Valószínű ezt nem nagyon kiabáltam még el eddig, de megbeszéltük M.mel, hogy sítábor után szakítunk.
Hazajöttünk, szakítottunk.
Most nem tudom hova rakni magam. Pozicionálódnom kéne, mint ahogy egy hülye terméket pozicionálnak az emberek fejében valahova, de először sírnom kéne, vagy hajat mosnom, vagy heroest néznem, egyszerűen fogalmam sincs, remélem M.ben erős az akarat, hogy kirakjon az életéből, mert bennem nem nagyon (mondhatni nincs), habár sejtem én, hogy ez a legjobb, de ó, jaj, hogy éljek én így, mit kéne tennem most, nem vagyok túl kreatív, ami azt illeti.
Amikor még kicsi voltam, és jóban voltam magammal (különben ez tök érdekes kérdés, mostanában jóban vagyok az emberekkel, nem úgy magammal, ez negatív változás lehet), mikor még tiszták voltak a dolgok és érthetőek, akkor még tudtam, hogy mit kell ilyenkor tenni. De akkor még sokkal egyszerűbb volt a dolog, mert ha mondjuk az életem egy torta, akkor a legelső "szakításnál" egy igen-igen vékony szeletet kellett csak újrapótolnom. A másodiknál egy nagyobb szeletet, de mégiscsak szeletnek mondhattam. Most ellenben a fél torta elveszett, az életem nem is torta, hanem csak egy ormótlan sütidarab.
Ennek ellenére feltételezem, hogy a metódus ugyanaz talán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.