macskakaparásocskák

És ha valaki olvas és érdekli továbbra is, ne restelljen dobni nekem egy mailt. Egyelőre még nincs új blogom, de ha lesz, akkor szivesen elmesélem annak, akit érdekel (és nem közeli ismerős).

Kiderült, hogy anya olvassa ezt a blogot és annyira dühös vagyok, egy csomó mindent elmondok neki, de amit nem, azt nem, és ez már megint egy bizalomvesztés, és annyira szerettem ezt a blogot, nagyon a szívemhez nőtt, nem fásult el és közel állt hozzám és most váltani leszek kénytelen.

Mindenhol ez jön elő az életemben, otthagyni azt, amihez/akihez ragaszkodom, amin/akin még nem léptem túl, amireakire még szükségem lenne, amiaki jó és amibenakivel jól érzem magam, és szépen váltanom kell mindent és mindenkit.

Egy darabig nem leszek, nem tűntem el, csak nem leszek netközelben, puszi puszi majd jövök.

Lekéstem a blog első évfordulóját. :) Mert pontosan tavaly a tavasz legelején kezdtem el írni. Amely szóban forgó tavasz kábé 6 napja megérkezett, de csomóan észre se vették, a kifinomultabb orrúak és érzetűek viszont már nagyban buliznak vele együtt.

Jelenleg
a, tabukat döntögetek
b, áltatom magam (mindenki választhat majd kedve és affinitása szerint).

Annyi van, hogy M.mel szakítottunk, node azért beszélünk, még mindig. Továbbá újabban kavarunk is. Volt egy buli, ahol mindketten ott voltunk és rákattantunk egymásra. Nem tudom, mit gondoljak erről, mert a konvenciók azt mondják, nanee, ilyet nem lehet, egyszerűen hagyjál már. Az érzések pedig azt mondják, hogy senkinek sincs semmi az ellenére, minden tisztázva van, nem csapjuk be egymást (magunkat vajon igen?), ez így egyelőre teljesen jó mindkettőnknek, akkor hol van vele a baj?

Csak épp nem vagyok biztos benne, hogy ezek valódi érzések-e vagy pedig érzéseknek álcázott gondolatok. Hova hallgassak?

Uhh, tegnap este.. hát a tegnap este felkavaró volt.

Az elején furán éreztem magam, mert nem voltam biztos benne, kivel hogy állnak a dolgok, mit gondolnak rólam (páran tanúi lévén annak, mikor a múltkor elszállt az agyam), ráadásul ott volt M és az járt a fejemben, hogy mennyire nem vagyunk részei egymás életének már, és hogy egyre kevésbé leszünk ezután is.

Később jót beszélgettem egy csomó mindenkivel.

Elég durva sebet szereztem a homlokomra, mert tánc közben hátradöntött egy srác és mikor felemelkedtem, ott volt egy rúd, most egy 5 centis repedés található rajtam, már-már hasonlítok HarryPotterre, csak túl függőleges a csík.

Lesmárolt egy srác csak úgy és teljesen meglepődtem rajta és nagyon fura volt, nem számítottam rá és nem akartam, velem még nem történt ilyen soha, és tudom, hogy ez piti dolog, de nekem nem, mert egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel csókolóztam életemben.

M.mel teljesen kiütöttük magunkat a gellérthegyen, majd kavartunk, és ez most nagyon fura, mert emiatt csak még jobban fog hiányozni, és akkor annyira jó volt, most meg nem tudom, azt se, hogy ő mit gondol, fura az egész és azt beszéltük, hogy ha felébredünk, majd beszélünk, de már fél3, lehetséges, hogy eddig alszik vajon? Vagy csak eltűnt valahova, nem tudom. Pedig azért jó lenne megbeszélni vele ezt a dolgot, hogy hogy látja meg ilyesmi.

Imádok az Annával találkozni, mindig inspirál és egy csomó fontos dologra rájövök.

Tegnap általa döbbentem rá, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, ha mindkét félnek van fejlődési lehetősége, kvázi nehézségeket állítanak egymás elé.

