macskakaparásocskák

Eddig mindig mindent megbeszéltünk és azt mondtuk, ezután is meg fogjuk, mert barátok maradhatunk, és ez olyan furcsa, mert egyszer csak, egyik pillanatról a másikra M. nem beszél velem és nem hajlandó elmondani, mi a baj... És nem értem, azt hittem, abban maradtunk, hogy beszélünk és ez okés, és elmondjuk, mi a baj... Nem mondjuk el, és itt kezdődik, hogy idegenekké válunk.

Hú de szar. És csak annyit mondanék neki, hogy semmi baj és megsimogatnám a hátát, hogy jól aludjon, legalábbis képzeletben, és bárcsak tudnék segíteni neki, akár mint a barátja és nem mint az exbarátnője. Mindegy. Ha nem akarja.

Vagy nem tudom, tőlem az is lehet, hogy akkor nem beszélünk többet soha, de ez így furcsa. Nem mintha kiismerném. Amikor úgy volt velem, hogy nem szeretett, az se tűnt fel. Vakegér vagyok és csak örültem, hogy együtt vagyunk.

Egy idióta, na az vagyok.

Néha jó, ha emberekkel találkozok. Főleg ha olyanokkal, akiket igazánigazán szeretek.

Néha meg nem jó. Főleg, ha olyanokkal, akiket kedvelek, de semmikülönös. Egy kicsit eltereli a gondolataimat, és aztán fordul az egész és csak M.re tudok gondolni és hogy úristen, hogy hiányzik.

És egyelőre csak szarabb lesz, semmi bíztatóval nem szolgálhatok.

Letisztáztam magamban a helyzetet és a tennivalókat és ez klassz.

1. Most a szenvedés ideje van. Nem akarok folyamatosan csinálni valamit, és folyamatosan emberekkel lenni, csak azért, hogy ne gondoljak M.re és elűzzem magamtól a bánatot. Tök fontos elgyászolni. Így élem az életem, és találkozok persze emberekkel, de adjunk időt az egyedüllétnek és az elsiratásnak is.

2. M.mel beszélhetünk msnen, és esetleg telefonon. Kétésfélévet nem lehet csak úgy elfelejteni, szerintem az nem baj, ha beszélünk egymással. Egyelőre legalábbis jónak és hasznosnak érzem, nem is a fájdalom csökkentése miatt, hanem inkább hogy később szépen maradjunk meg egymásnak és ne idegenként. De pl ha nem tudom, hol van, akkor nem hívom fel, hogy mit csinál, mert az életünk már nem közös, hanem külön téma, és nagy alapvetőségben nincs közöm minden percéhez és neki sem az enyémekhez.

3. Ez egy nagyon fontos korszak. Fontos jól elbúcsúztatni, fontos okosan megélni, mert rengeteget adhat hozzá a személyiségemhez és a következő kapcsolataimhoz, bölcsebb és jobb lehetek általa és ha már ígyis-úgyis rossz, akkor építsünk a szenvedésből.
Furcsa, mert mikor egyszer már átéltem ilyen szakítás utáni krízist, akkor pontosan tudtam, mi a teendőm. Hogy mire van szükségem, hogy mi abban a pillanatban a feladatom... most viszont, állandóan őrlődök, hogy helyes-e beszélni M.mel, hogy helyes-e találkozni emberekkel, helyes-e bulizni... túlságosan tudatában vagyok annak, hogy jól kell csinálnom, és félek, hogy kis dolgokon is elbukhatok és szeretnék szeretnék szeretnék fejlődni ezáltal!

Az ébredés, na az valami undorító. Felébredni és tudni, hogy a másik nincs melletted és nem is lesz, soha soha soha.

Hölgyeim és Uraim, kezdődik az időszak, amikor minden egyes postom egy arról szóló nyávogás lesz, hogy jajj jajj, mennyire hiányzik M., jajj jajj nem tudok élni nélküle, jajj jajj megszakad a szívem, jajj jajj jajj egy víziló/zsiráf/elefánt/túzok ül a hasamon és a mellkasomon. Irónia ellenben már van, ez a legjobb, röhögjük ki a saját szenvedésünket.

Vááhh.

Most beszéltem Tével, és M. felhívta őt 10 perccel azután, hogy szakítottunk és közölte, hogy hát, szakítottunk, mert már nem szeret és találkozzanak. Vááo, na ez aztán jólesik az embernek. Képzelem, már hány embernek újságolta el. Tökre nem vártam volna tőle. Komolyan ki is írhatná iwiwre vagy msnre, hogy héhahó emberek, már nem szeretem az Évit, mert akkora szar.

És akkor legalább mindenki megtudja, hogy hú hmm engem nem lehet szeretni. Bizonyítsuk be még jobban. Sziasztok, Évi vagyok és nem szeretnek, nyilván szar vagyok.

El kéne mennem bulizni, de tök szar kedvem van és nem is akarom magam égetni, mint a lány, akit nem szeretnek. Nem mintha olyan nagyon büszke lennék, de akkor is... áhhh...

Estére van 4 opcionális programom is, 2 buli meg egy barátos meg egy színház, és egy kicsit kísértésben is vagyok, hogy elmenjek az egyik bulira és elrángassak egyebeket is, de legutóbb valami ilyesmit sikerült és az felvidított, de akkor se lett jó vége, úgyhogy lehet, hogy ma azt csinálom, amit szabályos ilyenkor, csak egy kicsit jobban: sírok, muffint sütök, sírok, filmet nézek, még egy uccsót vízipipázok, sírok, nagyot fürdök, közben sírok, ó és ne feledjük el, hogy naspolyát szedek, ha már megígértem.

"A veszély nagy, a helyzet reménytelen, de optimisták azért még lehetünk."

