macskakaparásocskák

Éppen nekiálltam a reggli teendőimnek, úgymint komoly tanulás és karácsonyi ajándékokon agyalás (megjegyzem, megvan, mi lesz az idei apró ajándék: sajátkészítésű bonbonok! Éljenek a gasztroblogok!), amikor egyszer csak felbukkant M. a lépcsőn.

Elég hülye csomagban vagyok jelenleg a t-mobilenál és van a vodafonenak ez a baromi klassz új akciója, úgyhogy rendeltem énis ingyen sim kártyát. A régi telcsim pedig már amúgy is gyengélkedik, megvan másfél éve és szeretem, mert édes piros és kinyithatós, de tmobilefüggő, betört a külső kijelzője és nagyon ratyi a kamerája, úgyhogy már egy ideje gondolkodtam telefoncserén.

És találtunk (vagyis M. talált) egy olyan telcsit, ami egyszerre 2 simkártyát tud használni, és hát ez eléggé szuper, mert így a tmobileos kártyámról beszélek majd a családommal, meg aki tmobileos, és például egy ezresért ingyen beszélek M.mel egész hónapban. Plusz jó olcsón hívhatom a vodafonosokat.

Szóval tudtam, hogy lesz ez az új telcsi, de M. egyszer csak beállított és meghozta. :) Amúgy egy 20assal olcsóbban kaptam meg használtan, de nagyon szép állapotban, és ez azért elég klassz. :) És okos, elegáns, nagyon tetszik, habár igazából batár bumszli, egyszerűen óriási, de kezdem ezt is imádni benne, ő lesz a kis elefántom (Fáni) avagy vízilovam (Hippo). Hm azt hiszem, inkább Hippo lesz, mert kétségtelenül fiú, és ezt naccerűen lehet becézni hippinek, popónak meg ami a kreativitásunkból telik.

Most olyan érzésem van, hogy mindenki haragszik rám, vagy csak csöndesen elítéltek, a környezetem ugyan nem, csak egy valaki, de épp elég, hogy neki csalódást okoztam.

Mármint, hogy nem szakítottam.

Szóval az történt, hogy úgy mentem oda, hogy kész vége, megbeszéljük, hogy mi hogyan legyen a továbbiakban, és mégis legyen egy lezárása, egy formája, nem csak annyi, hogy pá. Beszélgettünk, és jó volt, és furcsa volt, mert annyira lezártnak tekintettem a dolgot magamban, hogy mikor M. le akart kapni, akkor reflexből elfordítottam a fejem. De aztán (sajnos, nem sajnos) elcsábultam és hagytam magam. (Szavazhatnánk, hogy ez ki szerint megalázó nekem. Ha valaki esetleg.. de csak őszintén.) Mert ugye nekem nem azzal van a bajom, mikor jó együtt, hanem amikor rossz.

És megéltem: hogy képes vagyok szakítani, hogy nem esek szét tőle, hogy van lelkierőm odaállni és azt mondani, hogy vége. (Jó nem sikerült teljesen, de azért én még sose szakítottam ilyen komoly, őszinte, hosszú kapcsolat után, és járni se rögtön tanulunk meg ugyebár.)

És amin a Judittal (ő protezsálja a legjobban, hogy szakítsak már, mert ez borzasztó) a legnagyobb konfliktusunk van, és nem értjük meg egymást az az, hogy ez a szakítás jelenleg nekem nem egy lépés, hanem egy folyamat.

Felmereng a gondolat. (június)
Erősödik a gondolat. (július)
Megemlítem veszekedések alkalmával, hogy inkább fejezzük be, de senki sem veszi komolyan. (nyártól)
Átélek egy próbaszakítást, egy milyen lenne ha-t.
Elhatározom magam. (szeptember)
Megpróbálom, nem megy. (szeptember)
Megpróbálom, megint nem megy. (október)
Elcsábulok. (október)
Átélem, hogy meg tudom tenni. (október)

A többi lépés a jövő zenéje, de a lényeg, hogy nem állok egy helyben, nem vagyok beszorulva, mozgok és változnak a dolgok, még ha nem is látszik ez kívülről. Szerintem ez a lényeg. Hogy közben mi minden rosszat, hibásat, jót élek meg, az más kérdés.

