macskakaparásocskák

(Mostanában csomót kell szenvednem, hogy a blog.hu hagyjon postot írni, hát segítség, így el fog szállni az összes ihletem.)

Picikét álmos posttá is fogok válni, legalábbis amíg tart ez az óriási kegy és emlékszem az álmaimra. Ma nagyon jót álmodtam, ez egy visszatérő álmom azt hiszem.

Olyan 10 másik emberrel voltam együtt, jól ismertem közülük mindenkit álmomban, de senki sem volt azt hiszem olyan, akit a valóságban is ismerek. Egy dologra készültünk, amit gyakran szoktunk csinálni, és én jól ismertem, valahogy mégis most csináltam először. A természetben voltunk, volt rajtam egy hátizsák, amiből mindenfélét ki kellett pakolnom, de a telefonom meg egyebek benne kellett, hogy maradjanak, amit később nem is értettem, mert úsznom is kellett, és ezen gondolkoztam álmomban, hogy miért nem fog tönkremenni a kütyü. Szóval rögtön bedobtak a mélyvízbe és először nekem kellett elérnem valahova (ez egy ilyen egyéni feladat volt, ami mindig más csinált, pedig tök jó volt, mászkálni kellett és úszkálni), majd valahogy feljutottunk mindannyian egy magaslatra, és alattunk volt egy hatalmas, fehér, természetes pálya, ami akár jég is lehetett volna, de nem volt olyan csúszósan veszélyes, és hó is lehetett volna, de ahhoz túl sima volt. Leginkább műanyag lehetett volna, de természetes volt. Úgyhogy hát nem tudom, mi volt, de ráálltunk és egyszerűen lecsúsztunk rajta, hihetetlenül gyorsan suhantunk, hatalmas kanyarokkal, igazából félelmetesnek kellett volna lennie, és majdnem az is volt, de csak egy pillanatig, míg eszembe jutott, hogy talán nem kéne félnem? Csomó ideig siklottunk ezen a helyen, tök szép volt. Aztán leértünk az aljára, és úgy kellett visszaérnünk az eredeti kiindulási helyünkre, hogy leültünk és odagondoltuk magunkat, és hopp, ott teremtünk. Nagyon hitetlenkedtem álmomban, hogy hogyan működhet ez a gondolatban utazás, eltűnés és felbukkanás, hoppanálás, vagy micsoda, de ment.