macskakaparásocskák

Uhh, tegnap este.. hát a tegnap este felkavaró volt.

Az elején furán éreztem magam, mert nem voltam biztos benne, kivel hogy állnak a dolgok, mit gondolnak rólam (páran tanúi lévén annak, mikor a múltkor elszállt az agyam), ráadásul ott volt M és az járt a fejemben, hogy mennyire nem vagyunk részei egymás életének már, és hogy egyre kevésbé leszünk ezután is.

Később jót beszélgettem egy csomó mindenkivel.

Elég durva sebet szereztem a homlokomra, mert tánc közben hátradöntött egy srác és mikor felemelkedtem, ott volt egy rúd, most egy 5 centis repedés található rajtam, már-már hasonlítok HarryPotterre, csak túl függőleges a csík.

Lesmárolt egy srác csak úgy és teljesen meglepődtem rajta és nagyon fura volt, nem számítottam rá és nem akartam, velem még nem történt ilyen soha, és tudom, hogy ez piti dolog, de nekem nem, mert egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel csókolóztam életemben.

M.mel teljesen kiütöttük magunkat a gellérthegyen, majd kavartunk, és ez most nagyon fura, mert emiatt csak még jobban fog hiányozni, és akkor annyira jó volt, most meg nem tudom, azt se, hogy ő mit gondol, fura az egész és azt beszéltük, hogy ha felébredünk, majd beszélünk, de már fél3, lehetséges, hogy eddig alszik vajon? Vagy csak eltűnt valahova, nem tudom. Pedig azért jó lenne megbeszélni vele ezt a dolgot, hogy hogy látja meg ilyesmi.

Imádok az Annával találkozni, mindig inspirál és egy csomó fontos dologra rájövök.

Tegnap általa döbbentem rá, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét félnek van fejlődési lehetősége, kvázi nehézségeket állítanak egymás elé.

Na én ezt totál elcsesztem.

A kapcsolatunk elején (elején.. az első másfél-2 évben) nekem megvolt a kihívás, mert nagyon sokat idomultam, alkalmazkodtam, viszont mindenben engedtem M.nek és neki nem igazán adtam semmi olyat, ami által segítettem volna, hogy kibontakoztathassa magát. Igyekeztem nem korlátozni és ez vagy sikerült, vagy nem. Egyszer azt mondta, miattam hagyta abba a bringázást és ez annyira fájt, mert soha nem akartam visszafogni, tudatosan lökni akartam előre és ez aztán nem sikerült. Ha kevesebbet adtam volna magamból és erősebb határokat húztam volna, és nem rohantam volna mindig hozzá, nem helyeztem volna mindennel és mindenkivel szemben őt legelőre, akkor talán inspirálhattam volna őt. Talán jobban tanult volna a suliban. Talán megértette volna, milyen fantasztikus ember és pasi és jobban bízna magában. Talán belekezdett volna valami új, klassz dologba, amivel önmagát kifejezheti.

Utálom, hogy nem tudtam erősíteni. Annyira sajnálom és bánom.

Nagyon furcsa ellentétek vannak bennem. Nem tudom pontosan definiálni magam, még nem döntöttem el, milyen legyek, próbálok figyelni az érzéseimre és rájönni, mi okozza ezt a kettősséget.

Egyrészt a sulinál jön elő. Annak ellenére, hogy szeretek oda járni és tetszenek a tárgyaim és még az embereket is szeretem, van bennem egy olyan érzés, hogy valami nincs rendben ezzel. Hogy nekem nem való, vagy alapvetően bűzlik az egész, azt nem tudom. De olyan máshogy gondolkoznak ott, és olyan gyökeresen más szemléletet preferálnak ott, mint az enyém, hogy az megdöbbentő. Ami nekem egyértelmű, az nekik kérdőjel. Csak ebből a mai, őrült, pénzmániás világból indulnak ki, és sokkal bonyolultabban, mint az egyszerű parasztlogika. Nagyon rossz, hogy elvárják, mit mondj, és ez olyan dolog, ami tőlem annyira távol áll. Úgyhogy nem szólok inkább hozzá.

