macskakaparásocskák

Egyszerűen, egyszerűen nincsenek szavaim. Nem tudom kifejezni, hogy mennyit jelentettek és jelentenek nekem. Ők. Hogy bárki ellen kiállnék értük és megvédeném őket. Hogy mindig őket választanám, hogy sose árulnánk el egymást, hogy van a sok-sok ember és vagyunk mi, és hiába lesznek jó haverjaink, munkatársaink meg pajtijaink, mi majdnem család vagyunk. Hogy mennyire jó volt reggel bemenni közéjük és mindenkitől őszinte mosolyt, puszit, ölelést kapni, és mennyire megtanultunk közösen dönteni, mindent 80szor átszavazni, konfliktusokat békésen lerendezni, komoly és komolytalan dolgokról a másikra figyelve beszélgetni. És úristen, hány szünetet visítottunk végig egy-egy doga előtt és hányszor tartottuk egymásnak a hátunkat, és megtanultunk igazán tanulni, felelni, elvárásokat teljesíteni, csapatmunkában dolgozni, rendszerezni és szervezni. És közben ott voltak a családokban levő válságok és tragédiák és mindenki a másik részéve vált. Emlékszem, 7.ben minden szünetben az ablakban ültünk a Ferivel és beszélgettünk.

Olyan erősek voltak ezek a kötések és most olyan nehéz, hogy... mi lesz velük?

3 királylány, 3 hippi, kinn ültünk a fűben a deákon, a hippik hajpánttal, batikoltan, színesen, a királylányok fodrosan, pasztellen, nagy szempillákkal, és egyáltalán nem viselkedtek királylányokhoz méltóan, szívtunk egy cigit, énekeltük a márminálunkbabámot, sütött a nap az árnyékok közé, meleg volt, nevettünk a kicsivel.

Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz befejezni a középiskolát, elballagni, elhagyni az osztályomat, hát én nem, soha. Mindig  azt hittem, majd sírunk együtt egy csomót aztán kész. De nem, egyáltalán nem ez van, hanem helyette már napok óta csak búcsúzunk. Tanároktól, iskolatársaktól, egymástól, óráktól, utolsó kedd, utolsó szerda, utolsó matekóra. És persze nem sírok, csak egyre jobban és jobban nyomaszt ez a hülye érzés, hogy vége.