetlen vagyok de rendszerető. csak lusta.

Közösség:

* Szeretsz vásárolni?: úú nagyon. szeretem a ruhákat és efféléket (mert hiú vagyok és önbizalomhiányos) és szeretem új, klassz dolgok birtokosának érezni magam.
* Szeretsz emberekkel találkozni?: igen, spontánul és direkt is. leginkább persze azokkal, akiket szeretek.
* Szeretsz otthon lenni?: igen, nagyon szükségem van a nyugira, az egyedülléetre és a pihenésre.
* Hogy jössz ki a környezeteddel?: családdal többnyire jól, a konfliktusos felnövés mondhatni elmúlt. közösséggel jól, most már nem szoktam furán érezni magam szinte soha, idegenek között sem. egyes emberekkel szeretek beszélgetni. M.mel, hát, tudjátok.
* Mikor ismerted meg a mostani legjobb barátodat?: nem tudom megmondani, ki a legjobb barátom.
* Szeretsz középpontban lenni?: néha. nem jellemző igazából.
* Szereted, ha boldog emberek vesznek körül?: igen. felvidítóak vagy együttörülősek.
* És ha szomorúak?: azt is, együttsírósak vagy vigasztalósak.
* Milyennek tartanak a többiek?: nem tudom. tényleg nem. általában szeretnek vagy úgy csinálnak, de sokszor fogalmam sincs.

Előfordult már hogy:

* Ültél repülőn?: igen. utálok repülni, túl szűk a hallójáratom vagy mim, fáj és utána napokig be van dugulva a fülem.
* Voltál külföldön?: igen.
* Sírtál mások előtt?: szerintem kábé mindenki előtt, aki minimum egy éve ismer. továbbá villamoson, héven, utcán. nem illik, tudom, de akkor sem szégyen szerintem.
* Másztál fára?: a szomszéd fájára cseresznyét szedni még most is minden évben.
* Találkoztál már híres emberrel?: múltkor láttuk novák pétert az oktogonnál.
* Eltört egy csontod?: nem, soha.
* Be kellett feküdnöd kórházba?: egyszer, pár napra, valami borzasztó volt, életem egyik legrosszabb élményeként maradt meg.
* Telefonbetyárkodtál?: fiúkkal sokszor, de nem vagyok jó benne.
* Lógtál az iskolából?: gondolom itt a gimi számít csak, de megesett párszor, persze a közös lógás a legjobb, együtt barátnőkkel, szervezetten. ki kell élvezni. nekem nagy élmény maradt az a pár lógásos nap évente.
* Úsztál a tengerben?: igenigenn, sőt már le is tudok menni úgy 2-3 méter mélyre :)
* Voltál templomban?: 3 és 17 éves korom között minden vasárnap, családi kötelezettség, egy életre elég volt.
* Fent maradtál egész éjszaka?: egyszer talán. de többnyire minimum 1-2 óra alvás becsúszott.
* Táborban voltál?: sokszor, olyan 2.os koromtól mostanáig. a legjobb a fürkész manó tábor volt.
* Gondolatban megöltél-e már valakit?: nem. csak gumikalapáccsal akarom fejbevágni, ha nagyon dühös vagyok valakire.
* Volt-e már autóbaleseted?: egyszer, de semmi komoly.

Egyéb:

* Jobb vagy balkezes vagy: jobbkezes.
* Mi van az egérpadodon?: nincs egérpadom.
* Mi van az ágyad alatt?: ágyneműtartó, kosz, beesett tollak. és gyanítom, hogy a szempillaspirálom is.
* Mitől félsz a legjobban?: hogy elvesztem a bizonyosságokat.
* Mi jár most a fejedben?: az M.mel való kapcsolatunk.
* Leggyakrabban használt szavak?: nem tudom.

Múlt:

* Akit a legjobban hiányolsz: most épp tesóm. de a jövőben vissza fog térni, úgyhogy ez szerencsére csak időleges. :)
* Amit a legjobban hiányolsz: azt, amikor minden egyes nap örültem annak, hogy bemehetek az osztályomhoz.
* Életed legszebb időszaka: a tavalyi.
* Életed legrosszabb időszaka: az ovis időszak, illetve mikor 7.ben össze voltunk veszve a kedves T.vel
* Ha visszamehetnél az időben, hova mennél: az első kapcsolatomhoz, megfigyelni milyen cikis és fura módon viselkedtem.
* Egy dolog, amit megbántál: egyszer nem álltam ki egy barátom mellett.
* Egy dolog, amit elfelejtenél: nincs ilyen.
* Mi akartál lenni, ha nagy leszel: stewardess.