A másik a kapcsolatok. Nem is tudom... Nagyon sok emberrel érzem jól magam mostanában. Magammal is. Kialakult egy ilyen tulajdonságom, hogy szinte bármilyen társaságban, bármilyen embernek szimpatikus leszek, nem tudom, miért. Sok mindenkit mondok a barátomnak, olyan sokan vannak, akikkel délutánonként találkozni szoktam, hogy nem tudok velük annyit, amennyit szeretnék, még ha minden nap összefutok is valakivel. Ők mind fontosak, mind mások, és mind máshonnan vannak. Osztályból, egyetemről, régről, barátikörből, innenonnan. Nem egységes. Zavaros. Felkavaraodott. Nincs ezzel baj. Csak sok a belső konfliktus bennem és még nem tudom, hogyan rendezzem őket.

Egy csomó szupi nagyszerű dolog történt és most olyan jól érzem magam.

Süt a nap.
Azt hiszem, M.nek mégiscsak fontos vagyok és mégse tette túl magát olyan gyorsan és barátok is maradhatunk egy kis szerencsével, ami olyan klassz lenne.
Az összes múlt heti zhm maxpontos lett.
Té nem haragszik egyáltalán, emiatt eléggé aggódtam (mert amúgy jogos lenne).
Megjött egy szupi fülesem, mostantól csúcsminőségben hallgathatok mindenféle muzsikát.
És ma kaptam egy bókot/flörtölést, nemtom, nem vagyok ebben túl járatos, de az tuti, hogy pozitív volt.

Klassz. :)

HS7

Ha nagyon figyelmesen szaglásztok, ma érezhetitek a tavaszszagot a levegőben! Közeleg, közeleg. :)

Eddig mindig mindent megbeszéltünk és azt mondtuk, ezután is meg fogjuk, mert barátok maradhatunk, és ez olyan furcsa, mert egyszer csak, egyik pillanatról a másikra M. nem beszél velem és nem hajlandó elmondani, mi a baj... És nem értem, azt hittem, abban maradtunk, hogy beszélünk és ez okés, és elmondjuk, mi a baj... Nem mondjuk el, és itt kezdődik, hogy idegenekké válunk.

Hú de szar. És csak annyit mondanék neki, hogy semmi baj és megsimogatnám a hátát, hogy jól aludjon, legalábbis képzeletben, és bárcsak tudnék segíteni neki, akár mint a barátja és nem mint az exbarátnője. Mindegy. Ha nem akarja.

Vagy nem tudom, tőlem az is lehet, hogy akkor nem beszélünk többet soha, de ez így furcsa. Nem mintha kiismerném. Amikor úgy volt velem, hogy nem szeretett, az se tűnt fel. Vakegér vagyok és csak örültem, hogy együtt vagyunk.

Egy idióta, na az vagyok.

Néha jó, ha emberekkel találkozok. Főleg ha olyanokkal, akiket igazánigazán szeretek.

Néha meg nem jó. Főleg, ha olyanokkal, akiket kedvelek, de semmikülönös. Egy kicsit eltereli a gondolataimat, és aztán fordul az egész és csak M.re tudok gondolni és hogy úristen, hogy hiányzik.

És egyelőre csak szarabb lesz, semmi bíztatóval nem szolgálhatok.

Letisztáztam magamban a helyzetet és a tennivalókat és ez klassz.

1. Most a szenvedés ideje van. Nem akarok folyamatosan csinálni valamit, és folyamatosan emberekkel lenni, csak azért, hogy ne gondoljak M.re és elűzzem magamtól a bánatot. Tök fontos elgyászolni. Így élem az életem, és találkozok persze emberekkel, de adjunk időt az egyedüllétnek és az elsiratásnak is.

2. M.mel beszélhetünk msnen, és esetleg telefonon. Kétésfélévet nem lehet csak úgy elfelejteni, szerintem az nem baj, ha beszélünk egymással. Egyelőre legalábbis jónak és hasznosnak érzem, nem is a fájdalom csökkentése miatt, hanem inkább hogy később szépen maradjunk meg egymásnak és ne idegenként. De pl ha nem tudom, hol van, akkor nem hívom fel, hogy mit csinál, mert az életünk már nem közös, hanem külön téma, és nagy alapvetőségben nincs közöm minden percéhez és neki sem az enyémekhez.