Hát, nem szakítottunk most.

Azt hiszem, már megint az a korszak fog kezdődni, mikor leírom minden másodpercemet. Bocsibocsi, uncsi lesz, szólok majd ha jön egy kicsit normálisabb periódus.

Szóval felébredtem fél 8kor és persze beütött a ménkű a gondolatra, hogy M. volt, M. nem lesz igenigen hamarosan, nem sikerült visszaaludnom, de egyelőre nem kezdtem el kiborulni, hanem meglepődve konstatáltam, hogy elég komoly náthát sikerült összeszednem az éjszaka folyamán.

Lementem anyával reggelizni, elhatároztuk, hogy ma nem takarítunk, aztán egyszer csak 2 perc alatt hányingerem lett és ki is jött belőlem a tegnapi vacsiként benyomott áfonyás joghurt (amit amúgy sajnáltam, mert finom volt és egészséges), és utána semmi bajom nem volt, majd megnézem, mi a hányás lelki üzenete.

Az egyik közösségi oldalon beállítottam magam single-re és csináltam egy M. nevezetű mappát, ahova elkezdtem bepakolni a közös/közös programokon készült fényképeket, de atyámm, az elmúlt 2 év többezer képét szinte mind együtt csináltuk, szóval már kezdem kapisgálni, hogy 2 évet nem lehet csak úgy bepakolni egy mappába és szevasz. Aztán csináltam egy kis kavart a síelésszervezésben, no és ennyi.

Mindjárt találkozunk, 1-2 óra és nem semmi, de nem lesz pasim. Fura.

Nos nem fogjátok elhinni, de holnap délelőtt minden bizonnyal találkozunk M.mel és szakítunk véglegesen, vagyis igazából már szakítottunk is, csak most ilyen csá dolog lesz, pá, pusz, pacsi.

És azért igen nagy a valószínűsége, mert ő is akarja és én is.

Ez jó. Tudom. Jó lesz. Muszáj meglépni.

Nagyon meg vagyok elégedve ezzel a jó meleg, változékony, kicsit szeles, igazi őszi idővel. Annyira jó, hogy még nincs a nyakunkon a tél. :) (Egyelőre legalábbis.)

Nagy lelkiismeretfurdalásom közepette (az anyával való undokságom miatt) nekiálltam valami jót tenni és így elkezdtem leszedni a ruhákat.

Csöndes házimunkák közben pedig szeretem hallgatni Pál Feri atya előadásait (azt hiszem, már írtam róla itt). (És ha valakit érdekel, az szóljon, mert nagyon nagy örömmel küldeném bárkinek az előadásait, mert szerintem fanatsztikusak!!)
Sose tudom követni, hogy épp mi a téma, mert imád nyolcvan pontot kitalálni valamiről, de nem is fontos, mert a fonalat azonnal fel lehet venni. No és mit hallok? Hogy mindenkinek megvan ugye a maga kis nyavalyája.

"Huszonhárom. Kapcsolatokat nem tud lezárni, belőlük kilépni."

Milyen ismerős... De komolyan, ez nekem a bajom.
Volt az osztályom, de átalakult, én meg megszenvedem a kilépést belőle.
Voltak Déék, de elköltöztek, és meg fog szakadni emiatt a kapcsolatunk.
Van tesóm, de most éppen nincs, majd visszajön.
Volt M., és a múlt idő ellenére nem tudom vele lezárni.

Meg kell tanulnom elfogadni, hogy az életünk során több-kevesebb ideig társakkal megyünk együtt, akikkel jó, akiket megszeretünk, és akikkel később elválnak az útjaink.

Nekem borzasztó ebbe belegondolni, hogy akit megszerettem, gyakorlatilag elveszítem, pedig nem, csak ennyi volt mostanra a közös történetünk.

