Sok mindenkit kellett végigjárnunk, így ma megoldottuk, hogy kocsival mehessünk. És volt egy pillanat, ott ültünk a kocsiban, mentünk az alkonyatban, Budán, már külvárosi részen, mellettünk a szürkületi erdő, egyszer csak elindult a rádióban a Kalandorok zenéje (Extrák; Filmzenék; Elviszi, itt lehet az egész számot meghallgatni), és ott voltak mellettem négyen, akiket egyenként és összességében imádok, mondták a kis zakkant poénjaikat, ilyen felnőtt emberek szintjén, mégis őrülten; beraktam ezt a percet az életem kincsesdobozába.
Legközelebb holnap találkozunk, de ez semmit nem változtat azon, hogy szomorú voltam, hogy el kell válni tőlük. Tudom, tudom, találkozunk holnap, holnapután, szombaton, de ez akkor is, annyira a vége.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.