3. Ez egy nagyon fontos korszak. Fontos jól elbúcsúztatni, fontos okosan megélni, mert rengeteget adhat hozzá a személyiségemhez és a következő kapcsolataimhoz, bölcsebb és jobb lehetek általa és ha már ígyis-úgyis rossz, akkor építsünk a szenvedésből.
Furcsa, mert mikor egyszer már átéltem ilyen szakítás utáni krízist, akkor pontosan tudtam, mi a teendőm. Hogy mire van szükségem, hogy mi abban a pillanatban a feladatom... most viszont, állandóan őrlődök, hogy helyes-e beszélni M.mel, hogy helyes-e találkozni emberekkel, helyes-e bulizni... túlságosan tudatában vagyok annak, hogy jól kell csinálnom, és félek, hogy kis dolgokon is elbukhatok és szeretnék szeretnék szeretnék fejlődni ezáltal!

Az ébredés, na az valami undorító. Felébredni és tudni, hogy a másik nincs melletted és nem is lesz, soha soha soha.

Hölgyeim és Uraim, kezdődik az időszak, amikor minden egyes postom egy arról szóló nyávogás lesz, hogy jajj jajj, mennyire hiányzik M., jajj jajj nem tudok élni nélküle, jajj jajj megszakad a szívem, jajj jajj jajj egy víziló/zsiráf/elefánt/túzok ül a hasamon és a mellkasomon. Irónia ellenben már van, ez a legjobb, röhögjük ki a saját szenvedésünket.

Vááhh.

Most beszéltem Tével, és M. felhívta őt 10 perccel azután, hogy szakítottunk és közölte, hogy hát, szakítottunk, mert már nem szeret és találkozzanak. Vááo, na ez aztán jólesik az embernek. Képzelem, már hány embernek újságolta el. Tökre nem vártam volna tőle. Komolyan ki is írhatná iwiwre vagy msnre, hogy héhahó emberek, már nem szeretem az Évit, mert akkora szar.

És akkor legalább mindenki megtudja, hogy hú hmm engem nem lehet szeretni. Bizonyítsuk be még jobban. Sziasztok, Évi vagyok és nem szeretnek, nyilván szar vagyok.

El kéne mennem bulizni, de tök szar kedvem van és nem is akarom magam égetni, mint a lány, akit nem szeretnek. Nem mintha olyan nagyon büszke lennék, de akkor is... áhhh...

Estére van 4 opcionális programom is, 2 buli meg egy barátos meg egy színház, és egy kicsit kísértésben is vagyok, hogy elmenjek az egyik bulira és elrángassak egyebeket is, de legutóbb valami ilyesmit sikerült és az felvidított, de akkor se lett jó vége, úgyhogy lehet, hogy ma azt csinálom, amit szabályos ilyenkor, csak egy kicsit jobban: sírok, muffint sütök, sírok, filmet nézek, még egy uccsót vízipipázok, sírok, nagyot fürdök, közben sírok, ó és ne feledjük el, hogy naspolyát szedek, ha már megígértem.

"A veszély nagy, a helyzet reménytelen, de optimisták azért még lehetünk."

A kedves kis szappanopera a következőképp folytatódik.

M. mondta kedden, hogy találkozzunk. Találkoztunk. Gondolkoztunk, hogy újrakezdjük. Egész sokat voltunk együtt a napokban, és szerintem jó volt. Vagyis hát én megmaradtam abban, hogy örülök, hogy vele vagyok, szeretem és szeretek vele lenni.

Erre ma kinyögi, hogy már nem olyan mint régen. Hogy furák az érzései. Hogy összezavarodott. Hogy szeretne szeretni, dehát lehetséges, hogy nem szeret, és erről nem tehet.

Szimpla, átlagos, hétköznapi történet.

Nem kéne ilyeneket mondanom, de annyira az az érzésem, hogy egyáltalán nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép, elég kedves, elég szeretetreméltó.. Pedig talán nem így van, csak épp nem tarthat minden érzés örökké..

Szóval ez most ilyen extraszar és tuti, hogy még nagyon sokáig az lesz. És nekiállok takarítani, és elpakolom a rá emlékeztető dolgokat, és nem beszélek vele, ha nagyon nagyon nagyon szeretnék, akkor inkább elmegyek futni, és visszaadom a cuccait, és két hétig sírok, és utána megpróbálom az egész értelmét és örömét megtalálni, és ironikusan próbálom majd élvezni a szenvedést és aztán pedig valahogy összeszedem magam és talpraállok.

Annyira furcsa, hogy rá gondolok és ilyen baromi nagy szeretet van bennem, hogy én mennyire SZERETEM ezt az embert és mennyire jót akarok neki. Dühösnek kéne lennem, vagy mittudomén, ehelyett meg hálás vagyok neki, hogy eddig velem volt és szeretem.