Na én ezt totál elcsesztem.

A kapcsolatunk elején (elején.. az első másfél-2 évben) nekem megvolt a kihívás, mert nagyon sokat idomultam, alkalmazkodtam, viszont mindenben engedtem M.nek és neki nem igazán adtam semmi olyat, ami által segítettem volna, hogy kibontakoztathassa magát. Igyekeztem nem korlátozni és ez vagy sikerült, vagy nem. Egyszer azt mondta, miattam hagyta abba a bringázást és ez annyira fájt, mert soha nem akartam visszafogni, tudatosan lökni akartam előre és ez aztán nem sikerült. Ha kevesebbet adtam volna magamból és erősebb határokat húztam volna, és nem rohantam volna mindig hozzá, nem helyeztem volna mindennel és mindenkivel szemben őt legelőre, akkor talán inspirálhattam volna őt. Talán jobban tanult volna a suliban. Talán megértette volna, milyen fantasztikus ember és pasi és jobban bízna magában. Talán belekezdett volna valami új, klassz dologba, amivel önmagát kifejezheti.

Utálom, hogy nem tudtam erősíteni. Annyira sajnálom és bánom.

Nagyon furcsa ellentétek vannak bennem. Nem tudom pontosan definiálni magam, még nem döntöttem el, milyen legyek, próbálok figyelni az érzéseimre és rájönni, mi okozza ezt a kettősséget.

Egyrészt a sulinál jön elő. Annak ellenére, hogy szeretek oda járni és tetszenek a tárgyaim és még az embereket is szeretem, van bennem egy olyan érzés, hogy valami nincs rendben ezzel. Hogy nekem nem való, vagy alapvetően bűzlik az egész, azt nem tudom. De olyan máshogy gondolkoznak ott, és olyan gyökeresen más szemléletet preferálnak ott, mint az enyém, hogy az megdöbbentő. Ami nekem egyértelmű, az nekik kérdőjel. Csak ebből a mai, őrült, pénzmániás világból indulnak ki, és sokkal bonyolultabban, mint az egyszerű parasztlogika. Nagyon rossz, hogy elvárják, mit mondj, és ez olyan dolog, ami tőlem annyira távol áll. Úgyhogy nem szólok inkább hozzá.

A másik a kapcsolatok. Nem is tudom... Nagyon sok emberrel érzem jól magam mostanában. Magammal is. Kialakult egy ilyen tulajdonságom, hogy szinte bármilyen társaságban, bármilyen embernek szimpatikus leszek, nem tudom, miért. Sok mindenkit mondok a barátomnak, olyan sokan vannak, akikkel délutánonként találkozni szoktam, hogy nem tudok velük annyit, amennyit szeretnék, még ha minden nap összefutok is valakivel. Ők mind fontosak, mind mások, és mind máshonnan vannak. Osztályból, egyetemről, régről, barátikörből, innenonnan. Nem egységes. Zavaros. Felkavaraodott. Nincs ezzel baj. Csak sok a belső konfliktus bennem és még nem tudom, hogyan rendezzem őket.

Egy csomó szupi nagyszerű dolog történt és most olyan jól érzem magam.

Süt a nap.
Azt hiszem, M.nek mégiscsak fontos vagyok és mégse tette túl magát olyan gyorsan és barátok is maradhatunk egy kis szerencsével, ami olyan klassz lenne.
Az összes múlt heti zhm maxpontos lett.
Té nem haragszik egyáltalán, emiatt eléggé aggódtam (mert amúgy jogos lenne).
Megjött egy szupi fülesem, mostantól csúcsminőségben hallgathatok mindenféle muzsikát.
És ma kaptam egy bókot/flörtölést, nemtom, nem vagyok ebben túl járatos, de az tuti, hogy pozitív volt.

