macskakaparásocskák

Most olyan érzésem van, hogy mindenki haragszik rám, vagy csak csöndesen elítéltek, a környezetem ugyan nem, csak egy valaki, de épp elég, hogy neki csalódást okoztam.

Mármint, hogy nem szakítottam.

Szóval az történt, hogy úgy mentem oda, hogy kész vége, megbeszéljük, hogy mi hogyan legyen a továbbiakban, és mégis legyen egy lezárása, egy formája, nem csak annyi, hogy pá. Beszélgettünk, és jó volt, és furcsa volt, mert annyira lezártnak tekintettem a dolgot magamban, hogy mikor M. le akart kapni, akkor reflexből elfordítottam a fejem. De aztán (sajnos, nem sajnos) elcsábultam és hagytam magam. (Szavazhatnánk, hogy ez ki szerint megalázó nekem. Ha valaki esetleg.. de csak őszintén.) Mert ugye nekem nem azzal van a bajom, mikor jó együtt, hanem amikor rossz.

És megéltem: hogy képes vagyok szakítani, hogy nem esek szét tőle, hogy van lelkierőm odaállni és azt mondani, hogy vége. (Jó nem sikerült teljesen, de azért én még sose szakítottam ilyen komoly, őszinte, hosszú kapcsolat után, és járni se rögtön tanulunk meg ugyebár.)

És amin a Judittal (ő protezsálja a legjobban, hogy szakítsak már, mert ez borzasztó) a legnagyobb konfliktusunk van, és nem értjük meg egymást az az, hogy ez a szakítás jelenleg nekem nem egy lépés, hanem egy folyamat.

Felmereng a gondolat. (június)
Erősödik a gondolat. (július)
Megemlítem veszekedések alkalmával, hogy inkább fejezzük be, de senki sem veszi komolyan. (nyártól)
Átélek egy próbaszakítást, egy milyen lenne ha-t.
Elhatározom magam. (szeptember)
Megpróbálom, nem megy. (szeptember)
Megpróbálom, megint nem megy. (október)
Elcsábulok. (október)
Átélem, hogy meg tudom tenni. (október)

A többi lépés a jövő zenéje, de a lényeg, hogy nem állok egy helyben, nem vagyok beszorulva, mozgok és változnak a dolgok, még ha nem is látszik ez kívülről. Szerintem ez a lényeg. Hogy közben mi minden rosszat, hibásat, jót élek meg, az más kérdés.