macskakaparásocskák

Ahogy beértem az utcánkba, megcsapott a sülő palacsinta illata.

Azért van ebben valami fantasztikus. Mondjuk ha az egyik nagymama sütötte az unokájának. Odú-illat. Hazaértem, megérkeztem, mostmársemmivész-illat.

Váá kurvára le vagyok szarva.
Node sebaj.
Én rendkívüli szeretettel és érdeklődéssel fordulok magam felé, még akkor is, ha más nem. Ez aztán megnyugtató.

A kis cuki BKV sztrájkol, nem mentem be. Bicajozhattam volna, de reggel esett, és 3/4 óra így nem szimpi.
És most itthon lenni elég szívás nekem, mert hangyányit romokban vagyok és ilyenkor bemegyek az osztályomba és huss, elmúlik minden rosszkedv, és helyette móka kacagás.

Nem tudom elképzelni az életemet. Eddig olyan könnyű volt, mert a tervek és álmok (hostesskedés, zp, munka, egyetem) azért voltak, hogy a valóságom (közös élet M.mel) egyre jobb legyen (összeköltözés, önállóság).

De most?

Nem tudom elképzelni. Ha szakítunk, mi lesz? Minek dolgozzak, ha a megkeresett pénzt nem olyan dolgokra költöm el, amiket azzal csinálhatok, akit szeretek? Mi lesz az életemmel, ami két éve M.mel van berendezve? Az elmúlt évek összes emléke, tárgya hozzá köt, a cipőim, ruháim vagy táskáimtól kezdve az ipodomig. Ja és a közös baráti kör sem elhanyagolható.

Ha meg nem szakítunk, akkor mi lesz? Megjavul a kapcsolatunk? Nem lenne olyan nehéz, annyi kéne, hogy ne legyen semmi bajom, lehetőleg soha. Se MSNen, se telefonon, se társaságban (se kettesben, de akkor amúgy sincs).

Nem tudom, annyira nem tudom, mi lesz. Csak legyen valami, beszéljük meg, döntsünk akárhogy, legyen minden újra jó, béke, szeretet, vagy jöjjünk rá, hogy nekünk ez nem működik, csak ez a bizonytalanság ne legyen.

Namost.

Azt hiszem, a dolgok nem kifejezetten jók.

Apa előadta, hohy teljesen elcsesztem a jelentkezésemet, mert a közgáz kereskedelem és marketingről szó se volt, nem ér semmit, az ingatlanozás egy puttó szar, amire minden suttyó képes, mért nem mentem pénzügy és számvitelre.

Ezelőtt néhány perccel beszélgetés M.mel.

        én:
nézegetem a laptopokat
        M:
hol?
        én:
http://www.laptop.hu/
http://www.notebookspecialista.hu/
http://www.olcsobbat.hu/
az a baj h nem értem ezeket:
# Akkumulátor: 6 cellás, 4400mAh
# HDD: 120GB 5400RPM SATA
# Képernyő: 15,4 WXGA (1280x800)
# Processzor: Intel Celeron M540 1.86 GHz
# RAM: 1x1GB DDR-II (667MHz), max. 2 GB
najó a képernyőt igen
        M:
ez kaka
        én:
milyennek kell lenniük?
        M:
ebbe kapásbol szar a proci
ami a legfontosabb
fele kb annak ami kéne
        én:
3-4 GHz kellene?
        M:
nem
évi
minek nézel ilyeneket
...
        én:
mi az hogy minek?
az hogy úgyse értem?
        M:
AHA

És én meg gyenge vagyok és hülye, mert csak sírok, hogy hülyének néznek, ahelyett, hogy szakítanék és elköltöznék. Úgy értem, nem akarok olyan emberek között élni, akik folyton azt éreztetik velem, hogy hülye vagyok meg úgyse vagyok képes rá.

