macskakaparásocskák

Olyan baromságot álmodtam, volt benne valaki, aki tetszett álmomban, és elkezdtünk kavarni és csókolóztunk és nagyon fura volt, mert kicsi volt a nyelve, és aztán még tovább nyomattuk a dolgokat és egyre furább lett az egész, mert olyan vékony volt, majdnem olyan vékony, mint én, jó nem lett belőle gyerek, maradt rendes pasi, de nagyon furcsa volt.

Szerintem ez az álom azt jelenti, hogy hiába tetszik egy pasi, nem tartom M. után férfiasnak, mert M. volt A Pasi, aki férfias és erős és jó vele, és mást nem rakok bele ebbe a kategóriába, hiába tetszene is. Egyelőre.

Gondolom ez az elején még normális. Jelzés, hogy még ha össze is vagyok egy kicsit zavarodva, nem jó ötlet a szomorúságot mással vigasztalni. (...!)

Már megint nagyon szarul vagyok.

Olyan 3 hetet saccolok tömény szenvedésnek, utána sokáig tompa fájást. Vagy ki tudja, lehet ez túl optimista.

Viszont ha ez így megy, nyárra bőven alulról szagolom az 50 kilót.

Olyan vicces, mert nem érem el többnyire az embereket, de akit mégis, az valami hihetetlen. Jó, akkor megyek érted, ott vagyok fél óra múlva - tegnap Té.
Jó, akkor holnap beugrok hozzád - tegnap CséGé.
Jó, akkor gyere ide, itt vagyunk Linával, vagy menjünk mi hozzád, oké, ha ma nem, akkor holnap találkozunk és megváltjuk a világot - ma Zsó.
Olyan cukik. :)
 

Idézek magamtól, 2006. aug. 21. (kb egy hónapja jártunk akkor M.mel)

" És persze kell tudni kezelni is. Hogy a barátom az életem alkotórésze. Része, nem egésze. Kétségtelenül fontos és szép része, de azért nem ő tölti ki az egész életet. Barátok, munka, hobbi, önmagam, család, szerelem... és sok más szelet is van még, de ezek akkor is csak a torta egy-egy szeletei maradnak... ki hallott már olyat, hogy valaki bekebelezte a fél tortát, a többiek meg alig kaptak egy-egy hajszálvékony szeletet...??"

Nem csináltam még dobozt. Mármint olyat, amibe így szépen belepakolom a tárgyiasult emlékeket. Nem tudom, nem vagyok erre még nagyon képes. A szobán sem változtattam semmit. 2 dolgot tettem meg: levettem a karkötőt, amit a kapcsolatunk legeleje óta hordok; és kitöröltem iwiwről, hogy kapcsolatban és csak egy közös képet hagytam meg, mert az tök aranyos énszerintem.

M.mel mindig olyan jó volt enni meg aludni.

A reggelizést tökélyre fejlesztettük, lassan és lustán kezdve a reggeleket, lehetőleg egy kis szexszel, zuhannyal, utána pedig rántottával, ami köré a tányérra mindenféle egyéb nyalánkságot raktunk: camambertsajtot, paradicsomot, zöldségeket, kaukázusikefírt vagy amit épp találtunk. Amikor csak ketten voltunk náluk vagy nálunk pár napig, hatalmas ebédeket főztünk, a kedvencünk a brassói volt, az első brassóicsinálásunkat sose felejtem el, vagy 3 óráig főztük és szörnyen izgultam, hogy sikerülni fog-e. És ittunk hozzá bort.
De a hétköznapi kajálásoknál mindig a discoveryt néztük, méghozzá az autós újjáépítős műsorokat, esetleg a hogyan készült jellegű adásokat, ebből is látszik, hogy M. mennyire magához ragadta az irányítást itt is :D, de nem bántam, és a teljesség kedvéért megjegyezném, hogy néha mesét is néztünk, egyszer pedig szívek szállodáját.

És sokszor délig aludtunk, sose ébredtem fel mellette hajnalban, 11kor alig bírtunk kitápászkodni, ha megtehettük, hétköznapokon ezt sok első óra is bánta. Néha együtt aludtunk összebújva, de legtöbbször külön, M. nem volt az az alvás közben átölelős típus, bár nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csak a filmekben szédítenek vele. Hát mindenesetre jó volt, majd talán megkérem, hogy légyszi ebédeljen velem néha lyukasórában, hogy meghozza az étvágyamat és mégse halálozzak éhen vagy hogy bocsi de aludjunk már egyet. :D

Volt például egy olyan tanulsága a tegnapi napnak, hogy hordjuk és használjuk az exeinktől kapott pólókat, pulcsikat, tárgyakat, zoknikat. (Mondjuk az egeremet például nem adnám semmi pénzért, az tuti, egy kis szakítás oda se neki, az egér marad!)

