A múlt héten épp egy kiválasztott csodás pólót készülődtem fizetni a Zarában, mikor M. felhívott, és mikor mondtam, hol vagyok, elkezdett pampogni hogy úú megint shoppingolok. (Amúgy egyáltalán nem vásárolok sokat, csak nekem nem hoz anyukám minden héten ruhákat, mint neki.)
Úgy felhúztam magam, hogy a felsőt felakasztottam az első utamba kerülő akasztóra, és kiviharzottam az üzletből.

De a póló egész húsvétkor kísértett és ilyeneket üzengetett nekem a széllel, hogy vár rám és olyan jól áll nekem, és a fűzöld annyira illik az arcom meg bőröm színéhez. Egyszóval hívogatott, mint Micimackót a mézescsuprok.

Úgyhogy ma teljesen ártatlanul bementem a Zarába megnézni, hogy véletlenül netalántán esetleg nincs-e még meg ez a póló, ebben a színben, az én méretemben.

Lehet találgatni, mi lett a történet vége:
a, nem volt meg, úgyhogy rájöttem, valójában nem is akartuk igazán egymást és mégsem volt sorsszerű ez a találkozás.
b, megvolt! Gyönyőrű volt! Engem akart! Hát megvettem.
c, annyira csábított ő és ráadásul még egy fekete, sportos nyári gatya, hogy 2 csodás darabbal távoztam.
d, a mesés zöld felső csak XL-es méretben volt, találtam viszont helyette egy szexi leárazott farmert.