macskakaparásocskák

I'm a new soul
I came to this strange world
Hoping I could learn a bit bout how to give and take
But since I came here, felt the joy and the fear
Finding myself making every possible mistake

La, la, la, la (21x)
La, la, la, la (21x)

See I'm a young soul in this very strange world
Hoping I could learn a bit bout what is true and fake
But why all this hate? try to communicate
Finding trust and love is not always easy to make

La, la, la, la (21x)
La, la, la, la (21x)

This is a happy end
Cause you don't understand
Everything you have done
Why's everything so wrong

This is a happy end
Come and give me your hand
I'll take you far away

I'm a new soul
I came to this strange world
Hoping I could learn a bit bout how to give and take
But since I came here, felt the joy and the fear
Finding myself making every possible mistake

New soul... (la, la, la, la,...)
In this very strange world...
Every possible mistake
Possible mistake
Every possible mistake
Mistakes, mistakes, mistakes...

Namost.

Azt hiszem, a dolgok nem kifejezetten jók.

Apa előadta, hohy teljesen elcsesztem a jelentkezésemet, mert a közgáz kereskedelem és marketingről szó se volt, nem ér semmit, az ingatlanozás egy puttó szar, amire minden suttyó képes, mért nem mentem pénzügy és számvitelre.

Ezelőtt néhány perccel beszélgetés M.mel.

        én:
nézegetem a laptopokat
        M:
hol?
        én:
http://www.laptop.hu/
http://www.notebookspecialista.hu/
http://www.olcsobbat.hu/
az a baj h nem értem ezeket:
# Akkumulátor: 6 cellás, 4400mAh
# HDD: 120GB 5400RPM SATA
# Képernyő: 15,4 WXGA (1280x800)
# Processzor: Intel Celeron M540 1.86 GHz
# RAM: 1x1GB DDR-II (667MHz), max. 2 GB
najó a képernyőt igen
        M:
ez kaka
        én:
milyennek kell lenniük?
        M:
ebbe kapásbol szar a proci
ami a legfontosabb
fele kb annak ami kéne
        én:
3-4 GHz kellene?
        M:
nem
évi
minek nézel ilyeneket
...
        én:
mi az hogy minek?
az hogy úgyse értem?
        M:
AHA

És én meg gyenge vagyok és hülye, mert csak sírok, hogy hülyének néznek, ahelyett, hogy szakítanék és elköltöznék. Úgy értem, nem akarok olyan emberek között élni, akik folyton azt éreztetik velem, hogy hülye vagyok meg úgyse vagyok képes rá.

Persze jó lenne, ha a kedvenc könyveim olyanok lennének, mint a Bűn és bűnhődés meg a Quo Vadis (amiket amúgy szeretek, de nem rajongok értük.) De ha kedvenc könyvnek azokat mondjuk, amiket újra és újra előveszek, nem unom meg őket és jókedvem lesz tőlük, akkor a Múminos mellett A Mi és ők is a kedvenceim közé tartozik.

"Apám nincs hozzászokva a bukott gyrekekhez, azt hittük, a plafonon lesz és összevissza ordibál majd: ütődött, szerencsétlen, na, itt az eredménye a trombitáidnak, itt az eredménye a buddhistáidnak, én megmondtam, szerencsétlen félnótás.
De nem. Mondta ugyan, hogy szerencsétlen meg ütődött, de a tanárokra, "Látod, hova jutottunk? Ez az a nagy demokrácia! Így tisztelik a mások véleményét! Birkanépség! Nem tűrik, hogy valakinek más véleménye legyen! Ütődöttek, szerencsétlenek! Örülhetsz, hogy meghúztak! Csak megtiszteltetés, ha az ilyen emberek meghúznak!", nem sok hiányzott, hogy Maurizióból nemzeti hős legyen, a véleményszabadság mártírja. Apám már csak ilyen.
Egyébként a bátyám azzal fenyegetőzik, hogy szeptemberben olyan takaros tekintélytisztelő kis dolgozatot ír, hogy egészen biztosan átengedik. Keserű hangon mondja, s közben sűrűn pöfékel.
De ha azt hiszitek, hogy rosszkedvű, hát tévedtek. Azonnal elmúlt minden baja, amint ideért. Teli tüdővel fújja a trombitáit (Nicola kíséri zongorán), teljes erőbedobással úszik, mássza a hegyeket, vizisízik, üti-veri Tessát, s írja polemikus költeményeit vécépapírra, ha esik az eső:

Elmondom, hogy mi az, amit szeretek
a víz, a bor és Charlie Parker,
a levelek, a gyökerek és valamennyi csöpp növény.
De elmondom, hogy mi nyomaszt
és mi késztet üvöltve-elfutásra:
a közjegyzők, a bankárok, az intézmények,
a programok, a szemüveg, a konvenciók,
a tervek, a halál, a részvénytársaságok,
a mélyhűtők, a jó nevelés, a náthák

(más kéz:)

na meg az ujjatlan kabátkák."