Nossss.

2 dolgot döntöttem.

1. Nem akarom kinyírni magam, hanem pozitívan akarok kikerülni ebből az egészből, elvégre ki nincs odáig a krízisekért? Imádjuk a válságokat, a legjobbak, tök jól lehet fejlődni általuk.

2. Ez a szakítás dolog végleges. Nem csak ímmel-ámmal, hanem mindörökre. Igazából ez nem az én döntésem, hanem M.é, de annyit mindenképp megérdemel, hogy elfogadjam. Azt mondta, ő többet nem akar velem lenni, az elkövetkező hetek során semmiképp sem fogja magát meggondolni, ezért nekiállok ezer embernek elsírni szomorú sorsomat (kezdés: ma), csinálni egy M. dobozt (időpont: holnap), befesteni a hajam (jó ez csak duma) és építeni egy új fél tortát (folyamatos).
 

Úristen milyen szarul vagyok, komolyan ez tök hihetetlen.

Nem tudok enni, remegek, folyton sírok.

Nem akarok szakítani, nem tudok M. nélkül élni, ez totálisan nem megy.

Ráadásul senki sem ér rám, mert foglaltak, kameráznak, bújócskáznak, kikapcsoltak, mindenki éli az életét, kivéve én, mert nagyban szenvedek, és nem hívom fel M.et, konkrétan ennyit csinálok. És nem tudom, mit akarok, jobb e szakítani és elfogadni, vagy jobb e várni rá, hogy hátha visszajön. Ki tudja. Semmi nem jó most, de inkább elmegyek bulizni, max hazajövök, de addig se itthon kuksolok.

Avagy akik kiléptek az életemből az elmúlt egy év folyamán és fontosak voltak nagyon. Ezerszer elnyávogtam már, tudom, de totál kivagyok miatta még mindig.

1. osztály, mind a 30an.

2. Kicsisrácék, a mamája, a papája, meg a babusz. Utálom, hogy nem érdeklődünk egymástól, hogy ki hogy van, és nem lehet lemenni hozzájuk játszani meg mesét nézni.

3. Tesóm. Mikor jön már haza?? Már 7 hónapja nem láttam, vagy mennyi....

4. M. Úristen, hogy fogom nélküle túlélni.

Hogy fogok nélküle élni?

És akik most nincsenek itt, de az ő vonzásában szintén el fognak tűnni. Cségé és satöbbi. Vagy nem is tudom.

Gondolom úgy megy ez a dolog mindenkivel, hogy társai vagyunk egymásnak egy darabig, több-kevesebb ideig, segítjük egymást, látjuk egymást, és aztán lejár az utunk, és azt mondjuk, köszönöm szépen, hogy veled lehettem, nagyon jó volt és sokat tanultam a segítségeddel, de azt hiszem, mostantól másfele megyünk, te meg én. Biztos találkozunk még, és addig is jó utat neked, sok szerencsét az életedben, kívánom, hogy mindig jó kísérjen, és most elbúcsúzok és szia.

Valószínű ezt nem nagyon kiabáltam még el eddig, de megbeszéltük M.mel, hogy sítábor után szakítunk.

Hazajöttünk, szakítottunk.

Most nem tudom hova rakni magam. Pozicionálódnom kéne, mint ahogy egy hülye terméket pozicionálnak az emberek fejében valahova, de először sírnom kéne, vagy hajat mosnom, vagy heroest néznem, egyszerűen fogalmam sincs, remélem M.ben erős az akarat, hogy kirakjon az életéből, mert bennem nem nagyon (mondhatni nincs), habár sejtem én, hogy ez a legjobb, de ó, jaj, hogy éljek én így, mit kéne tennem most, nem vagyok túl kreatív, ami azt illeti.

Amikor még kicsi voltam, és jóban voltam magammal (különben ez tök érdekes kérdés, mostanában jóban vagyok az emberekkel, nem úgy magammal, ez negatív változás lehet), mikor még tiszták voltak a dolgok és érthetőek, akkor még tudtam, hogy mit kell ilyenkor tenni. De akkor még sokkal egyszerűbb volt a dolog, mert ha mondjuk az életem egy torta, akkor a legelső "szakításnál" egy igen-igen vékony szeletet kellett csak újrapótolnom. A másodiknál egy nagyobb szeletet, de mégiscsak szeletnek mondhattam. Most ellenben a fél torta elveszett, az életem nem is torta, hanem csak egy ormótlan sütidarab.

Ennek ellenére feltételezem, hogy a metódus ugyanaz talán.