Jövő:

* Állás: mindegy, csak szeressem.
* Házasság: nem hiszek benne. de lehet, hogy ha jön az igazi, akkor majd elkezdek hinni.
* Gyerekek: gyerekeket viszont mindenképp szeretnék, méghozzá olyan 25 éves koromig az elsőt. jó terv.:)
* Fiad neve: Dávid, Áron, Barna
* Lányod neve: Lilla, Mirjam, Jázmin, Zsófi. amúgy ez a vezetéknevüktől függ, szerintem a legfontosabb, hogy a kettő együtt szépen csengjen.
* Hol fogsz lakni: városilag majd kiderül, lakásilag-házilag.. mindegy, csak boldog otthon legyen.
* Mit fogsz csinálni húsz év múlva: dolgozom a munkát, amit szeretek, nagyon figyelek a kapcsolatomra a férjemmel/párommal, akármi, megértően állok a gyerekeim kamaszkorához.

Tegnap beszéltem telefonon Julival, a gimis legjobb barátnőmmel és még mindig annyira megdöbbent, hogy mennyire megváltozott az elmúlt néhány hónap alatt.

Amíg egy órán keresztül beszéltünk, nem igazán mondott jó dolgokat vagy örömöt, viszont elmesélte, mennyire kiakadt, mert a családja szerint pánikbeteg, pedig nem is az (szerintem már a családja is aggódik, annyira antiszociális), hogy milyen szar az egyetem, az órái, az évfolyamtársai, egy helyes srác sincs, X és Y milyen idegesítőek, mert folyton tapadnak rá, Z tök hülye, mert nem akart közösen menni pisilni, neki nincs kedve ehhez, sem ahhoz, az egyetlen lényeg, hogy békén hagyják és kész, és különben is.

Iszonyú fárasztó volt. Olyan érzésem van, hogy teljesen magába zárkózott és mindent elutasít, és ez szörnyen szar, mert tudom, hogy belül mennyire egy klassz, őszinte, kreatív, bohó, vidám ember, akinek ezt az igazi oldalát teljesen elnyomja az, hogy úgy érzi, nem tud megfelelni a világ elvárásainak szépségben, okosságban, nyitottságban, bevállalósságban stb. Egyszerűen kattog rajta az agyam és nem tudom kiverni a fejemből.

(Dögmeleg van.)

Azt hiszem, egy gyerek nevelésében egyáltalán nem lényegesek annyira az ilyenolyan neveleési elvek és blablák, mint az, hogy a kiskölyök érezze, hogy a szülei szeretik egymást, nomeg persze őt is, és harmonikus, vidám családi légkör legyen.

Úgyhogy ha gyerekem lesz, akkor előtte megbizonyosodok arról, hogy boldog otthon tudok neki nyújtani.

Szép elmélet. :)

Egész héten ketten vagyunk az irodában az egyik csajszival, Mónival. Jó sokat beszélgetünk.

Móni speciel keresztény, méghozzá nagyon (amúgy nagyon kedves és figyelmes, abszolút pozitív oldalát mutatja a keresztényeknek), és megint előjött belőlem ez az érzés, hogy a keresztények iszonyú létbizonytalanságban élnek. Reménykednek persze, meg bíznak, de egy büntető istenben hisznek, és igazából fogalmuk sincs, hogy mi a csudát csinálnak ők itt, mert hiába gyártanak elméleteket, mélyen belül tudják, hogy hamisak ezek, és nem értik.

Amúgy ez csak egy benyomás. És tudom, hogy nekik ez most jó, ebben hinni, deazért.. hát akkor is. Olyan rossz lehet.