Kicsit elszámoltam magam, konkrétan túl sok emberrel beszéltem meg túl sok mindent és le kellett mondanom hármat. Ebből egy cuki volt :), egy semleges, egy haragudott (pedig neki csak annyit mondtam, hogy az estéből nem lehetne-e késő délután).

Túl sok emberrel vagyok kapcsolatban. Mármint ilyen haveri-barátiban. De nem tudok meg akarok szelektálni, mert mindenkit szeretek valamiért, kit jobban, kit kevésbé.

Csak most már félek, hogy ők nem fognak szeretni, ha elhanyagolom őket.

Aijjj és annyira utálom, ha az emberek ítélkeznek, meg ha nem mondják ki, csak hallom a hangjukban.. én meg te meg ő és mindenki azt tesszük, amit a legjobbnak látunk, abban a szent pillanatban pontosan az a lehető legjobb döntés. Olyan jó ezt érezni. Mert nem fogom mások döntését minősíteni. Eddig folyton sugalltam, hogy szerintem hogyan kellene. Mostantól legalább nem ítélkezek. :)

"A döntést az egyetlen döntésjogosult, az én hozza: az én szempotnjából az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján a legjobbat.

Ez nem önzést jelent, hiszen a másokért önmagunkról lemondó döntést is gyakran hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti, hogy mindig én döntök és helyettem senki sem dönthet. Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat.

Sem az, ha később mi magunk rossznak minősítjük egykori döntésünket (ez akkor volt jó; most tudva azt, amit akkor nem tudtunk, másképp döntenénk, most mást látok jónak, mint akkor), sem az, ha mások minősítik rossznak (ők másképp látják).
Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert itt és most ezt tekintem jónak.

Ha valaki nem úgy dönt, ahogy én, akkor rosszul dönt. Ez a következtetés a mi létstratégiánk. Ugyanis a minősítéskor csak a saját szempontjainkat vehetjük és vesszük figyelembe. Nem tudhatjuk, miért dönt úgy a másik, ahogy dönt. Elfogadhatatlannak tűnik az, hogy a másik is jól dönt. Pedig így van."
 

Jó lenne-e, ha együtt maradnánk M.mel?

Ki tudnánk e fejezni Azokat, Akik Vagyunk, a kapcsolatunkban?
Jó-e ez az út?
Tudunk-e fejlődni egymás által?
Boldoggá tudjuk-e tenni a másikat?
Segítjük-e a másikat?
Tudunk egymáshoz alkalmazkodni?
Tudunk még egymásnak újat mondani?
 

Mellesleg ma úgy örültem annak, hogy M. kedves volt meg minden, hogy rendesen ettem. Tök jó volt. Kenyeret meg kakóscsigát meg barnarizseshalat. És kivételesen örültem neki, hogy birok enni, mert 50-52 kiló az álomcélom, de félő, hogy azt már elértem, és igazából nem szeretnék 48 kiló vagy ilyesmi lenni.

Komolyan mondom, nem kéne így örülnöm ezeknek a dolgoknak, nem jelentenek semmit, M. egyik nap felhív, hogy hát végiggondolta és nem nem akar semmit, boldog ő nélkülem, én meg szépen beleéltem magam, hogy rendbejöhetnek a dolgok és akkor koppanok és toccsanok. Ma is azon kaptam magam, hogy ilyeneket fantáziálok, hogy úgy örülünk mindketten annak, hogy mégse vesztettük el a másikat, hogy minden olyan lesz, mint régen, csak még annál is jobb, mert tudjuk, mit szeretne a másik, hogy kell kezelni meg ilyesmik és boldogan élünk míg meg nem halunk, de legalábbis tök sokáig. Itt még következtek mindenféle egyéb piszkos fantáziák, ezeket most nem részletezem. Huh.

Aijjj olyan hiányzós vagyok. Úgy hiányzik.

Jó lenne nekünk még egy esély..?

Nem mintha én döntenék..

Áhh. Nem akarom magam beleélni és aztán meg csalódni. És jót jót jót szeretnék neki.

Olyan baromságot álmodtam, volt benne valaki, aki tetszett álmomban, és elkezdtünk kavarni és csókolóztunk és nagyon fura volt, mert kicsi volt a nyelve, és aztán még tovább nyomattuk a dolgokat és egyre furább lett az egész, mert olyan vékony volt, majdnem olyan vékony, mint én, jó nem lett belőle gyerek, maradt rendes pasi, de nagyon furcsa volt.

