macskakaparásocskák

Befejeztem az utolsó Harry Potter kötetet.

Mondjuk annyira nem volt nagy újdonság, mert már olvastam angolul, de ez annyira nem jelentett sokat, mert nagyjából annyi maradt meg, hogy hepiend lesz.

Szóval érdekes volt benne néhány dolog.
(Akkor most aki még nem olvasta, az hagyja ki a következő bekezdést.)
Például amikor élet és halál között lebegnek, akkor azt annyira érdekesen találta ki Rowling. És ahogy azt írja, ebben a világban Harrynek csak kívánnia kellett valamit, és a gondolatai azonnal valósággá váltak.

Amikor a legelső könyv megjelent, 4.es voltam, és így pont úgy alakult, hogy nagyjából akkor olvastam az egyes részeket, mikor olyan idős voltam, mint Harryék. Aztán volt egy elég durva harrypottermániás időszakom is úgy 11-12 évesen, amikor teljesen megszállott voltam.

Persze megfordult a fejünkben az általános iskolás barátnőimmel, hogy mégis hogy találhat ki valaki egy ennyire frappáns és klappoló történetet - fú, biztos valódi ez a világ, és a szülinapunkon vártuk a bagolyhozta levelet.
Ami persze nem jött és aztán elég rövid időn belül abbahagytuk az ötletelést egy mágikus párhuzamos világról, de így a könyvek végére érve mégis arra jutottam, hogy lehetnek benne nagyon is igazi dolgok, mert olyan az egész, mint egy hatalmas tanmese.

Mert ami minden könyvben benne van és a fő mondanivalót jelenti, az leginkább annyi, hogy van olyan mágia, ami a hókuszpókusznál sokkal többet ér: az az erő, ami a bátorsággal, önzetlenséggel, szeretettel jön létre.

Szóval igaziból egy mese. Kicsit véres mese, az is lehet, hogy felnőttmese, de attól még mese, a szó legpozitívabb értelmében.

Eddig azt hittem, a matek érettségim fog jobban sikerülni. Mert az könnyebb, nagyjából tudom, a töri meg annyi anyag és az életben meg nem tanulom, vagy ha mégis, sittysutty néhány nap múlva kiesik minden az agyamból.

De ahogy a hetek múlnak, és már 4 eltelt belőlük a síszünet óta, kezdem máshogy látni a dolgot. Töriből ugyanis már kész a 9.es tankönyv fullra és a 10.es tk fele szintén. Ehhez képest matekból annyi történt, hogy a múlt héten a drága kis tancsibá előadta, hogy meg fogunk bukni. Ismétlés, ja, azt ő nem. Bezzeg a töri, arra ám tanulunk. Így van, a törire bezzeg tanulunk, mert van egy munkamenet, látjuk az egész felépítését és innentől már nem vész az a heti 50-100 oldal.

Szóval komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ráhajtok a törire és inkább abból próbálom meg 90% fölé tornászni az eredményt.

Ez pluszban azért is megfontolandó amúgy, mert egész profi módon tudok a követelmények szerint esszét írni, ha az anyag nagyjából benne van a fejemben.
Najó. Meglátjuk.

Levágatta a haját.
Igazából én is ott voltam, meg előtte megbeszéltük, hogy milyen legyen.

Én persze nem akartam, én szerettem hosszú hajjal, nekem tetszett meg minden, de nem ez volt az igazi indok. Hanem amikor rövid haja volt, hosszú évekig az életében, akkor nem velem járt. Sőt, nem csak hogy nem velem járt, hanem akkor E.vel járt.

Igen, tudom, a haj az csak haj, semmi több. De akkor is! Alapvetően megváltoztatja az ember arcát, mások lesznek a vonásai, mások az arckifejezései, sőt a gesztusai is. Például ő be kell vallanom, hogy sokkal helyesebb így, jól áll neki, viszont valahogy keményebb az arca tőle. Jó mondjuk férfiasabb, de hát a férfiasság nem a külsőben rejlik szerintem, a viselkedése meg így is olyan férfias...

Kicsit úgy érzem, mintha nem ő lenne. Vagy nem is, inkább úgy, mintha az a sok-sok jó tulajdonsága, amik az elmúlt években kialakultak benne, most eltűntek volna, és ugyanaz a srác lenne, akivel másfél éve összejöttem és még nem idomultunk volna egymáshoz.