Annyi annyi mindent írnék, 10 posztot rögvest, és nincs rá időm sajna.
Pakolászok a mókás családi (+tesóm barátnője tesóm nélkül, tudom, hogy fura és nem feltétlenül normális) nyaralásra, amire ma éjjel-holnap hajnalban indulunk, találkoztam Annával, volt szűk háromnegyed óránk beszélgetni, kár hogy nem több, úgy megszerettem őt az elmúlt időben. Bevásárolgattam kajákat, M.től könnyes búcsút vettünk 10 napra (amúgy nem volt könnyes szerencsére), megittam fél liter kakaót, ezek a legfontosabbak.
(Dögmeleg van.)
Azt hiszem, egy gyerek nevelésében egyáltalán nem lényegesek annyira az ilyenolyan neveleési elvek és blablák, mint az, hogy a kiskölyök érezze, hogy a szülei szeretik egymást, nomeg persze őt is, és harmonikus, vidám családi légkör legyen.
Úgyhogy ha gyerekem lesz, akkor előtte megbizonyosodok arról, hogy boldog otthon tudok neki nyújtani.
Szép elmélet. :)
Amúgy azért voltam bánatos, mert félek attól, hogy jön az egyetem, és M. egy csomó csajjal fog talákozni, akik nem jobbak nálam, én se náluk, viszont ők ismeretlenek és ezért sokkal érdekesebbek minden szempontból. Emberileg, meghódításilag, gondolatilag, mindenhogy. Nopersze tudom én, hogy ez normális, meg hogy ez velem is lehet, hogy így lesz, de elszomorít, hogy köztünk ez véget fog érni.
Ehhez azért hozzá kell tennem, hogy ez a gondolat annyira szöget ütött a fejemben, hogy nagy valószínűséggel tényleg valóra fog válni a baromi erős magamhozvonzás miatt, szóval nem kell szenvedő alanyt játszanom a kérdésben.
Néha, amikor nem minden felhőtlen, olyan jó egy pillanatra azt érezni, hogy mennyire szép az élet és milyen fantasztikus egyszerűen élni, tökmindegy, hogy jó vagy rossz történik épp velünk, csak hullámzani ebben a hatalmas világban.
Ez amúgy tegnap jutott eszembe, mikor épp bánatos voltam.
" A bánat természetes érzelem. Ez a részed teszi lehetővé, hogy elbúcsúzz olyankor, amikor nem akarsz elbúcsúzni; hogy kifejezd, kiadd magadból a veszteségek fölött érzett szomorúságot, legyen az egy szeretted vagy egy kontaktlencse elvesztése.
Ha ki tudod fejezni a bánatodat, egyúttal meg is szabadulsz tőle. Ha a gyermeknek megengedik, hogy szomorkodjon, amikor szomorú, akkor felnőttként egészségesen fog hozzáállni a szomorúsághoz, és az esetek többségében gyorsan túlteszi magát rajta.
Ha a gyermeknek azt mondogatják: Ugyan, ugyan, ne sírjál már! - akkor felnőttként nehézségei lesznek a sírással, hiszen egész életében mást sem hallott, csak hogy ne tegye. Ezért az ilyen emberek elfojtják a bánatukat."
Leugrottunk M.mel egy napra a nyaralónkba anyához, aki a nyáron minden szabad percét ott tölti, és valami fantasztikus volt. Tisztára kikapcsolódtam.
A nyaralónk egy általunk épített, nem túl nagy nem túl kicsi, a telek végében tóval, a szomszédban a barátainkkal, másik oldalon épp érő szőlőkkel, de nem is ez a lényeg. Nem tudom megmondani, miben áll a hangulata, de egyszerűen mindenki imád oda járni, sosincs veszekedés, fullos pihenés az egész. Nem tudnám elmondani, mit csináltunk ott két napig, mert igazából semmit.. csak sétáltunk, beszélgettünk, aludtunk, ettünk, mégis egy perc unalom nélkül suhant el az idő.
Érdekes a házak-lakások atmoszférája amúgy, a legtöbb otthonban lehet érezni, hogy jó vagy rossz lehet-e ott élni. Nálunk szerintem ilyen semleges, inkább biztonságot adó jellegű.