Szerintem ez az álom azt jelenti, hogy hiába tetszik egy pasi, nem tartom M. után férfiasnak, mert M. volt A Pasi, aki férfias és erős és jó vele, és mást nem rakok bele ebbe a kategóriába, hiába tetszene is. Egyelőre.

Gondolom ez az elején még normális. Jelzés, hogy még ha össze is vagyok egy kicsit zavarodva, nem jó ötlet a szomorúságot mással vigasztalni. (...!)

Már megint nagyon szarul vagyok.

Olyan 3 hetet saccolok tömény szenvedésnek, utána sokáig tompa fájást. Vagy ki tudja, lehet ez túl optimista.

Viszont ha ez így megy, nyárra bőven alulról szagolom az 50 kilót.

Olyan vicces, mert nem érem el többnyire az embereket, de akit mégis, az valami hihetetlen. Jó, akkor megyek érted, ott vagyok fél óra múlva - tegnap Té.
Jó, akkor holnap beugrok hozzád - tegnap CséGé.
Jó, akkor gyere ide, itt vagyunk Linával, vagy menjünk mi hozzád, oké, ha ma nem, akkor holnap találkozunk és megváltjuk a világot - ma Zsó.
Olyan cukik. :)
 

Idézek magamtól, 2006. aug. 21. (kb egy hónapja jártunk akkor M.mel)

" És persze kell tudni kezelni is. Hogy a barátom az életem alkotórésze. Része, nem egésze. Kétségtelenül fontos és szép része, de azért nem ő tölti ki az egész életet. Barátok, munka, hobbi, önmagam, család, szerelem... és sok más szelet is van még, de ezek akkor is csak a torta egy-egy szeletei maradnak... ki hallott már olyat, hogy valaki bekebelezte a fél tortát, a többiek meg alig kaptak egy-egy hajszálvékony szeletet...??"

Nem csináltam még dobozt. Mármint olyat, amibe így szépen belepakolom a tárgyiasult emlékeket. Nem tudom, nem vagyok erre még nagyon képes. A szobán sem változtattam semmit. 2 dolgot tettem meg: levettem a karkötőt, amit a kapcsolatunk legeleje óta hordok; és kitöröltem iwiwről, hogy kapcsolatban és csak egy közös képet hagytam meg, mert az tök aranyos énszerintem.

M.mel mindig olyan jó volt enni meg aludni.

A reggelizést tökélyre fejlesztettük, lassan és lustán kezdve a reggeleket, lehetőleg egy kis szexszel, zuhannyal, utána pedig rántottával, ami köré a tányérra mindenféle egyéb nyalánkságot raktunk: camambertsajtot, paradicsomot, zöldségeket, kaukázusikefírt vagy amit épp találtunk. Amikor csak ketten voltunk náluk vagy nálunk pár napig, hatalmas ebédeket főztünk, a kedvencünk a brassói volt, az első brassóicsinálásunkat sose felejtem el, vagy 3 óráig főztük és szörnyen izgultam, hogy sikerülni fog-e. És ittunk hozzá bort.
De a hétköznapi kajálásoknál mindig a discoveryt néztük, méghozzá az autós újjáépítős műsorokat, esetleg a hogyan készült jellegű adásokat, ebből is látszik, hogy M. mennyire magához ragadta az irányítást itt is :D, de nem bántam, és a teljesség kedvéért megjegyezném, hogy néha mesét is néztünk, egyszer pedig szívek szállodáját.

És sokszor délig aludtunk, sose ébredtem fel mellette hajnalban, 11kor alig bírtunk kitápászkodni, ha megtehettük, hétköznapokon ezt sok első óra is bánta. Néha együtt aludtunk összebújva, de legtöbbször külön, M. nem volt az az alvás közben átölelős típus, bár nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csak a filmekben szédítenek vele. Hát mindenesetre jó volt, majd talán megkérem, hogy légyszi ebédeljen velem néha lyukasórában, hogy meghozza az étvágyamat és mégse halálozzak éhen vagy hogy bocsi de aludjunk már egyet. :D

Volt például egy olyan tanulsága a tegnapi napnak, hogy hordjuk és használjuk az exeinktől kapott pólókat, pulcsikat, tárgyakat, zoknikat. (Mondjuk az egeremet például nem adnám semmi pénzért, az tuti, egy kis szakítás oda se neki, az egér marad!)