Mint a hányás. A legrosszabb benne a hányinger. Iszonyú. És jöjjön már, de közben mégse, mert olyan undorító és kellemetlen, fujjfujj kellemetlen dolgok. Szóval émelygés, ami a leghosszabb. Amikor legutóbb hánytam, egész éjjel hányingerem volt. Folyton felébredtem, köhögtem, és éreztem, hogy valami nem stimmel, valami ki akar jönni, és végül hajnalban kimentem a wcbe.

És akkor következett a 2. lépés. A hányás. Ami szar. Térdepelve görnyedünk a vécécsésze fölé, öklendezünk, hogy most már aztán jöjjön. És végül kész megváltás, hogy kijön ez a keserű trutyi, ami a bennünk lévő anyagokból, az ételekből tevődik össze, amiket előtte jóétvággyal eszegettünk, és most ellenünk fordultak. Könnyes lesz a szemünk az erőlködéstől, elkezdenek remegni a tagjaink, hirtelen elfáradunk és gyengék leszünk.

Utána pedig marja, kaparja a torkunkat a gyomorsavunk, amit felokádtunk. Rosszízű lesz a szánk és innunk kell. Legyöngülünk egy időre. De egyszerre meg is könnyebbülünk, hogy végre, kijött belőlem minden, aminek nem kellett volna ott lennie.

Végül meggyógyulunk.

Nos. Azért írtam ezt a nem túl szép folyamatot le, mert elképzelhető, hogy én most lelki szinten émelygek.

(Ez kicsit hiszti lesz, szólok előre.)

Szóval, ma békésen üldögéltem az osztályomban. Az osztályomban, ami barátságos, otthonszagú, biztonságos, és olyan emberek tartózkodnak benne, akiket egytől egyig szeretek.

És egyszercsak, mindenféle bejelentés nélkül, felbukkant az expasim. Najó, ez annyira nem meglepő, mert tavalyig ő is ide járt és néha be szoktak látogatni a már végzettek. A suliba. De az osztályomba?!

Váá.

Legalább fele annyira sokkot kaptam, mint mikor egyszer megláttam M. exbarátnőjét. (Akitől rettegek. Mert több időt jártak, mint M. meg én. Meg minden.) Rémes volt. Brr.

Rájöttem, a kapcsolatok törékenyek. Akkor is, ha nem gyengék. Hiába vagyunk egy hullámhosszon, érezzük jól magunkat, hasonló a gondolkodásmódunk és szeretjük egymást, egy-két meggondolatlan tett és szó és az egészet sutba vághatjuk.
Nem egy könnyű sétagalopp működtetni őket, hanem sokkal inkább veszélyes hegyi ösvény.

Hát, tudni kell erről is, akkor talán nem esünk szakadékba (vagy pofára).

Írtam egy új önéletrajzot. Elküldöm a zp-be, pályázunk M.mel együtt. Mármint külön-külön, de mindketten.Hátha. :)

Tegnap este 11kor, felhívott anya és azt mondta:
Anya: Hol vagy?
Én: Anya mondtam, hogy nem megyek haza.
(csönd)
Anya: Jóéjszakát.
Én: Jóéjszakát.

És most olyan szomorú vagyok meg rosszul érzem magam meg lelkiismeretfurdalás és félek is, hogy mi lesz. Mert 11ig várt és reménykedett, hogy hazamegyek, mert nem hitte, hogy nem megyek haza. De nem mentem haza.

Akkor én vagyok a gonosz?
A másik döntés jobb lett volna?

Folyik a dráma.

Tegnap mondom a szüleimnek, hogy ma M.nél alszom. Mivel nincsenek otthon a szülei, és másnap nekem amúgy is csak 11kor kezdődnek az óráim.
Mire ők: ne aludjak ott, nem így szól a megállapodás (nem kötöttünk semmilyen megállapodást). Semmilyen normál okot nem tudtak felhozni, csak éppen ez nekik egy elv. Közben mindketten későn érnek haza, mindegy nekik, hogy itthon vagyok-e, csak egyszerűen ők ezt kitalálták, és ők "következetes szülők".