Klassz. :)

HS7

Ha nagyon figyelmesen szaglásztok, ma érezhetitek a tavaszszagot a levegőben! Közeleg, közeleg. :)

Eddig mindig mindent megbeszéltünk és azt mondtuk, ezután is meg fogjuk, mert barátok maradhatunk, és ez olyan furcsa, mert egyszer csak, egyik pillanatról a másikra M. nem beszél velem és nem hajlandó elmondani, mi a baj... És nem értem, azt hittem, abban maradtunk, hogy beszélünk és ez okés, és elmondjuk, mi a baj... Nem mondjuk el, és itt kezdődik, hogy idegenekké válunk.

Hú de szar. És csak annyit mondanék neki, hogy semmi baj és megsimogatnám a hátát, hogy jól aludjon, legalábbis képzeletben, és bárcsak tudnék segíteni neki, akár mint a barátja és nem mint az exbarátnője. Mindegy. Ha nem akarja.

Vagy nem tudom, tőlem az is lehet, hogy akkor nem beszélünk többet soha, de ez így furcsa. Nem mintha kiismerném. Amikor úgy volt velem, hogy nem szeretett, az se tűnt fel. Vakegér vagyok és csak örültem, hogy együtt vagyunk.

Egy idióta, na az vagyok.

Néha jó, ha emberekkel találkozok. Főleg ha olyanokkal, akiket igazánigazán szeretek.

Néha meg nem jó. Főleg, ha olyanokkal, akiket kedvelek, de semmikülönös. Egy kicsit eltereli a gondolataimat, és aztán fordul az egész és csak M.re tudok gondolni és hogy úristen, hogy hiányzik.

És egyelőre csak szarabb lesz, semmi bíztatóval nem szolgálhatok.

Letisztáztam magamban a helyzetet és a tennivalókat és ez klassz.

1. Most a szenvedés ideje van. Nem akarok folyamatosan csinálni valamit, és folyamatosan emberekkel lenni, csak azért, hogy ne gondoljak M.re és elűzzem magamtól a bánatot. Tök fontos elgyászolni. Így élem az életem, és találkozok persze emberekkel, de adjunk időt az egyedüllétnek és az elsiratásnak is.

2. M.mel beszélhetünk msnen, és esetleg telefonon. Kétésfélévet nem lehet csak úgy elfelejteni, szerintem az nem baj, ha beszélünk egymással. Egyelőre legalábbis jónak és hasznosnak érzem, nem is a fájdalom csökkentése miatt, hanem inkább hogy később szépen maradjunk meg egymásnak és ne idegenként. De pl ha nem tudom, hol van, akkor nem hívom fel, hogy mit csinál, mert az életünk már nem közös, hanem külön téma, és nagy alapvetőségben nincs közöm minden percéhez és neki sem az enyémekhez.

3. Ez egy nagyon fontos korszak. Fontos jól elbúcsúztatni, fontos okosan megélni, mert rengeteget adhat hozzá a személyiségemhez és a következő kapcsolataimhoz, bölcsebb és jobb lehetek általa és ha már ígyis-úgyis rossz, akkor építsünk a szenvedésből.
Furcsa, mert mikor egyszer már átéltem ilyen szakítás utáni krízist, akkor pontosan tudtam, mi a teendőm. Hogy mire van szükségem, hogy mi abban a pillanatban a feladatom... most viszont, állandóan őrlődök, hogy helyes-e beszélni M.mel, hogy helyes-e találkozni emberekkel, helyes-e bulizni... túlságosan tudatában vagyok annak, hogy jól kell csinálnom, és félek, hogy kis dolgokon is elbukhatok és szeretnék szeretnék szeretnék fejlődni ezáltal!

Az ébredés, na az valami undorító. Felébredni és tudni, hogy a másik nincs melletted és nem is lesz, soha soha soha.

Hölgyeim és Uraim, kezdődik az időszak, amikor minden egyes postom egy arról szóló nyávogás lesz, hogy jajj jajj, mennyire hiányzik M., jajj jajj nem tudok élni nélküle, jajj jajj megszakad a szívem, jajj jajj jajj egy víziló/zsiráf/elefánt/túzok ül a hasamon és a mellkasomon. Irónia ellenben már van, ez a legjobb, röhögjük ki a saját szenvedésünket.