Rájöttem, hogy a szülinapokat tulajdonképpen nem azért ünnepeljük, mert ajándékot kapunk, vagy mert eltelt egy év és háhá, múlik az idő, hanem mert örülünk annak, hogy megszülettünk. Vagyis annak, hogy élünk. Asszem ilyenkor minden ember egy napra átérzi a boldogságot, hogy világra jött és itt van a földön, akik pedig felköszöntik, azok kifejezik az örömüket, hogy része az életüknek és hogy ők is boldogok, hogy él.

Ez olyan klassz, nem?

Tegnap azt mondta az Ákos, hogy rám a Melinda név illene (a többiek meg helyeseltek).

Amúgy ez igaz, szerintem is illene hozzám, kívülről nagyon, meg belülről is eléggé, nem mintha sok Melindát ismernék, ez inkább olyan érzés, csak kár, hogy nincs valami rég elfeledett, de klassz jelentése, ami a legtöbb névnek azért szokott lenni.

Hazajöttem 7 fele, mert hiányzott már a kis kényelmem, ágyikóm, konyha, rántott tök, M. meg drága volt és hazakísért, itthon döbbentem rá, hogy a kulcsom a fal túloldalán lapul. Kicsit hisztiztem meg dühöngtem magamra, aztán bementem érte a deákra, csöpögött az eső, tesómtól megkaptam az ő kulcsát, hazafele jövet pedig a héten már másodszor áztam bőrig a megálló-lakás közötti röpke párszáz méteren.

Magammal szemben érdekes, hogy simán megbocsátok mindenféle érzelmi problémát, aggódást, félelmet, de ha a felelősségteljes kérdésekben hibázok, elfelejtek egy rámbízott dolgot, csinálok valami butaságot, teljesen ki bírok kattanni magamra, pedig gondolom mindenkivel megesik néha.

Voltunk nődokinál, eljött M. is megtekinteni.
Épp ideje volt, tekintve, hogy 1. már másfél éve rendszeresen járok hozzá gyógyszit iratni fel 2. véletlenségből mindketten ennél a bácsinál születtünk:). Így hát megkaptam a HPV oltás kettes számú adagját. (Összesen amúgy 3 van és mindegyik 30 rugó, ami egyszerűen szemétség, az állambácsi is jobban járna szerintem, ha támogatná, mint így az évi 1000 új beteggel.)

Utána elnéztünk a Gödörhöz, mert ilyen tilosrádiós cuccmucc volt, ittunk egy sört (kettőt), és közben beszélgetvén szóba került A Jövő.
Noéshát mondtam M.nek, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nem mernék nagyobb kaliberű dologba (pl gyerek) vágni bele vele együtt. Mert annyira máshogy oldjuk meg a problémákat, és reagáljuk le a feszültséget, hogy nem lennénk képesek közösen, egymást támogatva vergődni át a nehézségeken, emiatt eltávolodnánk egymástól, és az rémes lenne, de nem mehetnénk szét, hiszen szegény gyerkőc(ök). Komolyan, szerintem nincs rosszabb egy szar házasságnál.
De azért érdekes volt vele ezt így megbeszélni. Az mindenesetre nagyon pozitív, hogy egyáltalán nem söpörjük szőnyeg alá a problémákat. Olyan jó lenne, ha kicsit jobban idomulnánk egymáshoz.

M.mel a kapcsolattartási formáink.

1. személyesen többnyire minden szép és nagyszerű, szivecskék és boldogság. Kivéve, ha balhé van, olyankor gyülekeznek fölöttünk a viharfelhők és belénkcsapnak a villámok.

2. telefonon valami katasztrófa, rossz a vonal, süket vagyok, nem értem, mit mond, visszakérdezek, ideges lesz, nem kérdezek vissza, legközelebb lebukok, mikor visszautal arra, amit mondott, ilyenkor én vagyok a hülye persze.

3. msnen kis langyoska vegetálás, nem igazi beszélgetés inkább információközlés, de azt legalább békében és kedvesen. Ráadásul ha felhúzom magam valamin, az nem feltétlenül tűnik fel, van idő lenyugodni meg minden (lásd a múltkor), pozitívabb ez így.

Több mint egy hete összevesztünk Julival. Nos, ő úgymond amolyan "legjobb barátnőm" volt 8 évig, a szó sokat hangoztatott, nem hagyományos és erősen kérdőjeles értelmében.