Mint a hányás. A legrosszabb benne a hányinger. Iszonyú. És jöjjön már, de közben mégse, mert olyan undorító és kellemetlen, fujjfujj kellemetlen dolgok. Szóval émelygés, ami a leghosszabb. Amikor legutóbb hánytam, egész éjjel hányingerem volt. Folyton felébredtem, köhögtem, és éreztem, hogy valami nem stimmel, valami ki akar jönni, és végül hajnalban kimentem a wcbe.

És akkor következett a 2. lépés. A hányás. Ami szar. Térdepelve görnyedünk a vécécsésze fölé, öklendezünk, hogy most már aztán jöjjön. És végül kész megváltás, hogy kijön ez a keserű trutyi, ami a bennünk lévő anyagokból, az ételekből tevődik össze, amiket előtte jóétvággyal eszegettünk, és most ellenünk fordultak. Könnyes lesz a szemünk az erőlködéstől, elkezdenek remegni a tagjaink, hirtelen elfáradunk és gyengék leszünk.

Utána pedig marja, kaparja a torkunkat a gyomorsavunk, amit felokádtunk. Rosszízű lesz a szánk és innunk kell. Legyöngülünk egy időre. De egyszerre meg is könnyebbülünk, hogy végre, kijött belőlem minden, aminek nem kellett volna ott lennie.

Végül meggyógyulunk.

Nos. Azért írtam ezt a nem túl szép folyamatot le, mert elképzelhető, hogy én most lelki szinten émelygek.

(Ez kicsit hiszti lesz, szólok előre.)

Szóval, ma békésen üldögéltem az osztályomban. Az osztályomban, ami barátságos, otthonszagú, biztonságos, és olyan emberek tartózkodnak benne, akiket egytől egyig szeretek.

És egyszercsak, mindenféle bejelentés nélkül, felbukkant az expasim. Najó, ez annyira nem meglepő, mert tavalyig ő is ide járt és néha be szoktak látogatni a már végzettek. A suliba. De az osztályomba?!

Váá.

Legalább fele annyira sokkot kaptam, mint mikor egyszer megláttam M. exbarátnőjét. (Akitől rettegek. Mert több időt jártak, mint M. meg én. Meg minden.) Rémes volt. Brr.

Keresztény családba születtem. A szüleim kicsi koromtól vittek minket a tesómmal templomba, minden vasárnap délelőtt.

Az első vallásos emlékem az, hogy olyan 6 éves korom körül olyan helyre jártunk, ahol a gyerekeket az első sorokba ültették, együtt. Egy pár gyerekkel olyan hangosak voltunk és olyan jól éreztük magunkat, hogy a pap ránkszólt. Nem okozott túl nagy lelki károkat, inkább mókásnak találtuk.

Aztán, ugyanez a templom, 8 éves korom körül nagyon belelkesedtem, és egyszer hazafele a kocsiban komolyan fontolgattam, hogy apáca leszek.

10 évesen elkezdtem egy nyolcosztályos vallásos gimibe járni (ki is tartottam, van benne még 18 napom.) Közben átmentünk egy másik templomba, ahol jártam hittanra is, de sem a hittanórákban, sem a misékben, sem az iskolai hittanban nem volt olyan, ami megfogott volna.

Pár év elteltével kezdett egyre több dolog nem tetszeni a kereszténységben. Egyre szkeptikusabb lettem, aztán 15 éves korom környékén találkoztam a Beszélgetések Istennel című könytrilógiával. A benne levő gondolatok nagyon tetszettek, és a legtöbbel ma is egyetértek. Szerintem olyan gondolatokat ír le, amik a 21. században a legjobban kifejezőek, újak és igazak, érdemes elolvasni.

A kereszténységgel viszont egyre inkább szembefordultam. Ehhez az is hozzájátszott, hogy a családi templom nálunk gyakorlatilag 17 éves koromig kötelező volt.