Az a gond, hogy szerintem ez egy nem logikus döntés tőlük. Ez egy olyan döntés, amit csak azért hoztak, hogy úgy érezzék, hatalmuk van. És az a legrosszabb, hogy ha itthon maradnék, akkor se lenne egy csöppet sem jobb a kapcsolatunk, akkor sem szeretnének egy csöppet sem jobban. Nem akarok már megfelelni nekik, és nem is tudok.

A mondat, amit a mai napon nem hallottam anyámtól: "Ó kicsim, köszi, hogy csináltál kaját, és így mindenki ehetett, mert amúgy nem lett volna itthon semmi."

A mondat, amit a mai napon hallottam anyámtól (telefonba, rólam, egy barátnőjének): "Igen, megkérdeztem és végül tényleg arra a franckarikára adta be a jelentkezését... állítása szerint mondta... hát.. ez is csak megerősített minket abban hogy mennyire öntörvényű és a saját feje után megy.."

Hiába gyerekes meg minden, akkor is szarul esik.

Olyan érdekes, hogy van egy adott ember (najó, legyek én, egoista vagyok plusz a saját példámat ismerem a legjobban hihi) és valaki azt mondja róla, hogy bunkó, valaki más azt, hogy kedves.

Valaki szerint okos, mások szerint butus.
Valaki szerint önző.
Valaki szerint aranyos.
Valaki szerint kiszámíthatatlan.

És ezt mind komolyan gondolják, hogy ez a legjellemzőbb tulajdonsága valakinek, a példa szerint nekem. De akárkire igaz.

Olyan érdekes, hogy a nők azokkal a dolgokkal, amikkel nem értenek egyet, sokkal nyitottabban és érdeklődőbben viselkednek, mint a férfiak.

Nem mindig, persze. De azt vettem észre, hogy egy férfi sokkal gyakrabban viselkedik ilyen mereven elutasítóan, akár egy véleményről, egy hitről, egy adott helyzetről van szó.

Talán azért alakult ki, mert a pasikban megvan ez a kényszer, hogy csak nekik lehet igazuk és nekik kell, hogy igazuk legyen, de abból a szempontból rossz, hogy emiatt kevésbé érzik át a másik oldalt. Mert nem is akarják. Nekik van igazuk és ezzel lezárták a kérdést.

Hát ma kibékültünk a barátnőmmel, vagy legalábbis fogjuk rá. Sok minden van bennem ezzel kapcsolatban, jók meg rosszak is.

Persze örülök neki.

Másrészt tényleg azt hiszi, rossz irányba megyek el. Hogy nem hallgatok meg másokat, sokszor vagyok figyelmetlen vagy bunkó emberekkel. Ja, gondolom ez a legnagyobb baj. Hogy nem figyelek másokra úgy igazán. És ami nagyon rossz, hogy én ezt nem annyira érzem vagy érzékelem. Meg fura, hogy valaki (nem ő) azt gondolja, értelmetlen vitatkozni velem, mert úgysem látom be soha a másik álláspontját. Szerintem pont hogy belátom, csak attól még én a másikat választom. Vagyis eddig így hittem, lehet, hogy nem így van.

Aztán, van egy elég szomorú dolog is. Amikor így néztem, és azon gondolkodtam, hogy akkor most nem békülünk ki, az önmagában nem is akasztott ki annyira. Persze volt bennem egy kis üresség vagy bánat, de alapvetően az volt a gondom, hogy így milyen rossz meg kellemetlen lesz a következő másfél hónap.

Amúgy édes, mennyire zavarja a többieket, ha össze vagyunk veszve.

De összességében az egész elég rosszul érint.

Nagyon nagyon összevesztem a legjobb barátnőmmel.

Igazából ez több, mint egy szimpla összeveszés. Barátságban nincs kimondott szakítás, de ha lenne, ez olyasmi lenne. Mondjuk, hogy törés.