Az összeveszés tárgya egy félrértés, szerintem emiatt abszolút téves túldramatizálás volt, és szerintem annyira hülyén viselkedett akkor, utána, velem, másokkal, hogy részben feláll a szőr a hátamon tőle és iszonyúan elegem van belőle.
Másrészt viszont foglalkoztat, csomót gondolok rá, hiányzik.
Egy ilyen űr keletkezett az életemben általa, mégsem akarok kibékülni, odaállni elé és azt mondani, hogy hiányzol, mert... mert szimplán elegem van belőle, nem akarom újrakezdeni az órákig tartó, értelmetlen, röhejes, semmirőlszóló lelkizést.

Valahogy inkább úgy döntöttem ott belül, hogy ez így nem jó, és én, ha nem is zárom ki az életemből, ha ő nem lép, akkor hagyom, hogy kisétáljon. Ennyi. Most picit fáj, meg szar, meg rosszul esik, mert valakinek az elvesztése, kitudja, később talán megpróbálom rendbehozni a kapcsolatunkat, most viszont egyszerűen nem akarok foglalkozni vele.

Van egy visszatérő álmom.

Élek egy világban, körülöttem rengetegen, ismerősök és ismeretlenek. De minden zavaros, összemosódott, homályos, sodródok, más személyek és dolgok uralkodnak rajtam és ez rossz. Aztán egyszer csak eljön egy pillanat - nem minden álmodás alkalmával -, amikor hirtelen valami megváltozik a fejemben.
Innentől kitisztul az egész környezet, mindent jobban értek, nem kerülök befolyás alá, hanem valahogy a környezetem fölött állok, színes lesz az álom, és tudok repülni.

Miért veszünk össze halálosan egy apróságon? Miért borulok ki gyakorlatilag ok nélkül és lesz a hópehelyből lavina? Miért nem lehet béke, nyugalom, szeretet, bensőségesség? Miért kell elcseszni egy hétvégét, ami szép is lehetne?

Bármennyit gondolkozok rajta, egyre inkább arra jutok, hogy igenis akarjuk (akarom), hogy legyen konfliktuus, lehessen szenvedni ("ha jön az igazi azt két nap alatt megunom, ha kicsit szenvedhetek nem öl meg az unalom"), lehessen drámázni.
Annyira kemény szembesülni azzal, hogy itt ez a szar helyzet, utálom, de biztos, hogy valahol belül élvezem és át akarom élni a konfliktust, a szenvedélyt, fájdalmat, megalázkodást, összetipródást.

Olyan érdekes, hogy a blog egy kicsit élő dolog.

Amikor olyan blogolós hangulatban vagyok, mintha egy hullámhosszra kerülnék magával a bloggal is, még ha furán hangzik is. Ha pedig sok mindent nem írok le, amit szeretnék, vagy nem találom a hangot, a szavakat, vagy nem fordítok energiát az érzéseim kifejezésére - akkor ritkábban írok, ellaposodik az egész. Aztán persze újra fel lehet rázni.

Nem fura a gondolat, hogy ápolni kell a kapcsolatot a bloggal? Mint egy emberrel, egy háziállattal. Akár még egy tárggyal is el tudok képzelni kapcsolatot, hiszen megfogható. Viszont mivel az internet nem megfogható, olyan illékony és nehezen elképzelhető maga a rendszer a számomra (még ha az életem óriási része is, dehát a világgal is így vagyunk), ezért az az érzésem vele kapcsolatban, hogy sokkal gyorsabban teremtődnek benne a gondolataink valósággá. Valahogy inkább a szellemi síkon van, mint az anyagin.

Vannak a mesék, vannak a regények, meg van az élet. Szerintem az a különbség köztük, hogy mennyire fekete-fehér, jó-rossz alapon osztanak fel mindent.

A mesében van a sárkány és a királyfi. Fehér és fekete, mint egy ceruzarajz.

A regényben van a főhős és köre, akikkel szimpatizálunk, és a többiek, akikkel nem. Mint egy régi filmben, a szürke árnyalataival.

Az életben viszont csak szemszögek vannak, és mindenki azt hiszi magáról, hogy ő a jó, és mások a rosszak. És talán mindenkinek igaza van. Színek kavalkádja a világ.

Keresztény családba születtem. A szüleim kicsi koromtól vittek minket a tesómmal templomba, minden vasárnap délelőtt.

