macskakaparásocskák

Imádok az Annával találkozni, mindig inspirál és egy csomó fontos dologra rájövök.

Tegnap általa döbbentem rá, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét félnek van fejlődési lehetősége, kvázi nehézségeket állítanak egymás elé.

Na én ezt totál elcsesztem.

A kapcsolatunk elején (elején.. az első másfél-2 évben) nekem megvolt a kihívás, mert nagyon sokat idomultam, alkalmazkodtam, viszont mindenben engedtem M.nek és neki nem igazán adtam semmi olyat, ami által segítettem volna, hogy kibontakoztathassa magát. Igyekeztem nem korlátozni és ez vagy sikerült, vagy nem. Egyszer azt mondta, miattam hagyta abba a bringázást és ez annyira fájt, mert soha nem akartam visszafogni, tudatosan lökni akartam előre és ez aztán nem sikerült. Ha kevesebbet adtam volna magamból és erősebb határokat húztam volna, és nem rohantam volna mindig hozzá, nem helyeztem volna mindennel és mindenkivel szemben őt legelőre, akkor talán inspirálhattam volna őt. Talán jobban tanult volna a suliban. Talán megértette volna, milyen fantasztikus ember és pasi és jobban bízna magában. Talán belekezdett volna valami új, klassz dologba, amivel önmagát kifejezheti.

Utálom, hogy nem tudtam erősíteni. Annyira sajnálom és bánom.

Nagyon furcsa ellentétek vannak bennem. Nem tudom pontosan definiálni magam, még nem döntöttem el, milyen legyek, próbálok figyelni az érzéseimre és rájönni, mi okozza ezt a kettősséget.

Egyrészt a sulinál jön elő. Annak ellenére, hogy szeretek oda járni és tetszenek a tárgyaim és még az embereket is szeretem, van bennem egy olyan érzés, hogy valami nincs rendben ezzel. Hogy nekem nem való, vagy alapvetően bűzlik az egész, azt nem tudom. De olyan máshogy gondolkoznak ott, és olyan gyökeresen más szemléletet preferálnak ott, mint az enyém, hogy az megdöbbentő. Ami nekem egyértelmű, az nekik kérdőjel. Csak ebből a mai, őrült, pénzmániás világból indulnak ki, és sokkal bonyolultabban, mint az egyszerű parasztlogika. Nagyon rossz, hogy elvárják, mit mondj, és ez olyan dolog, ami tőlem annyira távol áll. Úgyhogy nem szólok inkább hozzá.

A másik a kapcsolatok. Nem is tudom... Nagyon sok emberrel érzem jól magam mostanában. Magammal is. Kialakult egy ilyen tulajdonságom, hogy szinte bármilyen társaságban, bármilyen embernek szimpatikus leszek, nem tudom, miért. Sok mindenkit mondok a barátomnak, olyan sokan vannak, akikkel délutánonként találkozni szoktam, hogy nem tudok velük annyit, amennyit szeretnék, még ha minden nap összefutok is valakivel. Ők mind fontosak, mind mások, és mind máshonnan vannak. Osztályból, egyetemről, régről, barátikörből, innenonnan. Nem egységes. Zavaros. Felkavaraodott. Nincs ezzel baj. Csak sok a belső konfliktus bennem és még nem tudom, hogyan rendezzem őket.