macskakaparásocskák

Nem szeretem a pornót. Nem tudom, ez miért van.

Ha egyedül vagyok, még csak-csak. De igazából, nem is tudom, szerintem a szex nagy mértékben szól a fantáziálásról, elképzelésről, és például az erotikus történetek nagyon izgatóak tudnak lenni. De két ember hús-vér valósága, ami abszolút csak fizikai, és max arról szól, hogy kinek jobb a teste, nagyobb a farka/melle, ki tud durvábban mélytorkozni, ezen semmit sem lehet elképzelni, mert már ott van, kész, belenyomták a képedbe. Egyáltalán nem szexi.

Üldögélek békésen az ágyamon és épp életem fontos dolgait értékelem egy pszichológiai tesztben, egyszer csak egy őrült galamb fogja magát és nem nekirepül a teraszajtónak?!
Utána meg ott ülnek a korláton és nagyon gyanúsak, ahogy sunyin pislognak befele. Hárman is.

Én eddig is tartottam attól, hogy egyszer, mikor nyitva van a teraszajtó, egy galamb berepül és fészket rak a polcok tetjén, de most már egyre jobban gyanakszom, hogy ezek kiszemelték a helyes kis szobámat.

Na mostantól visszatértem. Lezajlott közben 2 ballagás, szerdán az enyém, ma M.é.

És várakozásaimmal ellentétben nagyon élveztem a saját ballagásomat. Nem is tudom, mi volt benne a legjobb, a gyönyörűen kivirágoztatott iskola, az iskolatársaim kedves arca, miközben sorfalat álltak, a 12.ek ballagási beszédei, amik nem közhelyesek és érzelgősek, hanem viccesek és találóak voltak, vagy hogy olyan emberek jöttek el, akiknek nagyon örültem. Vagy a gyönyörű virágok, a fincsi kaják, a Sandi válla, amit fogtam, és a Peti keze, aki az én vállamat fogta, és az, hogy énekeltünk. Szerintem tényleg szívből. Vagy hát én legalábbis. Vagy hogy a ballagási beszédünkbe belenevetett Danki, aki olvasta, és ez egyáltalán nem gagyi vagy gáz volt, hanem ismerős és jó.

Nemtom, valahogy elfogadtam ezt az új helyzetet, és iszonyú nosztalgikusan meg érzelgősen bírok visszaemlékezni az egészre, de nem félek attól, hogy elveszítem őket. Különben is, már a ballagás utáni napon találkoztunk Tunyával, megmutatta az új lakásukat. Majd ahogy jön és ennyiii.

Egyszerűen, egyszerűen nincsenek szavaim. Nem tudom kifejezni, hogy mennyit jelentettek és jelentenek nekem. Ők. Hogy bárki ellen kiállnék értük és megvédeném őket. Hogy mindig őket választanám, hogy sose árulnánk el egymást, hogy van a sok-sok ember és vagyunk mi, és hiába lesznek jó haverjaink, munkatársaink meg pajtijaink, mi majdnem család vagyunk. Hogy mennyire jó volt reggel bemenni közéjük és mindenkitől őszinte mosolyt, puszit, ölelést kapni, és mennyire megtanultunk közösen dönteni, mindent 80szor átszavazni, konfliktusokat békésen lerendezni, komoly és komolytalan dolgokról a másikra figyelve beszélgetni. És úristen, hány szünetet visítottunk végig egy-egy doga előtt és hányszor tartottuk egymásnak a hátunkat, és megtanultunk igazán tanulni, felelni, elvárásokat teljesíteni, csapatmunkában dolgozni, rendszerezni és szervezni. És közben ott voltak a családokban levő válságok és tragédiák és mindenki a másik részéve vált. Emlékszem, 7.ben minden szünetben az ablakban ültünk a Ferivel és beszélgettünk.

Olyan erősek voltak ezek a kötések és most olyan nehéz, hogy... mi lesz velük?

3 királylány, 3 hippi, kinn ültünk a fűben a deákon, a hippik hajpánttal, batikoltan, színesen, a királylányok fodrosan, pasztellen, nagy szempillákkal, és egyáltalán nem viselkedtek királylányokhoz méltóan, szívtunk egy cigit, énekeltük a márminálunkbabámot, sütött a nap az árnyékok közé, meleg volt, nevettünk a kicsivel.

Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz befejezni a középiskolát, elballagni, elhagyni az osztályomat, hát én nem, soha. Mindig  azt hittem, majd sírunk együtt egy csomót aztán kész. De nem, egyáltalán nem ez van, hanem helyette már napok óta csak búcsúzunk. Tanároktól, iskolatársaktól, egymástól, óráktól, utolsó kedd, utolsó szerda, utolsó matekóra. És persze nem sírok, csak egyre jobban és jobban nyomaszt ez a hülye érzés, hogy vége.

Dáviddal elmentünk kosarazni a közeli lakótelep pályájára. (Dávid 6 éves és a szomszédom és nagyon pajtik vagyunk.)

Már ott voltunk egy ideje, amikor beállt két 10-12 éves srác. Ők ugye Dávidhoz mérve nagyon nagyok, idősek és ügyesek voltak, viszont Dávid nem az a típus, aki az életben bármiben is veszítene, úgyhogy beleadott apait-anyait, olyannyira, hogy egy óvatlan labdavisszapattanás kiütötte az egyik már kicsit lötyögő tejfogát.

Elég durva volt, vérzett a fél feje, de ő persze nem ijedt meg, csak én.