macskakaparásocskák

Tesóm és Zsófi kikísértek a hévhez, felraktak rá nagy nehezn, túrahátizsák, polifoam, két óriásméretű kajásszatyor, nevettünk, ahogy felmásztam mint egy teve vagy bogár, de aztán becsukódtak az ajtók és elindult a hév, és ... ők meg csak ott álltak, ottmaradtak, és tudtam, hogy tesómat most majd egy évig nem látom, elkezdtem sírni a gyorsuló héven, annyira bolond látványt nyújthattam.

Most pedig, egy hét Erdély, meglátjuk, milyen lesz, kár, hogy ennyire vártam, olyan jóra számítottam, sőt most is jóra számítok. Viszont van egy tervem, ötletem, vágyam, elkiabálni nem merem, szurkolnás hozzá - hát, elkelne, köszönöm.

POP után beültünk egy kocsmába tizenpáran, osztálytársak és csatolt közegek, igazság szerint hulla voltam, és ráadásul Ákos nem mellettem ült (mert mellette kétperc alatt felvidulok), csak rám nézett kérdően, mi van velem, intettem, hogy nagyon fáradt vagyok, mire öt méterről küldött egy smst: "Menj már haza. Mindjárt elalszol." és akkor rájöttem, hogy noha kegyetlenül hiányzik a délelőtteimből a jelenléte, és annyira érdekelne, hogy minden egyes nap épp mit gondol, nem vesztettem el és nem is fogom.

Azt hiszem, minden kapcsolat, jó és rossz is, eltávolodásokkal és közeledésekkel teli. Néha a két fél szorosan együtt van, néha távol egymástól, de attól, hogy épp közel vannak, nem lesz jó a kacsolat, legfeljebb a rossz kapcsolat egy jó szakaszába ért. És ugyanígy, a jó kapcsolat nem romlik el egy negatív korszak miatt.

Emiatt azt gondolom, talán jobb lenne akkor szakítani, mikor minden rendben, és még így is tudom, hogy én ezt nem akarom.

És ez akkor is más lesz innentől. Más emberek, más életmód, kicsit más én. Lehet, hogy nagy butaság, de úgy érzem, elmulasztok valamit, ha továbbra sem lépem meg ezt a szakítást.

Nekem is kicsit röhejesen hangzik, de ezt érzem.

Amúgy a nap másik nagy híre, hogy hotdogon huszonnyolcezer-hétszázötvenharmadik helyezést értem el, nem semmi, ugye.

Nohát, tegnap kiderültek a kis dolgok, és felvettek, de fel ám bizony, közgáz kereskedelem marketingre, nemrossz, ismerek kettő darab évfolyamtársat, Esztit kicsit, Juditot nagyon, ajjajj milyen nagyon meg fogjuk látni.

Tükör előtt kell gyakorolnom majd, hogy "közgázra járok, kereskedelemmarketingre, ja hát ja."

Amúgy büszke vagyok abból a szempontból, hogy 455 volt a ponthatár, ez azért az egyik legmagasabb, csak tanítanak majd valamit.

Egész héten ketten vagyunk az irodában az egyik csajszival, Mónival. Jó sokat beszélgetünk.

Móni speciel keresztény, méghozzá nagyon (amúgy nagyon kedves és figyelmes, abszolút pozitív oldalát mutatja a keresztényeknek), és megint előjött belőlem ez az érzés, hogy a keresztények iszonyú létbizonytalanságban élnek. Reménykednek persze, meg bíznak, de egy büntető istenben hisznek, és igazából fogalmuk sincs, hogy mi a csudát csinálnak ők itt, mert hiába gyártanak elméleteket, mélyen belül tudják, hogy hamisak ezek, és nem értik.

Amúgy ez csak egy benyomás. És tudom, hogy nekik ez most jó, ebben hinni, deazért.. hát akkor is. Olyan rossz lehet.

Semmiértelme Dolgok listája

1. esős időben hajat vasalni

2.

(Majd bővítem.)

Úgy van ez, hogy össze kéne pakolnom túrázgatáshoz. Azonban csak akkor pakolok össze, ha megyek (hát ez aztán logikus :P), ami pillanatnyilag azért nem biztos, mert M.mel örök/2hónapos/egynapos/elmúlt haragban vagyunk, nem is merem leírni, annyira szégyenletes dolgok történtek (nem nekem szégyeneletes, nekem megalázó), de nyilvánvaló, hogy ki kell derítenem, utazunk-é. Én mellesleg szeretnék nagyon, csábítanak a tájak, friss hegyi levegő meg testmozgás, szakítani meg ráérünk utána is (akkor azonban halaszthatatlanul), de tényleg.

Kora reggel, miközben jöttem haza, ahogy csöpögtek az esőkabát kapucnijára cseppek, és hirtelen lökött egyett a szél, egy pillanatra minden szempontból tél volt.

Nincs is jobb annál, hogy ebben a klassz esős időben lehet választani, hogy a sáros erdei úton menjek, avagy fröcsköljenek le a pocsolyákba gázoló kocsik.

Ha mondjuk gondolkoznék azon, hogy mi az, ami nem normális, akkor tuti hozzávenném, hogy például az, ha görcsbe rándul a gyomrom, mert találkozok a pasimmal, és tudom, hogy semmi dolgokért basztatni fog, na az nem normális.

Az se normális, ha lecsesz azért, mert azt hitte, nekem adta a telefontokját, és közben berakta a táskájába, de azért azt hitte, nekem adta, és az se, hogy rajtam tölti ki a fáradságát, a mérgét, a rosszkedvét, bármi is a vész, én vagyok a hibás, a hülye, a hisztis, a problémázó, a mivanveledmostanában-nemhasználodaz-agyad.

De a legabnormálisabb, hogy én mindezt hagyom. Gondolkoztam rajta, hogy vajon miért, mert általában az emberekkel bizakodóan és nyíltan viselkedek és a jót feltételezem (pár alapból antipatikus kivétellel), de ha valaki bánt, akkor sose hagyom magam. Meg szoktam mondani, ha valaki viselkedésével nagy gondom van, és nem hagyom, hogy kihasználjanak, hanem mindig visszaszólok.
M.mel meg rohadtul nem így van. Nem lehet csak azért, mert szeretem, talán túlságosan félek? Tőle, a bántástól, hogy többet már nem akarok és tudok elviselni, inkább behódolok, csak béke legyen?

A legviccesebb, hogy nagyon jól tudom, hogy pláne basztatni fog, ha hagyom.

Olyan fura nekem, hogy azok a nők, akiknek van gyerekük, iwiwre kapásból nem rakják fel magukat kettesben a férjükkel, viszont a gyerek(ek)ről biztos, hogy 800 kép fenn van. Nem nyilatkozhatok persze, nem vagyok anya, de akkor is, ez jelent valamit, nem?