Nossss.

2 dolgot döntöttem.

1. Nem akarom kinyírni magam, hanem pozitívan akarok kikerülni ebből az egészből, elvégre ki nincs odáig a krízisekért? Imádjuk a válságokat, a legjobbak, tök jól lehet fejlődni általuk.

2. Ez a szakítás dolog végleges. Nem csak ímmel-ámmal, hanem mindörökre. Igazából ez nem az én döntésem, hanem M.é, de annyit mindenképp megérdemel, hogy elfogadjam. Azt mondta, ő többet nem akar velem lenni, az elkövetkező hetek során semmiképp sem fogja magát meggondolni, ezért nekiállok ezer embernek elsírni szomorú sorsomat (kezdés: ma), csinálni egy M. dobozt (időpont: holnap), befesteni a hajam (jó ez csak duma) és építeni egy új fél tortát (folyamatos).
 

Úristen milyen szarul vagyok, komolyan ez tök hihetetlen.

Nem tudok enni, remegek, folyton sírok.

Nem akarok szakítani, nem tudok M. nélkül élni, ez totálisan nem megy.

Ráadásul senki sem ér rám, mert foglaltak, kameráznak, bújócskáznak, kikapcsoltak, mindenki éli az életét, kivéve én, mert nagyban szenvedek, és nem hívom fel M.et, konkrétan ennyit csinálok. És nem tudom, mit akarok, jobb e szakítani és elfogadni, vagy jobb e várni rá, hogy hátha visszajön. Ki tudja. Semmi nem jó most, de inkább elmegyek bulizni, max hazajövök, de addig se itthon kuksolok.

Avagy akik kiléptek az életemből az elmúlt egy év folyamán és fontosak voltak nagyon. Ezerszer elnyávogtam már, tudom, de totál kivagyok miatta még mindig.

1. osztály, mind a 30an.

2. Kicsisrácék, a mamája, a papája, meg a babusz. Utálom, hogy nem érdeklődünk egymástól, hogy ki hogy van, és nem lehet lemenni hozzájuk játszani meg mesét nézni.

3. Tesóm. Mikor jön már haza?? Már 7 hónapja nem láttam, vagy mennyi....

4. M. Úristen, hogy fogom nélküle túlélni.

Hogy fogok nélküle élni?

És akik most nincsenek itt, de az ő vonzásában szintén el fognak tűnni. Cségé és satöbbi. Vagy nem is tudom.

Gondolom úgy megy ez a dolog mindenkivel, hogy társai vagyunk egymásnak egy darabig, több-kevesebb ideig, segítjük egymást, látjuk egymást, és aztán lejár az utunk, és azt mondjuk, köszönöm szépen, hogy veled lehettem, nagyon jó volt és sokat tanultam a segítségeddel, de azt hiszem, mostantól másfele megyünk, te meg én. Biztos találkozunk még, és addig is jó utat neked, sok szerencsét az életedben, kívánom, hogy mindig jó kísérjen, és most elbúcsúzok és szia.

Valószínű ezt nem nagyon kiabáltam még el eddig, de megbeszéltük M.mel, hogy sítábor után szakítunk.

Hazajöttünk, szakítottunk.

Most nem tudom hova rakni magam. Pozicionálódnom kéne, mint ahogy egy hülye terméket pozicionálnak az emberek fejében valahova, de először sírnom kéne, vagy hajat mosnom, vagy heroest néznem, egyszerűen fogalmam sincs, remélem M.ben erős az akarat, hogy kirakjon az életéből, mert bennem nem nagyon (mondhatni nincs), habár sejtem én, hogy ez a legjobb, de ó, jaj, hogy éljek én így, mit kéne tennem most, nem vagyok túl kreatív, ami azt illeti.

Amikor még kicsi voltam, és jóban voltam magammal (különben ez tök érdekes kérdés, mostanában jóban vagyok az emberekkel, nem úgy magammal, ez negatív változás lehet), mikor még tiszták voltak a dolgok és érthetőek, akkor még tudtam, hogy mit kell ilyenkor tenni. De akkor még sokkal egyszerűbb volt a dolog, mert ha mondjuk az életem egy torta, akkor a legelső "szakításnál" egy igen-igen vékony szeletet kellett csak újrapótolnom. A másodiknál egy nagyobb szeletet, de mégiscsak szeletnek mondhattam. Most ellenben a fél torta elveszett, az életem nem is torta, hanem csak egy ormótlan sütidarab.