Azt hiszem, ebben a mostani életszakaszomban ezt kell megtanulnom-átélnem.

Mostanában iszonyú összeomladékony vagyok. Egy szellő és magamba roskadtam. Szinte érthetetlen okokból.

És akkor egy hatalmas csődtömegnek érzem magam, és rossznak, szarnak, elcseszettnek. És nem érzem, hogy normális, biztonságos alapja lenne az életemnek. Mert annyira, de annyira hiányzik tesóm, és Déék is borzasztóan, és az M.mel való kapcsolatnak egy erős, stabil talajnak kellene lennie, de ehhez képest futóhomok, inog és félek, hogy elnyel. És anya pedig annyira de annyira kedves és jó, én pedig nem vagyok vele eléggé ilyen. Szóval csak nagyon félek, és nyugodtnak kéne lennem, hogy kikeveredjek ebből a viharból, de szomorú vagyok és frusztrált és rettegő.

Nyüff.

Nagyon meg vagyok lepve, hogy mennyit kell tanulni ezen az egyetem mókán, én azt hittem, a vizsgaidőszak vészes, amúgy lébecolunk, de nem, mostanában szinte minden nap van valami beadandóm, zéhám vagy dogám, és nem mondom, hogy vészes, mert alapvetően érdekel az egész ügylet, és foglalkoztatnak ezek a dolgocskák amúgy is, de hát akkor is hihetetlen.

Panther blogja meg fantasztikus, mert van rajta egy visszaszámláló karácsonyig, amit hát nem kéne elfelejteni, de nem ám, és noha ajándékok még nem konkretizálódtak a fejemben a hatására, de legalább folyamatosan motoszkál a fejemben a gondolat, hogy húha, kinek mit és kívánságok lesése ezerrel, és benyomások már megvannak. :) (Nagyon durván felértékelem a benyomások jelentőségét.)

De nem tudom, hogy vizsgaidőszak elején ez hogy jön össze, akkor nem a rohangálás van és stressz? No majd kiderül ezis. Amúgy perverz módon várom már kicsit a vizsgázást. Milyen hülyeség. Mint az elsősök, akik várják az iskolát, de gyorsan túlesnek az örömön, az lesz velem is, kis gólyával.

Nem tudom, egyszerűen annyira magamba tudok fordulni néha.

Az egyetemen azok a csopitársaim, akikkel jóban vagyok, kitalálták, hogy menjünk el közösen fondüzni, és vigyük a barátainkat is és ez ma lesz és M. meg szuttyog és látszik, hogy semmi kedve, mert szerinte ez csak egy pofavizit, hogy mutogassuk a pasijainkat, pedig nagyon nem, és nem akarom, hogy akkor jöjjön, ha nincs is kedve. És megértem őt teljesen, hogy miért nincs kedve jönni, mégis csalódott vagyok és szomorú, hogy már megint ennyire önző.

Nahmm azt hiszem még nem írtam a hpv oltással kapcsolatos élményeimről, de az emberek imádják a közérdekű információkat (lásd a statisztikákat, hogy a blogomat még mindig hetente legalább 100an nézik meg az adókártya igénylése/pótlása című ezeréves post miatt), úgyhogy mesélek róla, hátha valakit érdekel.

A HPV oltásnak ugye az a lényege, hogy megnézik, van e benned egy bizonyos vírus, ami önmagában ártalmatlan, de mégis a méhnyakrák okozója. Ezt a vírust szex útján lehet összeszedni, így ha már túlesett valaki az első szexuális élményén, akkor első lépésként a doki szépen mintát vesz a hüvelyből, ami eléggé szar ótvar érzés, bár nem fáj, csak hogy önmagában fekszik az ember az asztalon és belenyúlnak a puncijába valami fém szarral és kiszednek egy kis anyagot, az nem túl kellemes. Persze akinek már volt nőgyógyászati tapasztalata, annak ez gondolom nem nagy újdonság. Aztán a kiszedett mintát a doki elküldi vizsgálatra.

