macskakaparásocskák

Nem igazán szoktam meg, hogy valaki kommentel (kivéve persze pudingocskát és pinkpancsert, az teljesen más, én is olvasom őket, amolyan ismerősök), és ezért mikor Darful írt, kicsit meglepődtem és elkezdtem gondolkozni. Hogy is nézhet ki kívülről ez az egész szituáció... (Mondjuk Darful nem tudom, mennyire olvastál előző postokat.) Tudom nagyjából, hogy pudingocska mit gondol, de az ismerőseim többi részére nem támaszkodhatok, mert ők azt látják, ahogy viselkedek, illetve a konkrét eseményeket, de a legbelsőbb érzésekről és az ezek keltette gondolatokról nem sokat tudnak: ezek csak itt a blogban vannak benne.

Ahogy én látom ezt a helyzetet. Van egy kapcsolat, ami szépen indult, mert volt dolgunk egymással, és az ismerős-érzéssel indultunk neki, hogy nem vagyunk idegenek egymásnak, sose voltunk azok, még akkor sem, amikor nem találkoztunk. Összejöttünk, alakultunk, egymáshoz idomultunk, változtunk, sok mindent együtt átéltünk, élményeket, jó és rossz korszakokat. Aztán megindult a gurulás a lejtőn és egyre több lett a veszekedés, a megalázás, a méltánytalanság. És most ott tartunk, hogy nagyon közeledünk a vége felé. És Darfulnak igaza lehet, talán nem szép megvárni, míg elromolnak a dolgok, talán meg kéne adni a végének is a méltóságot, és ahogy érzem, hogy ez így nincs rendjén, ott befejezni.

Hát nekem ez nem ment, mert nem tudtam elviselni az elszakadás gondolatát. Vagy a rosszban levését, a haragét, egyszerűen szeretni akartam és szeretve lenni és kábé bármit hajlandó voltam megtenni a békülésért. Elviseltem csomó mindent, amit nem kellett volna. Nem voltam képes felállni és elmenni, nem is feltétlenül örökre, csak egy kis időre. Nem bántam, ha vesztek a röhejes kapcsolati játszmákban, nekem csak annyi volt a lényeg, hogy újra minden jó legyen. Felvállaltam a konfliktusokat - néha. Néha inkább csöndben maradtam, hogy csak ne veszekedjünk újra, legyen igaza.

És most ez kezdett kicsit megváltozni. Indult azzal az álommal. Aztán azt vettem észre magamon, hogy elkezdtek tetszeni srácok. Nekem basszus, aki az elmúlt években egy pasira se néztem úgy, hogy valaha is akármit akarnék tőle, mert szerettem M.et és nem kellett más. Ez a múlt héten volt és mostanra sokkal kevésbé érdekelne, ha összevesznénk, és csak azért nem szakítottam tegnap, mert úgy éreztem, meg kell adnom a tiszteletet és ezáltal a nyugodt, megbeszélős keretet, nem pedig egy összeveszés utáni kiviharzást. Ez egy teljesen új dolog nekem, sokkal közönyösebb és kegyetlenebb vagyok és a legviccesebb, hogy hazugnak sem igazán érzem magam, mert még mindig szeretem M.et. Csak most már minden egyes indokolatlan lecseszése, bazdmegezése, dühkitörése és besértődése után egyre kevésbé.

És hatalmas önzőség és hazugság, de még mindig nem állok készen, hogy szakítsak. Gyáva vagyok, tudom, Darful. Igazából mentségem sincs, egyszerűen nem vagyok képes rá még. De lehet, hogy ez is csak duma.