Ennek ellenére feltételezem, hogy a metódus ugyanaz talán.

Ma egész nap mindenki ugráltat és késik, baromira idegesítő. Vagy nem az, helyzetfüggő.

Először Sanci rádöbbent, hogy a kölcsönadott sígatyám zsebében hagyta a személyijét, és valahogy juttassam vissza. Jó, suli után átcaplattam a város másik felére, a pasijának kellett odaadni, aki persze pont akkor késett, amikor én is késében voltam, ráadásul el se sikerült érnem őket.

Aztán segítettem M.nek becuccolni hozzánk, mondjuk ez csak öröm volt, és nem teher.

Utána takarítás, és valahogy anya úgy döntött, hogy rámhagyja az egészet, miközben ő kóvályog szerte és pakol a kocsiból vagy ilyesmi. Normálisan péntekenként tesóm porszívóz, enyém a fürdőszoba-felmosás, anyáé a maradék. Mostanában elosztjuk egymás között, de ma így rámsózta az egészet, miközben nem is volt dolga.

De kicsit azért hagytam anyának is a melóból, mert mennem kellett, hogy Zsónak, tesóm barátnőjének odaadjam a laptoját, mert M. bütykölgette. És jó volt nagyon, mert szóbakerült az öngyilkosság téma, és eddig bárkinek mondtam, úgy nézett rám, mint egy ufóra (ígyhát nem is mondom inkább), Zsó meg tök természetesen, hogy ja, igen, neki is eszébe jutott már és sok ilyen embert ismer. És annyira megnyugtató volt, nem azért, mert most akkor kaptam indokot és csak azért is koncentrálok öngyilkos gondolatokra, hanem épp ellenkezőleg, nem kell magam hárshegyről szabadult őrültnek tekintenem, és nyugodtan elengedhetem ezeket az idióta képzelgéseket, mert más többé-kevésbé normális, kissé gyengébb idegzetű, ellenben agresszív testvéreinkkel is megesett már, hogy ilyen perverz gondolataik támadtak.

Én én én én én. Blogot az önző emberek írnak, vagy akik folyton magukkal foglalkoznak, vagy akik próbálják megfejteni önmagukat, lényeg, önmagunkról szóljon.

Én mostanában nem vagyok nagyon jól.

Én azt hiszem, ideje lenne felvenni a keresztemet, nem pedig kerülgetni, mint a forró kását.

Én ma kisírt szemekkel megyek iskolába.

Én ma nem mentem be stat szemináriumra, ami rossz érzés, de tudom, hogy így jobb volt.

Én félek.

Én magányos vagyok.

Anya szeret.

Nem vagyok reklámblog, de annyira tetszik ez, elképesztően profi szerintem. Obama és a Starbucks együttműködése ugyebár, ami összefogásra szólítja fel az embereket.

A zene, a mozgás, a dinamizmus, oké, alapvetőek. De mélyebben, milyen jók már a színek, a szimbólumok, a hangulat, a formák, a tök egyszerű, de nagyon pozitív jelképek és átvezetések.. leckepélda komolyan.

"Próba minden találkozás: ételekkel, emberekkel, gondolatokkal. Először mindent szagolj meg! Ha valaki mond valamit: szagold meg! Ha jó a szaga, akkor harapj belőle egy kicsit, de mindig rágd meg. Sokáig rágd, mielőtt nyelnéd. Még a szavakat is sokáig kell rágnod, mielőtt lenyelnéd őket, mert sokkal könnyebb kiköpni valamit, mint akkor megszabadulni tőle, ha már magadba fogadtad. Ha magadba fogadod a szavakat, és a gondolat nem megfelelő neked, akkor bajod lesz belőle. Daganatokat, pörsenéseket, fejfájást, mellfájást, gyomorfájást, üszkös fekélyeket okoz, amíg ki nem veted magadból. Szerencsére az ételt könnyű eltávolítani a hányással vagy a hasmenéssel, és már túl is vagy a tévedésen. A gondolatokat és a hiedelmeket sokkal nehezebb kiűzni. Látod, a sivatagon túli világ olyan dolgokat művel, amelyek nagyon megváltoztatták az életet. Okosabb, ha nem feltételezed, hogy valami biztosnágos, csak azért, mert normálisnak vagy rendjén valónak látszik."