macskakaparásocskák

Szerenádozni voltunk, ez volt az első alkalom. 5 tanárnál voltunk, de közülük csak kettőt szerettem. A magyartanárnőm nemrég szült, 5 hetes a babája, de azt mondta, menjünk hozzá is. Bementünk a lakásba (ami amúgy meseszép volt), és annyira lehetett benne érezni a boldogság légkörét, azt, hogy itt olyan emberek élnek, akik szeretik egymást... Őt nagyon szerettem, mindig is, bementünk hozzá és a kapuban köszönésnél megöleltem.

Sok mindenkit kellett végigjárnunk, így ma megoldottuk, hogy kocsival mehessünk. És volt egy pillanat, ott ültünk a kocsiban, mentünk az alkonyatban, Budán, már külvárosi részen, mellettünk a szürkületi erdő, egyszer csak elindult a rádióban a Kalandorok zenéje (Extrák; Filmzenék; Elviszi, itt lehet az egész számot meghallgatni), és ott voltak mellettem négyen, akiket egyenként és összességében imádok, mondták a kis zakkant poénjaikat, ilyen felnőtt emberek szintjén, mégis őrülten; beraktam ezt a percet az életem kincsesdobozába.

Legközelebb holnap találkozunk, de ez semmit nem változtat azon, hogy szomorú voltam, hogy el kell válni tőlük. Tudom, tudom, találkozunk holnap, holnapután, szombaton, de ez akkor is, annyira a vége.