Aztán, nemrég kaptam M. anyukájától egy cd-t, amin Pál Feri előadásai vannak rajta. Pál Feri egy katolikus pap. És ennek ellenére fantasztikus. Ma az egyik előadását hallgatva aha-élményem volt. Azokat a keresztény tanításokat, amikre mindig nagyon erőteljes NEMmel reagáltam (pl utolsó ítélet), ő érthetővé teszi, más jelentésbe helyezi.

Nem hiszem, hogy valaha is újra kereszténynek vallom majd magam, de legalább toleránsabb-elfogadóbb leszek.

Hihetetlenül aranyos mese, nagyon tetszett.

A mottója az, hogy "főzni mindenki tud", és az alkotói szerintem ezt nagyon is komolyan gondolják, mert őszintén, elég nehéz természetesen kezelni, hogy egy konyha telistele van patkányokkal. Hamarabb szimpatizálok egy nyuszival, kacsával, mókussal, jaj a kis cuki untyulupuntyulu... de a patkány mint séf, hát rizikós választás.

És mégis nagyon bejött. A film is, meg a patkányszakács is.

Felszínesen nézve nem is látszott, de ahogy eltelt egy kis idő, rájöttem, hogy tegnap nagyon lényeges dolgokat csináltam.

Oltással megelőztem, hogy méhnyakrákom legyen.

Majdnem szakítottunk M.mel, de végül úgy döntöttünk, mégse. Azért eléggé tanulságos volt.

Írtam egy önéletrajzot, ami mehet mostanában pár munkahelyre. Ma született hozzá zp-orientált motivációs levél is.

Megcsináltam egy nehéz érettségi feladatsort és éjjelig tanultam.

Ahhoz képest még mókás is volt.

Úgy néznek ki a matekóráim, hogy én viszek feladatokat, amik nem mennek, és együtt próbálkozunk.
A vicces az, hogy szinte mindig meg tudom csinálni őket magamtól, elég egy kis lökés, vagy hogy a csávó megerősít a sejtésemben, sőt állítása szerint sokszor az is, ha szúrós szemmel rámnéz és még ha nem is veszem észre, elkezdek gondolkodni a csúnyánnézés hatására és hopp, megoldom.

Szóval ő panaszkodik, hogy unatkozik, mert én jól elvagyok magamban, neki meg nem hozok példát. :))
De azért úgy érzem, hogy elég jól haladok, csak fog menni ez a nyüves érettségi.

Rájöttem, a kapcsolatok törékenyek. Akkor is, ha nem gyengék. Hiába vagyunk egy hullámhosszon, érezzük jól magunkat, hasonló a gondolkodásmódunk és szeretjük egymást, egy-két meggondolatlan tett és szó és az egészet sutba vághatjuk.
Nem egy könnyű sétagalopp működtetni őket, hanem sokkal inkább veszélyes hegyi ösvény.

Hát, tudni kell erről is, akkor talán nem esünk szakadékba (vagy pofára).

Írtam egy új önéletrajzot. Elküldöm a zp-be, pályázunk M.mel együtt. Mármint külön-külön, de mindketten.Hátha. :)

Hogy egy hónap múlva leérettségizek, az bennem nem aggodalmat meg frusztráltságot kelt, hanem örülök. Úgy érzem, ezzel sok-sok lehetőség nyílik meg előttem, és egy olyan dolgot szerzek meg, ami által, ha több nem is vagyok, mégis többnek tekintenek.

A dolgozás szempontjából ilyen bizakodó magabiztosság van bennem. Van egy-két opció a fejemben, hogy mihez kezdek, miket dolgozok, ha kész vannak az írásbelik, és már az is egy akkora szuper, hatalmas dolog, hogy ahhoz, hogy munkahelyet találjak, (elvileg) nem muszáj többé sem diákszövetkezet, sem protekció.

A másik kitáguló dolog az idő. Májustól gyakorlatilag kezdődik egy 4 hónapos nyári szünetem, munkával, bulizással, pihenéssel, utána pedig az egyetem, ami már akkor sem középiskola, én osztom be az óráimat meg a szerencse, és szabadabb leszek amúgy is. Kicsit várom. (Kicsit nem. Mert nem tudom, fogok-e életemben még úgy járni be valahova mindennap, hogy a körülöttem élő több tucat ember mindegyikével ennyire jó lesz, és ennyire klassz, bizalmas, szeretetteli légkör lesz.)

Hétfőnként a szomszéd 6 éves D.t viszem úszni. (Nenmég született kistesója, és a szülei nem tudják vinni, nekem meg direkt jó, általában én is úszok egyet.)

Még van egy kis időm az indulásig, úgyhogy kiültem a napra olvasni. Olyan jó melegen süt.:)