macskakaparásocskák

Szerenádozni voltunk, ez volt az első alkalom. 5 tanárnál voltunk, de közülük csak kettőt szerettem. A magyartanárnőm nemrég szült, 5 hetes a babája, de azt mondta, menjünk hozzá is. Bementünk a lakásba (ami amúgy meseszép volt), és annyira lehetett benne érezni a boldogság légkörét, azt, hogy itt olyan emberek élnek, akik szeretik egymást... Őt nagyon szerettem, mindig is, bementünk hozzá és a kapuban köszönésnél megöleltem.

Sok mindenkit kellett végigjárnunk, így ma megoldottuk, hogy kocsival mehessünk. És volt egy pillanat, ott ültünk a kocsiban, mentünk az alkonyatban, Budán, már külvárosi részen, mellettünk a szürkületi erdő, egyszer csak elindult a rádióban a Kalandorok zenéje (Extrák; Filmzenék; Elviszi, itt lehet az egész számot meghallgatni), és ott voltak mellettem négyen, akiket egyenként és összességében imádok, mondták a kis zakkant poénjaikat, ilyen felnőtt emberek szintjén, mégis őrülten; beraktam ezt a percet az életem kincsesdobozába.

Legközelebb holnap találkozunk, de ez semmit nem változtat azon, hogy szomorú voltam, hogy el kell válni tőlük. Tudom, tudom, találkozunk holnap, holnapután, szombaton, de ez akkor is, annyira a vége.

Most úgy működik kis életünk, hogy M. és én mindketten apánál dolgozunk. Csak éppen M. a fizikai munka részét csinálja, én meg az irodait. (Azért van ebben romantika, nem?)

Olyan 8 körül, mikor hazaértek a munkából, kimentem hozzá a pár utcával arrébb levő "telephelyre" és mászkáltunk picit, amíg haza nem ment. Laza kis félórás beszélgetés, M. mint igazi munkásember, tiszta kosz, és csak elmeséltük egymásnak, mi minden történt velünk.

És ami az elmúlt napokban nem sikerült, most úgy érzem, igen: újra megtaláltuk a saját hangunkat, a kettőnk hangját, az igazit. Azt a vidám, bizalmas, őszinte, kedvesen csipkelődő, harmonizáló, mély, könnyed, egymást ismerő, egymásban otthon levő hangunkat.
És úgy szeretem (ezt, meg őt.)

 Juli: Kibékültetek végül is M.mel?
Én: Hát.. igen.
Juli: Ez nem volt túl lelkes..
Én: Hát nem is. Nemtom.. kicsit fura.
Juli: Döglődik a kapcsolatotok?
Én: Hát azt nem mondanám azért, hogy döglődik... De eléggé hullámvölgyben van.

Jobban meggondolva, ki tudja, ez minimum egy viharos tenger 30 méteres hullámai között megjelenő hullámvölgy, ha nem döglődés. Hétvégén ugye összevesztünk (helyesbítés: M. elküldött a picsába), vasárnap kibékültünk. De az elmúlt napokban egyszerűen állandóan baja volt. Kitalálta, hogy nekem van bajom és lecseszett (miközben nem volt semmi bajom vele). Elmondott valamit, amit egy nappal később újra megkérdeztem, erre is bepöccent. Holnap dolgozok, mert megkért az egyik csajszi, hogy ő nem lesz, én ugaorjak be, erre is kiakadt. Ha nincs baja, akkor sincs kedve semmihez, és nem jó neki semmi. Iszonyú idegesítő. Ha szakítani szeretne, és nem képes rá, az az ő baja. De ez rendkívül idegesítő.

Van egy ilyen játék az egyik angol közösségi oldalon, aminek az a lényege, hogy kidobja mondjuk a 19-25 éves magyar pasik fényképeit random sorrendben, és aki tetszik, arra azt mondhatom, hogy igen. Juli mesélt róla, én meg elkezdtem ilyet játszani, mert szerintem mókás (pirulpirul), és az a lényeg, hogy csak akkor látod, hogy kinek tetszel te, ha tetszésetek kölcsönös. És kattintgattam, de azért mondjuk 10ből vagy 20ból egy pasi kapott igent. Ráadásul amilyen képet feltettem magamról, az szerintem abszolút nem olyan nagyon jó. Ehhez képest teljesen megdöbbentem, mikor kiderült, hogy már 5!! találatom van (vagyis ennyi embernek tetszettem én is azok közül, akiket bejelöltem). Azért ez durva. Mondjuk ebből az 5ből alaposabb megnézés után 2 elég ratyi, de akkor is elképesztő, hogy 3 viszonylag jó összepározott minket.

Elhatároztam, hogy kifejlesztem magamban azt a képességet, hogy amikor felveszem a telefont, bemutatkozik egy ismeretlen és zagyvál, akkor nem felejtem el a nevét 2 másodperccel, miután mondta (sőt, egyáltalán nem jegyzem meg), hanem szépen csinálok egy új bugyrot az agyamban, kifejezetten eme névadatok tárolására.

Nem mondhatom vagyis nem akarom elmondani M.nek, így hát inkább leírom: nagyon zavar, hogy nem én vagyok a háttérképe, meg a telefonja háttérképe meg msnben nincs az hogy ölelés nyuszi meg még közös képünk sincs benn.

Most így nem akarom megítélni ezt az érzést, egyszerűen ezt érzem és kész.

Huh, ma volt az első dolgozós napom. Reggel 8tól délután 5ig alig pár ötperces szünettel, kész vagyok. A nagy része ráadásul számítógépes adatrögzítés, lehet az excellel háborúzni. :)

Nem panaszkodhatok, mert dolgom, az van. Váá semmi értelmes nem jut az eszembe, le van szívva az agyam, hulla vagyok, nyááúú, senki se szeret, főleg M., meghalok, bríí brúú nemleszezígyjóóó!!

Csak hogy a történet befejeződjön: végül M. felhívott napközben, hogy ma este jönnek haza, siet nagyon, mi lenne, ha felvennének a városban és náluk lennék. Mondtam, hogy háát, jó. És kedves volt, és kibékültünk, és minden okés.

De volt egy pillanat. Mikor mentem a hősökterére, ahol felvettek. És szép idő volt, lenge szellő, nagyon örültem, annak, hogy nincsen szenvedés és gond, de nem annak, hogy találkozunk. És láttam a pasikat. Amúgy sose veszem észre őket. És mosolyogtam. Akkor egy kicsit meglegyintett, hogy ilyen lenne, ez lenne, ha szakítanánk. Nem rögtön persze, beletelne egy jó adag időbe, de ilyen lenne a szabadság. Jó tudni, hogy nem katasztrófa. :) De nem döntöttem mellette.