Írtam msnen az exbarátomnak. (Nem, ez ma még nem M.)
Úgy egy éve nem beszéltem vele. Nem tudom, most pontosan mi ösztönzött. Talán csak kiváncsi voltam, meg akartam nyugtatni magam, hogy nem olyan rossz érzés, túl lehet élni, jó lesz ez, beszélhetünk utána is... áhh minek áltatom magam. Ez M.mel amúgy is annyira más.
Épp szakításban vagyunk M.mel. Vagyis megbeszéltük, hogy holnap (holnapután? Nemtom mikor lesz hajlandó) megbeszéljük, szakítsunk-e.
Izgalmas... valami újdonság legalább. És tökmindegy, előbbutóbb ígyisúgyis szakítanánk, ő legalább kedvére csajozhat egyetemen, nem tartom vissza, én meg kedvemre leledzehetek egy darabig szerelmi bánatban, és rakhatom össze magamat, de jó lesz.
Viszont reggel eléggé ki voltam borulva miatta, ezért nem ettem semmit, elmentem Annához, dumáltunk, klassz volt, de sajnos a tűző napos erkélyén cigiztünk egy kicsit, én meg nem cigizek elég rutinosan ahhoz, hogy tudjam, éhgyomorra nem szabad szívni, úgyhogy amikor jöttem haza a metrón konkrétan majdnem elájultam, ez volt életem leghosszabb utazásos 30 perce.
Nem vagyok elég, mert csak egy ember vagyok, nem a világ összessége. És ki választaná a "valakit" a "mindenki" helyett?
És nem vagyok elég szép, elég kedves, elég türelmes, elég szexi, elég bájos, elég intelligens, elég akármi. Nem vagyok elég jó M.nek így érzem.
"Elhatároztam, hogy jobb híján élni fogok tovább."