Vááhh.

Most beszéltem Tével, és M. felhívta őt 10 perccel azután, hogy szakítottunk és közölte, hogy hát, szakítottunk, mert már nem szeret és találkozzanak. Vááo, na ez aztán jólesik az embernek. Képzelem, már hány embernek újságolta el. Tökre nem vártam volna tőle. Komolyan ki is írhatná iwiwre vagy msnre, hogy héhahó emberek, már nem szeretem az Évit, mert akkora szar.

És akkor legalább mindenki megtudja, hogy hú hmm engem nem lehet szeretni. Bizonyítsuk be még jobban. Sziasztok, Évi vagyok és nem szeretnek, nyilván szar vagyok.

El kéne mennem bulizni, de tök szar kedvem van és nem is akarom magam égetni, mint a lány, akit nem szeretnek. Nem mintha olyan nagyon büszke lennék, de akkor is... áhhh...

Estére van 4 opcionális programom is, 2 buli meg egy barátos meg egy színház, és egy kicsit kísértésben is vagyok, hogy elmenjek az egyik bulira és elrángassak egyebeket is, de legutóbb valami ilyesmit sikerült és az felvidított, de akkor se lett jó vége, úgyhogy lehet, hogy ma azt csinálom, amit szabályos ilyenkor, csak egy kicsit jobban: sírok, muffint sütök, sírok, filmet nézek, még egy uccsót vízipipázok, sírok, nagyot fürdök, közben sírok, ó és ne feledjük el, hogy naspolyát szedek, ha már megígértem.

"A veszély nagy, a helyzet reménytelen, de optimisták azért még lehetünk."

A kedves kis szappanopera a következőképp folytatódik.

M. mondta kedden, hogy találkozzunk. Találkoztunk. Gondolkoztunk, hogy újrakezdjük. Egész sokat voltunk együtt a napokban, és szerintem jó volt. Vagyis hát én megmaradtam abban, hogy örülök, hogy vele vagyok, szeretem és szeretek vele lenni.

Erre ma kinyögi, hogy már nem olyan mint régen. Hogy furák az érzései. Hogy összezavarodott. Hogy szeretne szeretni, dehát lehetséges, hogy nem szeret, és erről nem tehet.

Szimpla, átlagos, hétköznapi történet.

Nem kéne ilyeneket mondanom, de annyira az az érzésem, hogy egyáltalán nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép, elég kedves, elég szeretetreméltó.. Pedig talán nem így van, csak épp nem tarthat minden érzés örökké..

Szóval ez most ilyen extraszar és tuti, hogy még nagyon sokáig az lesz. És nekiállok takarítani, és elpakolom a rá emlékeztető dolgokat, és nem beszélek vele, ha nagyon nagyon nagyon szeretnék, akkor inkább elmegyek futni, és visszaadom a cuccait, és két hétig sírok, és utána megpróbálom az egész értelmét és örömét megtalálni, és ironikusan próbálom majd élvezni a szenvedést és aztán pedig valahogy összeszedem magam és talpraállok.

Annyira furcsa, hogy rá gondolok és ilyen baromi nagy szeretet van bennem, hogy én mennyire SZERETEM ezt az embert és mennyire jót akarok neki. Dühösnek kéne lennem, vagy mittudomén, ehelyett meg hálás vagyok neki, hogy eddig velem volt és szeretem.

Kicsit elszámoltam magam, konkrétan túl sok emberrel beszéltem meg túl sok mindent és le kellett mondanom hármat. Ebből egy cuki volt :), egy semleges, egy haragudott (pedig neki csak annyit mondtam, hogy az estéből nem lehetne-e késő délután).

Túl sok emberrel vagyok kapcsolatban. Mármint ilyen haveri-barátiban. De nem tudok meg akarok szelektálni, mert mindenkit szeretek valamiért, kit jobban, kit kevésbé.