És van egy konkrét helyzet, ami előhozta, de nem ebből fakad. Hanem abból, hogy mások vagyunk, mint 8 évvel ezelőtt, mást tartunk jónak és nagyon más irányba megyünk. És persze mivel mindketten a saját utunkat tartjuk jónak, ezért a másikét nem. Szerinte én önző vagyok és átgázolok másokon. Nekem meg az ő élete tűnik furcsának, szerintem fél igazán élni, begubózik a saját kis álomvilágába.

Azért ez rossz. Nem tudom, mi lesz.

Elkezdtem gondolkodni egy kérdésen, amire szeretném tudni a megoldást, és azt hiszem, feltéptem egy sebet magamban.
És ez egy olyan seb, aminél jobban még sose bántottak, és akkor nem rendeztem le magamban. És néha előjön a gondolataimban, kis negatív felhang vegyül a szóhoz az érzéseimben, de nem rendeztem le. Akkor azért nem, mert nem volt rá meg a lehetőségem. Sem leírni, sem elmondani, sem megélni a fájdalmat. Úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna, mert ezt várták el. A másik, talán jobb megoldás az lett volna, ha szépen felpakolok és hazajövök, de ezt nem tettem meg.

Az a baj, hogy ezzel nem tudok egyedül mit kezdeni. El kellene mondanom valakinek, de olyannak, aki megérti és nem használja fel ellenem.

Minden kritika lehúzza ezt a filmet, de nekem nagyon tetszett. Nemtom mit várnak tőle, de egyszerűen csak a nehezen meghozható emberi döntésekről szól, több ember álláspontjából is, és mégis kinek az életében nincsenek nehezen meghozható döntések.

A bébiszitter, akivel rosszul bánnak, és tudja, hogy fel kell mondania, de megszerette a kisgyereket, akire vigyázz. Sőt, ami fontosabb, a kisgyerek is megszerette őt, és nem akar neki még több fájdalmat okozni.
A feleség, akinek a házassága darabokban van, de nem akarja észrevenni, hogy a férje megcsalja, és ezért inkább a partikba, rendezvényekbe, nőegyletekbe meg vásárlásba menekül.
Amikor változtatni kell, de félünk vagy féltünk, vagy mindkettő. Annyira tipikus. Rám is.

Amúgy is szarul vagyok. Egyszerűen kimerített ez a két napos hercehurca, kurvára elegem van abból, hogy mindig én legyek az okos. Rendben, én voltam az okos, nem lett nagy összeveszés, és? Leszarja valaki? Mondja nekem, hogy jól van nyuszi, aranyos vagy, szeretlek? Nem, kurvára nem, egyáltalán nem érzem úgy, mintha nagyon megbecsült lennék.

Hát igen, ez a helyzet. Lehet, hogy nem így van, objektíven, de én így érzem. Hogy csomó mindent elviselek, csomó mindent beleadok, és ezért én nem kapok elég odafigyelést és elviselést és szeretetet. Mert gondolom úgy kéne, hogy néha neki van rossz napja és néha nekem, de valójában nem így működik és nekem nem lehet rosszkedvem, vagy szeretethiányom, mindent precízen és pontosan fogalmazva kell mondanom, és csak okos és témába vágó kérdéseket tehetek fel, mert különben megkapom, hogy "most tényleg nem tudom, hogy ennyire nem figyelsz vagy nemtudom" = vagy tényleg ennyire hülye vagy.

Néha annyira nehéz jól kezelni a helyzetet, mikor ezt csinálja.

Szerintem azért hív, mert azt akarja mondani, hogy hiányzok neki, és szeret, de ami valójában kijön a száján, az még véletlenül sem pozitív, hanem csupa cseszegetés és a baj velem, és bármit mondok, az hülyeség és "felbassza az agyát".