A kedves kis szappanopera a következőképp folytatódik.

M. mondta kedden, hogy találkozzunk. Találkoztunk. Gondolkoztunk, hogy újrakezdjük. Egész sokat voltunk együtt a napokban, és szerintem jó volt. Vagyis hát én megmaradtam abban, hogy örülök, hogy vele vagyok, szeretem és szeretek vele lenni.

Erre ma kinyögi, hogy már nem olyan mint régen. Hogy furák az érzései. Hogy összezavarodott. Hogy szeretne szeretni, dehát lehetséges, hogy nem szeret, és erről nem tehet.

Szimpla, átlagos, hétköznapi történet.

Nem kéne ilyeneket mondanom, de annyira az az érzésem, hogy egyáltalán nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép, elég kedves, elég szeretetreméltó.. Pedig talán nem így van, csak épp nem tarthat minden érzés örökké..

Szóval ez most ilyen extraszar és tuti, hogy még nagyon sokáig az lesz. És nekiállok takarítani, és elpakolom a rá emlékeztető dolgokat, és nem beszélek vele, ha nagyon nagyon nagyon szeretnék, akkor inkább elmegyek futni, és visszaadom a cuccait, és két hétig sírok, és utána megpróbálom az egész értelmét és örömét megtalálni, és ironikusan próbálom majd élvezni a szenvedést és aztán pedig valahogy összeszedem magam és talpraállok.

Annyira furcsa, hogy rá gondolok és ilyen baromi nagy szeretet van bennem, hogy én mennyire SZERETEM ezt az embert és mennyire jót akarok neki. Dühösnek kéne lennem, vagy mittudomén, ehelyett meg hálás vagyok neki, hogy eddig velem volt és szeretem.

Kicsit elszámoltam magam, konkrétan túl sok emberrel beszéltem meg túl sok mindent és le kellett mondanom hármat. Ebből egy cuki volt :), egy semleges, egy haragudott (pedig neki csak annyit mondtam, hogy az estéből nem lehetne-e késő délután).

Túl sok emberrel vagyok kapcsolatban. Mármint ilyen haveri-barátiban. De nem tudok meg akarok szelektálni, mert mindenkit szeretek valamiért, kit jobban, kit kevésbé.

Csak most már félek, hogy ők nem fognak szeretni, ha elhanyagolom őket.

Aijjj és annyira utálom, ha az emberek ítélkeznek, meg ha nem mondják ki, csak hallom a hangjukban.. én meg te meg ő és mindenki azt tesszük, amit a legjobbnak látunk, abban a szent pillanatban pontosan az a lehető legjobb döntés. Olyan jó ezt érezni. Mert nem fogom mások döntését minősíteni. Eddig folyton sugalltam, hogy szerintem hogyan kellene. Mostantól legalább nem ítélkezek. :)

"A döntést az egyetlen döntésjogosult, az én hozza: az én szempotnjából az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján a legjobbat.

Ez nem önzést jelent, hiszen a másokért önmagunkról lemondó döntést is gyakran hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti, hogy mindig én döntök és helyettem senki sem dönthet. Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat.

Sem az, ha később mi magunk rossznak minősítjük egykori döntésünket (ez akkor volt jó; most tudva azt, amit akkor nem tudtunk, másképp döntenénk, most mást látok jónak, mint akkor), sem az, ha mások minősítik rossznak (ők másképp látják).
Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert itt és most ezt tekintem jónak.

Ha valaki nem úgy dönt, ahogy én, akkor rosszul dönt. Ez a következtetés a mi létstratégiánk. Ugyanis a minősítéskor csak a saját szempontjainkat vehetjük és vesszük figyelembe. Nem tudhatjuk, miért dönt úgy a másik, ahogy dönt. Elfogadhatatlannak tűnik az, hogy a másik is jól dönt. Pedig így van."
 

Jó lenne-e, ha együtt maradnánk M.mel?

Ki tudnánk e fejezni Azokat, Akik Vagyunk, a kapcsolatunkban?
Jó-e ez az út?
Tudunk-e fejlődni egymás által?
Boldoggá tudjuk-e tenni a másikat?
Segítjük-e a másikat?
Tudunk egymáshoz alkalmazkodni?
Tudunk még egymásnak újat mondani?
 

Mellesleg ma úgy örültem annak, hogy M. kedves volt meg minden, hogy rendesen ettem. Tök jó volt. Kenyeret meg kakóscsigát meg barnarizseshalat. És kivételesen örültem neki, hogy birok enni, mert 50-52 kiló az álomcélom, de félő, hogy azt már elértem, és igazából nem szeretnék 48 kiló vagy ilyesmi lenni.

Komolyan mondom, nem kéne így örülnöm ezeknek a dolgoknak, nem jelentenek semmit, M. egyik nap felhív, hogy hát végiggondolta és nem nem akar semmit, boldog ő nélkülem, én meg szépen beleéltem magam, hogy rendbejöhetnek a dolgok és akkor koppanok és toccsanok. Ma is azon kaptam magam, hogy ilyeneket fantáziálok, hogy úgy örülünk mindketten annak, hogy mégse vesztettük el a másikat, hogy minden olyan lesz, mint régen, csak még annál is jobb, mert tudjuk, mit szeretne a másik, hogy kell kezelni meg ilyesmik és boldogan élünk míg meg nem halunk, de legalábbis tök sokáig. Itt még következtek mindenféle egyéb piszkos fantáziák, ezeket most nem részletezem. Huh.

Aijjj olyan hiányzós vagyok. Úgy hiányzik.

Jó lenne nekünk még egy esély..?

Nem mintha én döntenék..

Áhh. Nem akarom magam beleélni és aztán meg csalódni. És jót jót jót szeretnék neki.