Ha mondjuk gondolkoznék azon, hogy mi az, ami nem normális, akkor tuti hozzávenném, hogy például az, ha görcsbe rándul a gyomrom, mert találkozok a pasimmal, és tudom, hogy semmi dolgokért basztatni fog, na az nem normális.
Az se normális, ha lecsesz azért, mert azt hitte, nekem adta a telefontokját, és közben berakta a táskájába, de azért azt hitte, nekem adta, és az se, hogy rajtam tölti ki a fáradságát, a mérgét, a rosszkedvét, bármi is a vész, én vagyok a hibás, a hülye, a hisztis, a problémázó, a mivanveledmostanában-nemhasználodaz-agyad.
De a legabnormálisabb, hogy én mindezt hagyom. Gondolkoztam rajta, hogy vajon miért, mert általában az emberekkel bizakodóan és nyíltan viselkedek és a jót feltételezem (pár alapból antipatikus kivétellel), de ha valaki bánt, akkor sose hagyom magam. Meg szoktam mondani, ha valaki viselkedésével nagy gondom van, és nem hagyom, hogy kihasználjanak, hanem mindig visszaszólok.
M.mel meg rohadtul nem így van. Nem lehet csak azért, mert szeretem, talán túlságosan félek? Tőle, a bántástól, hogy többet már nem akarok és tudok elviselni, inkább behódolok, csak béke legyen?
A legviccesebb, hogy nagyon jól tudom, hogy pláne basztatni fog, ha hagyom.