Csak most már félek, hogy ők nem fognak szeretni, ha elhanyagolom őket.

Aijjj és annyira utálom, ha az emberek ítélkeznek, meg ha nem mondják ki, csak hallom a hangjukban.. én meg te meg ő és mindenki azt tesszük, amit a legjobbnak látunk, abban a szent pillanatban pontosan az a lehető legjobb döntés. Olyan jó ezt érezni. Mert nem fogom mások döntését minősíteni. Eddig folyton sugalltam, hogy szerintem hogyan kellene. Mostantól legalább nem ítélkezek. :)

"A döntést az egyetlen döntésjogosult, az én hozza: az én szempotnjából az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján a legjobbat.

Ez nem önzést jelent, hiszen a másokért önmagunkról lemondó döntést is gyakran hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti, hogy mindig én döntök és helyettem senki sem dönthet. Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat.

Sem az, ha később mi magunk rossznak minősítjük egykori döntésünket (ez akkor volt jó; most tudva azt, amit akkor nem tudtunk, másképp döntenénk, most mást látok jónak, mint akkor), sem az, ha mások minősítik rossznak (ők másképp látják).
Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert itt és most ezt tekintem jónak.

Ha valaki nem úgy dönt, ahogy én, akkor rosszul dönt. Ez a következtetés a mi létstratégiánk. Ugyanis a minősítéskor csak a saját szempontjainkat vehetjük és vesszük figyelembe. Nem tudhatjuk, miért dönt úgy a másik, ahogy dönt. Elfogadhatatlannak tűnik az, hogy a másik is jól dönt. Pedig így van."
 

Jó lenne-e, ha együtt maradnánk M.mel?

Ki tudnánk e fejezni Azokat, Akik Vagyunk, a kapcsolatunkban?
Jó-e ez az út?
Tudunk-e fejlődni egymás által?
Boldoggá tudjuk-e tenni a másikat?
Segítjük-e a másikat?
Tudunk egymáshoz alkalmazkodni?
Tudunk még egymásnak újat mondani?
 

Mellesleg ma úgy örültem annak, hogy M. kedves volt meg minden, hogy rendesen ettem. Tök jó volt. Kenyeret meg kakóscsigát meg barnarizseshalat. És kivételesen örültem neki, hogy birok enni, mert 50-52 kiló az álomcélom, de félő, hogy azt már elértem, és igazából nem szeretnék 48 kiló vagy ilyesmi lenni.

Komolyan mondom, nem kéne így örülnöm ezeknek a dolgoknak, nem jelentenek semmit, M. egyik nap felhív, hogy hát végiggondolta és nem nem akar semmit, boldog ő nélkülem, én meg szépen beleéltem magam, hogy rendbejöhetnek a dolgok és akkor koppanok és toccsanok. Ma is azon kaptam magam, hogy ilyeneket fantáziálok, hogy úgy örülünk mindketten annak, hogy mégse vesztettük el a másikat, hogy minden olyan lesz, mint régen, csak még annál is jobb, mert tudjuk, mit szeretne a másik, hogy kell kezelni meg ilyesmik és boldogan élünk míg meg nem halunk, de legalábbis tök sokáig. Itt még következtek mindenféle egyéb piszkos fantáziák, ezeket most nem részletezem. Huh.

Aijjj olyan hiányzós vagyok. Úgy hiányzik.

Jó lenne nekünk még egy esély..?

Nem mintha én döntenék..

Áhh. Nem akarom magam beleélni és aztán meg csalódni. És jót jót jót szeretnék neki.

Olyan baromságot álmodtam, volt benne valaki, aki tetszett álmomban, és elkezdtünk kavarni és csókolóztunk és nagyon fura volt, mert kicsi volt a nyelve, és aztán még tovább nyomattuk a dolgokat és egyre furább lett az egész, mert olyan vékony volt, majdnem olyan vékony, mint én, jó nem lett belőle gyerek, maradt rendes pasi, de nagyon furcsa volt.

