macskakaparásocskák

Nossss.

2 dolgot döntöttem.

1. Nem akarom kinyírni magam, hanem pozitívan akarok kikerülni ebből az egészből, elvégre ki nincs odáig a krízisekért? Imádjuk a válságokat, a legjobbak, tök jól lehet fejlődni általuk.

2. Ez a szakítás dolog végleges. Nem csak ímmel-ámmal, hanem mindörökre. Igazából ez nem az én döntésem, hanem M.é, de annyit mindenképp megérdemel, hogy elfogadjam. Azt mondta, ő többet nem akar velem lenni, az elkövetkező hetek során semmiképp sem fogja magát meggondolni, ezért nekiállok ezer embernek elsírni szomorú sorsomat (kezdés: ma), csinálni egy M. dobozt (időpont: holnap), befesteni a hajam (jó ez csak duma) és építeni egy új fél tortát (folyamatos).
 

Úristen milyen szarul vagyok, komolyan ez tök hihetetlen.

Nem tudok enni, remegek, folyton sírok.

Nem akarok szakítani, nem tudok M. nélkül élni, ez totálisan nem megy.

Ráadásul senki sem ér rám, mert foglaltak, kameráznak, bújócskáznak, kikapcsoltak, mindenki éli az életét, kivéve én, mert nagyban szenvedek, és nem hívom fel M.et, konkrétan ennyit csinálok. És nem tudom, mit akarok, jobb e szakítani és elfogadni, vagy jobb e várni rá, hogy hátha visszajön. Ki tudja. Semmi nem jó most, de inkább elmegyek bulizni, max hazajövök, de addig se itthon kuksolok.

Avagy akik kiléptek az életemből az elmúlt egy év folyamán és fontosak voltak nagyon. Ezerszer elnyávogtam már, tudom, de totál kivagyok miatta még mindig.

1. osztály, mind a 30an.

2. Kicsisrácék, a mamája, a papája, meg a babusz. Utálom, hogy nem érdeklődünk egymástól, hogy ki hogy van, és nem lehet lemenni hozzájuk játszani meg mesét nézni.

3. Tesóm. Mikor jön már haza?? Már 7 hónapja nem láttam, vagy mennyi....

4. M. Úristen, hogy fogom nélküle túlélni.

Hogy fogok nélküle élni?

És akik most nincsenek itt, de az ő vonzásában szintén el fognak tűnni. Cségé és satöbbi. Vagy nem is tudom.

Gondolom úgy megy ez a dolog mindenkivel, hogy társai vagyunk egymásnak egy darabig, több-kevesebb ideig, segítjük egymást, látjuk egymást, és aztán lejár az utunk, és azt mondjuk, köszönöm szépen, hogy veled lehettem, nagyon jó volt és sokat tanultam a segítségeddel, de azt hiszem, mostantól másfele megyünk, te meg én. Biztos találkozunk még, és addig is jó utat neked, sok szerencsét az életedben, kívánom, hogy mindig jó kísérjen, és most elbúcsúzok és szia.

Valószínű ezt nem nagyon kiabáltam még el eddig, de megbeszéltük M.mel, hogy sítábor után szakítunk.

Hazajöttünk, szakítottunk.

Most nem tudom hova rakni magam. Pozicionálódnom kéne, mint ahogy egy hülye terméket pozicionálnak az emberek fejében valahova, de először sírnom kéne, vagy hajat mosnom, vagy heroest néznem, egyszerűen fogalmam sincs, remélem M.ben erős az akarat, hogy kirakjon az életéből, mert bennem nem nagyon (mondhatni nincs), habár sejtem én, hogy ez a legjobb, de ó, jaj, hogy éljek én így, mit kéne tennem most, nem vagyok túl kreatív, ami azt illeti.

Amikor még kicsi voltam, és jóban voltam magammal (különben ez tök érdekes kérdés, mostanában jóban vagyok az emberekkel, nem úgy magammal, ez negatív változás lehet), mikor még tiszták voltak a dolgok és érthetőek, akkor még tudtam, hogy mit kell ilyenkor tenni. De akkor még sokkal egyszerűbb volt a dolog, mert ha mondjuk az életem egy torta, akkor a legelső "szakításnál" egy igen-igen vékony szeletet kellett csak újrapótolnom. A másodiknál egy nagyobb szeletet, de mégiscsak szeletnek mondhattam. Most ellenben a fél torta elveszett, az életem nem is torta, hanem csak egy ormótlan sütidarab.

Ennek ellenére feltételezem, hogy a metódus ugyanaz talán.