Az első vallásos emlékem az, hogy olyan 6 éves korom körül olyan helyre jártunk, ahol a gyerekeket az első sorokba ültették, együtt. Egy pár gyerekkel olyan hangosak voltunk és olyan jól éreztük magunkat, hogy a pap ránkszólt. Nem okozott túl nagy lelki károkat, inkább mókásnak találtuk.
Aztán, ugyanez a templom, 8 éves korom körül nagyon belelkesedtem, és egyszer hazafele a kocsiban komolyan fontolgattam, hogy apáca leszek.
10 évesen elkezdtem egy nyolcosztályos vallásos gimibe járni (ki is tartottam, van benne még 18 napom.) Közben átmentünk egy másik templomba, ahol jártam hittanra is, de sem a hittanórákban, sem a misékben, sem az iskolai hittanban nem volt olyan, ami megfogott volna.
Pár év elteltével kezdett egyre több dolog nem tetszeni a kereszténységben. Egyre szkeptikusabb lettem, aztán 15 éves korom környékén találkoztam a Beszélgetések Istennel című könytrilógiával. A benne levő gondolatok nagyon tetszettek, és a legtöbbel ma is egyetértek. Szerintem olyan gondolatokat ír le, amik a 21. században a legjobban kifejezőek, újak és igazak, érdemes elolvasni.
A kereszténységgel viszont egyre inkább szembefordultam. Ehhez az is hozzájátszott, hogy a családi templom nálunk gyakorlatilag 17 éves koromig kötelező volt.
Aztán, nemrég kaptam M. anyukájától egy cd-t, amin Pál Feri előadásai vannak rajta. Pál Feri egy katolikus pap. És ennek ellenére fantasztikus. Ma az egyik előadását hallgatva aha-élményem volt. Azokat a keresztény tanításokat, amikre mindig nagyon erőteljes NEMmel reagáltam (pl utolsó ítélet), ő érthetővé teszi, más jelentésbe helyezi.
Nem hiszem, hogy valaha is újra kereszténynek vallom majd magam, de legalább toleránsabb-elfogadóbb leszek.
Hihetetlenül aranyos mese, nagyon tetszett.