Szerintem ez az álom azt jelenti, hogy hiába tetszik egy pasi, nem tartom M. után férfiasnak, mert M. volt A Pasi, aki férfias és erős és jó vele, és mást nem rakok bele ebbe a kategóriába, hiába tetszene is. Egyelőre.

Gondolom ez az elején még normális. Jelzés, hogy még ha össze is vagyok egy kicsit zavarodva, nem jó ötlet a szomorúságot mással vigasztalni. (...!)

Már megint nagyon szarul vagyok.

Olyan 3 hetet saccolok tömény szenvedésnek, utána sokáig tompa fájást. Vagy ki tudja, lehet ez túl optimista.

Viszont ha ez így megy, nyárra bőven alulról szagolom az 50 kilót.

Olyan vicces, mert nem érem el többnyire az embereket, de akit mégis, az valami hihetetlen. Jó, akkor megyek érted, ott vagyok fél óra múlva - tegnap Té.
Jó, akkor holnap beugrok hozzád - tegnap CséGé.
Jó, akkor gyere ide, itt vagyunk Linával, vagy menjünk mi hozzád, oké, ha ma nem, akkor holnap találkozunk és megváltjuk a világot - ma Zsó.
Olyan cukik. :)
 

Idézek magamtól, 2006. aug. 21. (kb egy hónapja jártunk akkor M.mel)

" És persze kell tudni kezelni is. Hogy a barátom az életem alkotórésze. Része, nem egésze. Kétségtelenül fontos és szép része, de azért nem ő tölti ki az egész életet. Barátok, munka, hobbi, önmagam, család, szerelem... és sok más szelet is van még, de ezek akkor is csak a torta egy-egy szeletei maradnak... ki hallott már olyat, hogy valaki bekebelezte a fél tortát, a többiek meg alig kaptak egy-egy hajszálvékony szeletet...??"

Nem csináltam még dobozt. Mármint olyat, amibe így szépen belepakolom a tárgyiasult emlékeket. Nem tudom, nem vagyok erre még nagyon képes. A szobán sem változtattam semmit. 2 dolgot tettem meg: levettem a karkötőt, amit a kapcsolatunk legeleje óta hordok; és kitöröltem iwiwről, hogy kapcsolatban és csak egy közös képet hagytam meg, mert az tök aranyos énszerintem.

M.mel mindig olyan jó volt enni meg aludni.

A reggelizést tökélyre fejlesztettük, lassan és lustán kezdve a reggeleket, lehetőleg egy kis szexszel, zuhannyal, utána pedig rántottával, ami köré a tányérra mindenféle egyéb nyalánkságot raktunk: camambertsajtot, paradicsomot, zöldségeket, kaukázusikefírt vagy amit épp találtunk. Amikor csak ketten voltunk náluk vagy nálunk pár napig, hatalmas ebédeket főztünk, a kedvencünk a brassói volt, az első brassóicsinálásunkat sose felejtem el, vagy 3 óráig főztük és szörnyen izgultam, hogy sikerülni fog-e. És ittunk hozzá bort.
De a hétköznapi kajálásoknál mindig a discoveryt néztük, méghozzá az autós újjáépítős műsorokat, esetleg a hogyan készült jellegű adásokat, ebből is látszik, hogy M. mennyire magához ragadta az irányítást itt is :D, de nem bántam, és a teljesség kedvéért megjegyezném, hogy néha mesét is néztünk, egyszer pedig szívek szállodáját.

És sokszor délig aludtunk, sose ébredtem fel mellette hajnalban, 11kor alig bírtunk kitápászkodni, ha megtehettük, hétköznapokon ezt sok első óra is bánta. Néha együtt aludtunk összebújva, de legtöbbször külön, M. nem volt az az alvás közben átölelős típus, bár nem tudom, létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csak a filmekben szédítenek vele. Hát mindenesetre jó volt, majd talán megkérem, hogy légyszi ebédeljen velem néha lyukasórában, hogy meghozza az étvágyamat és mégse halálozzak éhen vagy hogy bocsi de aludjunk már egyet. :D