Mint egy kisgyerek, és ha én is hagyom magam felhúzni, akkor teljesen kiakadok. Szóval csak próbálok nyugodt lenni, ha már nevetni nem mindig sikerül rajta, különösen, amikor érzékeny pontot talál el, de annyira rohadt nehéz, mindenki mást már elküldtem volna a fenébe.
Nem tudom, ez teszt, vagy micsoda. De annyira rossz.

Éljen az önfegyelem fejlesztése. Vagy mi. :P

Ma voltam először matektanárnál.

Hát egyrészt egész jó volt, másrészt hasznos volt, és harmadrészt rájöttem, hogy nagyon szeretek az emberekkel olyan kapcsolatban lenni, ami többnyire "munkáról" szól, kicsit meg az emberekről magukról is.

Ilyen volt még anno, mikor a régi kedves angol (és később német) tanárnőmhöz jártam, arra a jópár évre most is csak ilyen nagy nagy szeretettel tudok visszagondolni. Aztán volt más nyelvtanárral is hasonló kapcsolat (szeretetig azért nem fajult :P), és ilyesmi T.vel is, akivel hát ilyen sítábort szerveztünk, meg nyaralást fogunk.

Szóval gondolom nekem nagyon jó lenne olyan munka (khm khm ingatlanügynök...), ahol emberekkel tudok lenni, mutogatni nekik ezt-azt. Jó persze pártól biztos kiakadnék, hogy milyen hülyék. De attól még ez nem változtat azon, hogy szeretem ezt csinálni.

Végül is mi a fenét csináljak, ha szeretem ezt a lökött idióta drága hülyét.

Egész nap olyan érzésem van, hogy valami nagyon nincs rendben. Egy nyomasztó, nehéz érzés a gyomrom tájékán, ami azt sugallja, valami nem jó.
Ráfogtam már az időjárásra, a pasi hiányára, az úszásra menésre, de hiába, nem múlik el, hiába süt ki a napocska, hiába keres kedvesen a pasi és hiába vagyok túl az uszin.

Nem tudom.

Lehetséges, hogy szeretetre vágyom. Olyan igazi, meleg, rendes törődésre. Amiről nem lehet elmondani, hogy ezt és így szeretném, csak megkapni lehet. Kívánságműsorra ez sajnos nem megy (nem mintha lebecsülném a kívánságműsor erejét, igenis nagyszerű hatást lehet vele elérni egyes esetekben, csak ez nem az).

És ebben az esetben lehetséges, hogy ez a zavaró nyomás a belsőmben nem más, mint szomorúság egy vágy miatt, amit nem tudok megszerezni, legfeljebb megkapni, de nem rajtam múlik.
Tehetetlenség.

(És utálom az msnt! Nem lehet benne rendesen elmesélni a dolgokat, hogy mi jó történt velem, vagy vele, csak egyszerű tények és kész. Utálom a tényeket.)

Levágatta a haját.
Igazából én is ott voltam, meg előtte megbeszéltük, hogy milyen legyen.

Én persze nem akartam, én szerettem hosszú hajjal, nekem tetszett meg minden, de nem ez volt az igazi indok. Hanem amikor rövid haja volt, hosszú évekig az életében, akkor nem velem járt. Sőt, nem csak hogy nem velem járt, hanem akkor E.vel járt.

Igen, tudom, a haj az csak haj, semmi több. De akkor is! Alapvetően megváltoztatja az ember arcát, mások lesznek a vonásai, mások az arckifejezései, sőt a gesztusai is. Például ő be kell vallanom, hogy sokkal helyesebb így, jól áll neki, viszont valahogy keményebb az arca tőle. Jó mondjuk férfiasabb, de hát a férfiasság nem a külsőben rejlik szerintem, a viselkedése meg így is olyan férfias...

Kicsit úgy érzem, mintha nem ő lenne. Vagy nem is, inkább úgy, mintha az a sok-sok jó tulajdonsága, amik az elmúlt években kialakultak benne, most eltűntek volna, és ugyanaz a srác lenne, akivel másfél éve összejöttem és még nem idomultunk volna egymáshoz.