macskakaparásocskák

Befejeztem az utolsó Harry Potter kötetet.

Mondjuk annyira nem volt nagy újdonság, mert már olvastam angolul, de ez annyira nem jelentett sokat, mert nagyjából annyi maradt meg, hogy hepiend lesz.

Szóval érdekes volt benne néhány dolog.
(Akkor most aki még nem olvasta, az hagyja ki a következő bekezdést.)
Például amikor élet és halál között lebegnek, akkor azt annyira érdekesen találta ki Rowling. És ahogy azt írja, ebben a világban Harrynek csak kívánnia kellett valamit, és a gondolatai azonnal valósággá váltak.

Amikor a legelső könyv megjelent, 4.es voltam, és így pont úgy alakult, hogy nagyjából akkor olvastam az egyes részeket, mikor olyan idős voltam, mint Harryék. Aztán volt egy elég durva harrypottermániás időszakom is úgy 11-12 évesen, amikor teljesen megszállott voltam.

Persze megfordult a fejünkben az általános iskolás barátnőimmel, hogy mégis hogy találhat ki valaki egy ennyire frappáns és klappoló történetet - fú, biztos valódi ez a világ, és a szülinapunkon vártuk a bagolyhozta levelet.
Ami persze nem jött és aztán elég rövid időn belül abbahagytuk az ötletelést egy mágikus párhuzamos világról, de így a könyvek végére érve mégis arra jutottam, hogy lehetnek benne nagyon is igazi dolgok, mert olyan az egész, mint egy hatalmas tanmese.

Mert ami minden könyvben benne van és a fő mondanivalót jelenti, az leginkább annyi, hogy van olyan mágia, ami a hókuszpókusznál sokkal többet ér: az az erő, ami a bátorsággal, önzetlenséggel, szeretettel jön létre.

Szóval igaziból egy mese. Kicsit véres mese, az is lehet, hogy felnőttmese, de attól még mese, a szó legpozitívabb értelmében.