macskakaparásocskák

Amúgy azért voltam bánatos, mert félek attól, hogy jön az egyetem, és M. egy csomó csajjal fog talákozni, akik nem jobbak nálam, én se náluk, viszont ők ismeretlenek és ezért sokkal érdekesebbek minden szempontból. Emberileg, meghódításilag, gondolatilag, mindenhogy. Nopersze tudom én, hogy ez normális, meg hogy ez velem is lehet, hogy így lesz, de elszomorít, hogy köztünk ez véget fog érni.

Ehhez azért hozzá kell tennem, hogy ez a gondolat annyira szöget ütött a fejemben, hogy nagy valószínűséggel tényleg valóra fog válni a baromi erős magamhozvonzás miatt, szóval nem kell szenvedő alanyt játszanom a kérdésben.

Néha, amikor nem minden felhőtlen, olyan jó egy pillanatra azt érezni, hogy mennyire szép az élet és milyen fantasztikus egyszerűen élni, tökmindegy, hogy jó vagy rossz történik épp velünk, csak hullámzani ebben a hatalmas világban.

Ez amúgy tegnap jutott eszembe, mikor épp bánatos voltam.

" A bánat természetes érzelem. Ez a részed teszi lehetővé, hogy elbúcsúzz olyankor, amikor nem akarsz elbúcsúzni; hogy kifejezd, kiadd magadból a veszteségek fölött érzett szomorúságot, legyen az egy szeretted vagy egy kontaktlencse elvesztése.
Ha ki tudod fejezni a bánatodat, egyúttal meg is szabadulsz tőle. Ha a gyermeknek megengedik, hogy szomorkodjon, amikor szomorú, akkor felnőttként egészségesen fog hozzáállni a szomorúsághoz, és az esetek többségében gyorsan túlteszi magát rajta.
Ha a gyermeknek azt mondogatják: Ugyan, ugyan, ne sírjál már! - akkor felnőttként nehézségei lesznek a sírással, hiszen egész életében mást sem hallott, csak hogy ne tegye. Ezért az ilyen emberek elfojtják a bánatukat."