Tegnap beszéltem telefonon Julival, a gimis legjobb barátnőmmel és még mindig annyira megdöbbent, hogy mennyire megváltozott az elmúlt néhány hónap alatt.
Amíg egy órán keresztül beszéltünk, nem igazán mondott jó dolgokat vagy örömöt, viszont elmesélte, mennyire kiakadt, mert a családja szerint pánikbeteg, pedig nem is az (szerintem már a családja is aggódik, annyira antiszociális), hogy milyen szar az egyetem, az órái, az évfolyamtársai, egy helyes srác sincs, X és Y milyen idegesítőek, mert folyton tapadnak rá, Z tök hülye, mert nem akart közösen menni pisilni, neki nincs kedve ehhez, sem ahhoz, az egyetlen lényeg, hogy békén hagyják és kész, és különben is.
Iszonyú fárasztó volt. Olyan érzésem van, hogy teljesen magába zárkózott és mindent elutasít, és ez szörnyen szar, mert tudom, hogy belül mennyire egy klassz, őszinte, kreatív, bohó, vidám ember, akinek ezt az igazi oldalát teljesen elnyomja az, hogy úgy érzi, nem tud megfelelni a világ elvárásainak szépségben, okosságban, nyitottságban, bevállalósságban stb. Egyszerűen kattog rajta az agyam és nem tudom kiverni a fejemből.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pudingocska · http://pudingocska.com 2008.09.09. 23:22:00
cickafark 2008.09.11. 09:59:30