Pár héten belül megjön a vizsgálat eredménye, azaz, hogy van e benned olyan vírus. Ha -remélhetőleg- nincs, akkor jöhet a 3 oltás. Ezek már egyáltalán nem vészesek, sima szuri, semmi mellékhatás, leszámítva, hogy erősen megcsappantják az ember pénztárcájuk, mert az áruk igen borsos, egyenként olyan 27-30 ezer forintba kerülnek.

Ha megtehetjük, hogy ilyen sokat áldozunk az egészségünkre, akkor megkapjuk az első oltást, 4 hónappal később a másodikat, aztán megint 2 hónap múlva a harmadikat.

És tádáám, nem lesz méhnyakrákunk.

Csináltam egy új címkét, az a neve, lógás, és arról fog szólni, mi minden érdekes és fantasztikus dolog történt azokban az időkben, mikor nem mentem be az óráimra, és mennyire kihagyhatatlanok voltak ezek az órakihagyások.

Olyan erős érzésem volt, hogy nem akarok iskolába menni, vagy legalábbismég nem, de nagyon igyekeztem leküzdeni. Szépen felkeltem, összekészülődtem, összepakoltam, hogy bemenjek mikro előadásra, aztán minden bizonnyal kihagyjam a vállgazdot és helyette anyagot gyújtsek a házidogámhoz.

De ahogy mentem volna ki a kapun, ott volt a kutty, és éppen csalódottan kezdett leoldalogni a pincébe, és mikor meglátott, boldogan felrohant (jó már amennyire rohan még a kisdrágám 13 évesen) és már kimentem a kapun, de úgy sírt, hogy menjünk már be, hogy megszakadt a szivem szinte és inkább visszafordultam.

Így hát itt vagyok. Meggyőztem magam, hogy itthon is nagyszerűen tudom olvasgatni miszter kerekes könyvét, és legalább elkezdtem letölteni a beatles összest, és amúgy is megjött pont indulás előtt, ilyenkor kinek van kedve bárhova menni, ráadásul nem egyetem az egyetem lógás nélkül és ezeken az órákon amúgy sincs katalógus.

Na. Ennyi. Meggyőzés pipa.

Az elmúlt 2-3 hétben elég nagy drámája volt tesómnak, leginkább a barátnőjével (akit ugye mellesleg imádok).

Szegény nem érzi túl jól magát kint, egy kicsi szar tanyán van, ahonnan még az iskolája is 4 kilométer gyaloglás a mezőn, ha nem viszi el őt valaki kocsin vagy az iskolabusz (8éves átlagéletkorral). A legnagyobb baja talán abból van, hogy nem nyílik meg egykönnyen az embereknek, ő is nagyon nagyra értékeli a valakivel való kapcsolat hosszát, és nincsenek ott olyan barátai, akikkel mély dolgokról tudna beszélni, vagy akiknek elmondhatná a problémáját, pedig amúgy abszolút társasági lény.

Szóval mikor beütött ez a para a barátnőjével, elég rémes volt. Teljesen kiborult, mert úgy tűnt, hogy a barátnőjének más csávók is tetszenek, aztán ezek persze nem voltak komolyak és nem is történt semmi, de ő illegális utakon tudomást szerzett róluk és vagy másfél hétig őrlődött.

Mostanra nagyjából megbeszélték a helyzetet. Olyan szar, nem tudom, tesóm igazából mit csinálna, ha itthon történt volna ilyen (habár itthon ugye nem történt volna, mert szegény barátnője tisztára belekattant, hogy 3 hónapja nem látta, és ezért volt az egész), így viszont kibékültek, de igazából nem beszélték meg, nem tudták egymást megölelni, ez a kapcsolat csak gépelt szöveg most, és azt hiszem, ez rémes. És mégis tesómnak óriási szüksége van rá, mert alapvetően ő a legnagyobb támasza, de.. hát nehéz ez. Nagyon.