Az első vallásos emlékem az, hogy olyan 6 éves korom körül olyan helyre jártunk, ahol a gyerekeket az első sorokba ültették, együtt. Egy pár gyerekkel olyan hangosak voltunk és olyan jól éreztük magunkat, hogy a pap ránkszólt. Nem okozott túl nagy lelki károkat, inkább mókásnak találtuk.

Aztán, ugyanez a templom, 8 éves korom körül nagyon belelkesedtem, és egyszer hazafele a kocsiban komolyan fontolgattam, hogy apáca leszek.

10 évesen elkezdtem egy nyolcosztályos vallásos gimibe járni (ki is tartottam, van benne még 18 napom.) Közben átmentünk egy másik templomba, ahol jártam hittanra is, de sem a hittanórákban, sem a misékben, sem az iskolai hittanban nem volt olyan, ami megfogott volna.

Pár év elteltével kezdett egyre több dolog nem tetszeni a kereszténységben. Egyre szkeptikusabb lettem, aztán 15 éves korom környékén találkoztam a Beszélgetések Istennel című könytrilógiával. A benne levő gondolatok nagyon tetszettek, és a legtöbbel ma is egyetértek. Szerintem olyan gondolatokat ír le, amik a 21. században a legjobban kifejezőek, újak és igazak, érdemes elolvasni.

A kereszténységgel viszont egyre inkább szembefordultam. Ehhez az is hozzájátszott, hogy a családi templom nálunk gyakorlatilag 17 éves koromig kötelező volt.

Aztán, nemrég kaptam M. anyukájától egy cd-t, amin Pál Feri előadásai vannak rajta. Pál Feri egy katolikus pap. És ennek ellenére fantasztikus. Ma az egyik előadását hallgatva aha-élményem volt. Azokat a keresztény tanításokat, amikre mindig nagyon erőteljes NEMmel reagáltam (pl utolsó ítélet), ő érthetővé teszi, más jelentésbe helyezi.

Nem hiszem, hogy valaha is újra kereszténynek vallom majd magam, de legalább toleránsabb-elfogadóbb leszek.

Elkezdtem gondolkodni egy kérdésen, amire szeretném tudni a megoldást, és azt hiszem, feltéptem egy sebet magamban.
És ez egy olyan seb, aminél jobban még sose bántottak, és akkor nem rendeztem le magamban. És néha előjön a gondolataimban, kis negatív felhang vegyül a szóhoz az érzéseimben, de nem rendeztem le. Akkor azért nem, mert nem volt rá meg a lehetőségem. Sem leírni, sem elmondani, sem megélni a fájdalmat. Úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna, mert ezt várták el. A másik, talán jobb megoldás az lett volna, ha szépen felpakolok és hazajövök, de ezt nem tettem meg.

Az a baj, hogy ezzel nem tudok egyedül mit kezdeni. El kellene mondanom valakinek, de olyannak, aki megérti és nem használja fel ellenem.

Egész nap olyan érzésem van, hogy valami nagyon nincs rendben. Egy nyomasztó, nehéz érzés a gyomrom tájékán, ami azt sugallja, valami nem jó.
Ráfogtam már az időjárásra, a pasi hiányára, az úszásra menésre, de hiába, nem múlik el, hiába süt ki a napocska, hiába keres kedvesen a pasi és hiába vagyok túl az uszin.

Nem tudom.

Lehetséges, hogy szeretetre vágyom. Olyan igazi, meleg, rendes törődésre. Amiről nem lehet elmondani, hogy ezt és így szeretném, csak megkapni lehet. Kívánságműsorra ez sajnos nem megy (nem mintha lebecsülném a kívánságműsor erejét, igenis nagyszerű hatást lehet vele elérni egyes esetekben, csak ez nem az).

És ebben az esetben lehetséges, hogy ez a zavaró nyomás a belsőmben nem más, mint szomorúság egy vágy miatt, amit nem tudok megszerezni, legfeljebb megkapni, de nem rajtam múlik.
Tehetetlenség.

(És utálom az msnt! Nem lehet benne rendesen elmesélni a dolgokat, hogy mi jó történt velem, vagy vele, csak egyszerű tények és kész. Utálom a tényeket.)